XXI Quintilis MMXVII AD

A második tárgyalás Pilátus előtt

(Mk 15,6.15; Mt 27,15.26; Lk 23,13-15; Jn 18,39-19,1)



Ebben az időben Pilátus többször is kísérletet tett arra, hogy szabadon bocsássa Jézust. Az első kísérletről a Lukács 23,13-15 tudósít. Itt történik meg Jézus ártatlanságának harmadik kijelentése; De ez az ártatlannak hirdetés nem az volt, amit a tömeg hallani akart. Pilátus akkor még egy kísérletet tett, hogy Jézust szabadon bocsássa (Jn 18,39). Utalt arra a szokásra, hogy a páska ünnepe alkalmával mindig szabadon szokott bocsátani egy foglyot. A Márk 15,7-ben olvasunk egy Barabbás nevű fogolyról, aki lázadást szított Róma ellen. O követte el azt a vétket, amivel Jézust vádolták.
A Barabbás tulajdonképpen nem egy valóságos név, hanem egy cím volt. Két héber szónak, a „bar" és az „abba" szavaknak a görög kombinációja volt. Az első szó jelentése a „fia", a másodiké pedig „az atyáé". Ő tehát Abbénak a fia volt. A tulajdonképpeni nevét nem is említik az evangéliumok, feltehetően azért, hogy ne zavarják meg az olvasót. Világi forrásokból azonban tudjuk, mi volt a neve, őt ugyancsak „Jézusnak" hívták.

Itt tehát két azonos nevű férfi van, Jézus, a József fia, valamint Jézus, az Abba fia. Azonban vannak még itt további megjegyzések is. Az abbé ugyanis egy arám szó és a jelentése „az atya". Teljes neve tehát „Jézus, az atyának a fia". Megvolt ez a címe, de valójában nem „az Atya fia volt". Az volt a vétke, amiért a másikat Jézus Krisztust vádolták.
A másik volt az egy Atyának az igazi Fia. Pilátus meg volt róla győződve, hogy a zsidók Jézus szabadon bocsátását fogják kérni. Amikor odaállította őket a nép elé (Mt 27,1718), az egész jelenetet megszakította a félesége üzenete. Azt üzente, hogy rossz álma volt, és ne avatkozzon be Jézus ügyébe. Ez késleltette a szabadon bocsátást, úgyhogy a főpapok és vének számára volt elég idő arra, hogy végrehajtsák a Máté 27,20-ban foglalt történést.
Azt olvassuk, hogy befolyásolták a tömeget, és rábeszélték őket, hogy Barabbás elbocsátását kérjék. Ez meg is történt, és a második kísérlet Jézus szabadon bocsátására is sikertelen volt.

A János 19,1-ben olvasunk még egy harmadik kísérletről is Jézus szabadon bocsátására, amikor is Pilátus mintegy kompromisszumként megostoroztatta őt. Ez minden, amit János mondott, további részletekről nem ad számot. Akkor az emberek ugyanis tudták, mit jelent egy megkorbácsolás. De mivel azóta sok idő telt el, ma már sokan nem is tudják, hogy ment végbe egy korbácsolás. S így nem is látják a szenvedés nagyságát, amit az Úr Jézusnak el kellett viselnie, mielőtt a keresztre feszítették.
A Zsidók 12 azt mondja, hogy nekünk akkor, és ma is szemlélnünk kellene az Ő szenvedéseit ahhoz, hogy két dolgot megtanuljunk: Először is azt, hogy mennyire szenvedett a mi bűneinkért, másodszor pedig azt, milyen csekélyek is a mi szenvedéseink az övéihez képest.

Annak engedve, ami a Zsidók 12-ben nekünk szóló parancs, meg fogjuk most nézni azt, ami egy megkorbácsolással valóban együtt járt. Akkoriban kétfajta korbácsolás létezett, a zsidó és a római korbácsolás. A zsidó korbácsolást úgy ismerték, mint a „negyvennél eggyel kevesebbet". Miért éppen 40-1?
A zsidó jog szerint, nem volt szabad senkit sem többször, mint 40-szer megütni. Ekkor támadt a szofrím tagjai között a kérdés: Ha most valakinek 40 csapást kell mérni egy emberre, és elszámolja magát, végül pedig már 41 csapást mért, akkor az a törvény megszegését jelenti. Tehát azért, hogy biztosra menjenek, 40-1 csapást mértek. A zsidó korbácsnak bőr- vagy fa-fogantyúja volt. Erre mindig rövid bőrcsíkok voltak felerősítve. Az egyetlen testrész, amit érintettek, az ember háta volt. A korbácsolás nagyon fájdalmas volt, de sohasem halálos. S nem is halt meg soha senki a zsidó korbácsolás miatt. Pál azt mondja, hogy ő ötször szenvedte el a zsidó-korbácsolást.

Jézusnak azonban nem a zsidó-, hanem a római-korbácsolást kellett elszenvednie. Ez összehasonlíthatatlanul keményebb volt. Nem volt korlátozva az ütések száma. Ennek a korbácsnak is bőrből, vagy fából készült fogantyúja volt, de hosszú bőrcsíkokat erősítettek rá, amelyek végigvertek az egész testen. Minden bőrszíj végére egy szöget, éles fémdarabot, vagy éles birkacsontokat erősítettek. Már néhány ütés után felszakadt a bőr és az izmok csupaszok lettek. További ütések az izmokat is szétverték, és kilátszottak a csontok is.
Az ütlegelés az egész embert, a hátát, az oldalát és a mellét is érte, de az arcát is szétverték.
Amikor a keresztre-feszítést ábrázoló képeket látjuk, azok teljesen hamis képet tárnak elénk. Mindig egy sértetlen arcot látunk, ami bizonyos, hogy hamis kép. Egyes beszámolókból tudjuk, hogy még a családtagok sem tudtak újra felismerni egy megfeszítettet. Ez a rettenetes eljárás azonban egy messiási próféciát teljesített be. Az Ezsaiás 52,13-15 azt mondja, hogy az arca úgy eltorzult, hogy nem is volt emberi külseje. S mintha ez a korbácsolás nem lett volna még elég rettenetes, még egy töviskoronát is tettek a fejére (Jn 19,2-3). Hogy ezt jól meg tudjuk érteni, ismerni kell azokat a töviseket, amelyek Izraelben nőnek.

A tövisek olyan élesek, mint a borotva, úgyhogy már pusztán az érintésére is rögtön vérezni kezd az ember. Még ha csak könnyen a fejére tették is valakinek ezt a töviskoronát, már az is fájdalmat okozott volna. De ők ráütöttek az Úr Jézus koszorújára, úgyhogy a tövisek mélyen behatoltak a testébe, és bizonyára még sokkal nagyobb fájdalmat okoztak Neki. Itt találkozunk még egyfajta szimbolizmussal, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: a tövisek ugyanis Adám átkának szimbólumai voltak. Jézus tehát szenvedéseivel az Adám átkát is hordozta miértünk.
Pilátus azt remélte, hogy ez a büntetés elégséges lesz, és ezért, amikor Jézust újra a tömeg elé vezették (Jn 19,4), negyedszer is kijelentette Jézus ártatlanságát. A tömeg azonban a következő, az 5. és 6. versekben továbbra is a keresztre-feszítést követelte. Ekkor tett Pilátus még egy negyedik kísérletet is (a 6. vers vége) Jézus szabadon bocsátására. A zsidók erre elejtették az árulás vádját, és újra az eredeti váddal álltak elő (Jn 19,7): „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát". Pilátusnak most egy új váddal kellett szembesülnie, és újra ki kellett hallgatnia Jézust (Jn 19,8-11).
Jézus azonban vonakodott felelni. Pilátus már eléggé világosan látta, hogy mit válaszoljon. Korábbi kijelentésével azonban „Mi az igazság?", már elutasította Jézust. Ezért nem kapott több feleletet. Amikor Pilátus válaszra ösztönözte Jézust, azt mondva, hogy hatalma van rá, hogy elbocsássa, vagy megfeszíttesse, Jézus kijelentette, hogy minden hatalom Istentől kapott hatalom. Majd pedig, hogy azok, akik kiszolgáltatták őt, nagyobb bűnben vétkesek nála.

A 12. versben azt olvassuk, hogy Pilátus még egy ötödik kísérletet is tett Jézus szabadon bocsátására. Azonban ezt az ötödik próbálkozást a zsidók kiáltozása meghiúsította: „Ha ezt szabadon bocsátód, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak." Figyeljük meg most, mi található a János 19,13-ban:
„Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat..." Amikor tehát azt hallotta, hogy ha elbocsátja Jézust, akkor nem a császár barátja, mégis kész volt rá, hogy elfoglalja helyét a bírói ítélőszékben. Itt pedig ki kellett mondani valamilyen ítéletet.

A kérdés tehát az, mi indította arra Pilátust, mi az, ami ennyire megfélemlítette, hogy mégis elfoglalta ezt a helyet. Miért befolyásolta őt az, amit ezek neki mondtak? Az ő problémája olyan valami volt, ami korábban Rómában támadt. A helytartói tisztet egy Sejanus nevű férfi ajánlására nyerte el. Ők ketten barátok voltak, s amikor Sejanus a prétoriánus gárda vezére lett, felhasználta a befolyását, hogy megszerezze Pilátusnak ezt a tisztséget. Azonban Sejanus később arra az elhatározásra jutott, hogy maga akar császár lenni.
Viszont azt az összeesküvést, amit ő kezdeményezett, és amelynek az volt a célja, hogy megöljék Tiberius császárt, felfedezték. Sejanust és másokat pedig kivégeztek. Ezután kezdődött egy vizsgálat azok között, akik kapcsolatban álltak Sejanus-szal. Ezek között voltak a barátai és így Pilátus is. Az utolsó dolog volt ebben a szituációban, amit Pilátus akart, hogy az a hír menjen Rómába, miszerint ő szabadon bocsátott valakit, aki kijelentette magáról, hogy ő egy király. így aztán végül elfoglalta a helyét a bírói székben.

Erről a helyről még egy hatodik és utolsó kísérletet is tett Jézus szabadon bocsátására. A János 19,14 szerint, kivezettette Jézust, és ezt mondta: „íme, a ti királyotok!" Erre a zsidók kiáltozva követelték a megfeszítését (Jn 19,15). S amikor Pilátus még egyszer rákérdezett, azt válaszolták: „Nem királyunk van, hanem császárunk!" Ezzel az utolsó kijelentéssel elutasították Jézust mint királyukat, és a császárt fogadták el királyuknak. Erre Pilátus feladta, ahogyan a Máté 27,24-ben olvashatjuk:
„Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás még nagyobb lesz, vizet hozatott, megmosta a kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!"
Pilátus abból indult ki, hogy ezáltal lemoshatja magáról a vétket, de ez így nem megy! Ugyanis a végleges döntés, emberi szempontból nézve, Pilátuson múlt, hogy Jézus éljen-e vagy meghaljon. Ő tudta, mi lenne a helyes döntés, de hagyta magát megfélemlíteni a zsidók által, s ez hibás döntésre indította őt.

Pilátus így tehát nem szabadult meg a bűntől. Amikor később Péter a prédikációját tartotta, és felsorolta azokat, akik Jézus halálának vétkét hordozták, Pilátus is egyike volt ezeknek (Csel 3,13). Hat évvel később Caligula elűzte, és ő a végén öngyilkosságot követett el. Ilyen módon megfizetett a vétkéért. Miután megmosta a kezeit, még egy ötödik alkalommal is kijelentette Jézus ártatlanságát: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vétkétől" (Mt 27,24).
A zsidók pedig magukra vették a vér átkát: „Szálljon ránk és a gyermekeinkre az ő vérei" Ez az átok rájuk és a gyermekeikre korlátozódott, és amikor a Kr. u. 70. évben eljött az ítélet a megbocsáthatatlan bűn miatt, pontosan ezt a nemzedéket és a gyermekeiket érte a büntetés. A Lukács 23,24-ben hozta meg a döntését Pilátus. A 26. versben olvasható, hogy szabadon bocsátotta Barabbást, és az Úr Jézust átadta a katonáknak a keresztre-feszítés végrehajtására.



Forrás: Dr. Arnold G. Fruchtenbaum A Messiás élete. Központi események zsidó szemszögből