logo

XXIV October AD

Periandros

A korinthosi Periandros (ur. Kr. e. 600 k-560 k.) megítélése már az ókorban ellentmondásos volt. A hét bölcs egyikeként Solónnal és Thalésszal sorolták egy körbe, de tyrannosként a legvérszomjasabbak között tartották számon. Apja, Kypselos, a korinthosi tyrannis megalapítója, egy sánta asszony, a királyi családból származó Labda fia volt. Kypselos hérodotosi történetében megjelent a kivételes, pozitív hősökre jellemző motívum: a hőst gyermekkorában el akarták pusztítani.
A kitett vagy más eszközökkel megölni szándékozott, kiválasztott hősök sora a mitológiából a történelembe nyúlik: Mózes, Oidipus, Perseus, Romulus és Remus, Kyros, Sarrukín, Krisztus stb. Kypselost Labda rokonai, a Bacchiada család tagjai akarták megölni. Feltűnő, hogy a veszélyeztetett gyermek motívumát Nero esetében is megtaláljuk: „azt beszélték, hogy Messalina, Claudius felesége embereket küldött, hogy fojtsák meg a déli szunyókálás közben, mert versenytársává nőtt Britannicusnak.

A történethez hozzátartozik még, hogy párnájáról egy hatalmas kígyó emelkedett fel, mire a gyilkosok rémülten elmenekültek. Ez a mese (fabula) egyébként onnét származik, hogy egyszer egy kígyó vedlett bőrét találták párnája körül az ágyban; ezt anyja kívánságára sokáig arany karperecbe zárva, jobb karján viselte” (Suet. Nero 6. Kis Ferencné ford.).
A történet, amelyet maga Suetonius is mesének (fabula) minősít, nyilvánvalóan a császári udvarból származik, és egyszerre szolgálta Messalina lejáratását és Nero kiválasztottságának propagálását. A párnán tekergő, isteni eredetű kígyó motívumát megtaláljuk például Nagy Sándor anyjánál (Plut. Alexandros), Augustus anyjánál (Suet. Aug. 94), sőt, igaz, negatív tartalommal, már a csecsemő Héraklésnél is. Nerónak a császári udvarból származó, propagandisztikus történetírásáról Josephus Flavius is megemlékezik (A zsidók története 20, 8, 3).

Nemcsak a korinthosi Kypselos, hanem fia, Periandros történetének egyes motívumait is érdemes párhuzamba állítani Nero ábrázolásaival.

Feltűnő párhuzamra figyelhetünk föl Poppaea halála és a korinthosi zsarnok feleségének sorsa között. Hérodotos szerint (3, 50) Periandros megölte feleségét, Melissát, aki az epidaurosi tyrannos lánya volt. Miután az asszony meghalt, lelke nem nyert nyugalmat, és Periandrosnak megjelenve ruhákat kért, mert fázott a túlvilágon.
A tyrannos bizonyítékot kért a szellemtől, hogy ő valóban Melissa-e? Az asszony így válaszolt: „Hideg kemencébe vetetted a kenyeret." E rejtvény megfejtését csak a zsarnok tudhatta, hiszen más nem látta, hogy halott feleségével (hideg kemence) szerelmeskedett (Pellizer). Ekkor Periandros egy ünnepség örvén összehívta a korinthosi lányokat és asszonyokat, majd testőreivel körülvéve arra kényszerítette őket, hogy levetkőzzenek.

Az összegyűjtött ruhákat elégette, s e hatalmas áldozati tűz ellobbanása után Melissa többé nem jelent meg a zsarnoknak (Hérod. 5, 92). Melissa haláláról még többet tudhatunk meg a 3. század végén alkotott Diogenés Laertios művéből (1, 94-100). Diogenés szerint Melissa állapotos volt, amikor a tyrannos vagy megrúgta, vagy egy zsámollyal megütötte feleségét, aki elvetélt.
Diogenés arról is beszámolt, hogy mi váltotta ki Periandros haragját. Hitelt adott ágyasai közelebbről meg nem határozott rágalmainak. Miután haragjából kijózanodott, a bajkeverő ágyasokat megégette. Melissa esetleges terhességének valószínűségét mindenesetre jelentősen csökkenti az a tény, hogy halálának pillanatában Hérodotos szerint legkisebb fia is elmúlt tizenhét esztendős.

W. Ameling (507) további párhuzamokra hívja fel a figyelmet. Philostratos a 238 előtt keletkezett Sophisták életé-ben (2, 1, 8, 63) Herodes Atticust, a 101-ben született dúsgazdag athéni sophistát is azzal vádolja, hogy 160-ban viselős feleségét, Regillát a hasára mért ütéssel megölte. Már Herodes nagyapjáról is azt állították, hogy tyrannisra tör Athénban, és magát, Herodest is olyan vonásokkal ruházták fel, amelyek egyébként a zsarnokábrázolások eszköztárába tartoznak, például Korinthosnál át akarta vágatni az Isthmos földszorosát, hogy csatornával kösse össze a Korinthosiés a Saróni-öblöt (Ameling 508).
Lehet, hogy e terv emberfölötti volta ingerelte a történetírókat arra, hogy azt rendre az embereknél hatalmasabbá váló zsarnokok nevéhez fűzzék, de az is lehet, hogy a víz istenek által meghatározott természetes futásának önkényes megváltoztatásában látták az elbizakodottság bűnét (mint például a római királyok korában a csatornaépítő Ancus és Tarquinius Superbus esetében, Köves-Zulauf 198).
Az első, akihez e tervet fűzik, Periandros (Diog. Laert. 1, 99), aztán Démétrios Poliorkétés (Strabón 1, 54), Caesar (Suet. Az isteni Iulius 44), Caligula (Suetonius: Caligula 21) és Nero (aki más csatornákat is építeni kezd, Suet. Nero 19; vö. 16; 31), valamint a már említett Herodes Atticus.

Ameling a terhes feleség mesgyilkolásának őstípusát a háborodott elméjű perzsa uralkodó, Kambysés rémtettében ismeri fel. Miután Kambysés megölette öccsét, Smerdist, és feleségül vette húgát, az asszony a kényúr szemére vetette, hogy maga Kambysés tett a legtöbbet családjuk, a perzsa birodalmat megalapító nagy Kyros leszármazottainak fogyatkozásáért. Erre „Kambysés szörnyű haragra lobbant, összerugdosta az áldott állapotban lévő asszonyt, aki emiatt koraszülésben meghalt" (Hérod. 3, 32).
Abban azonban már Hérodotos hellén és egyiptomi forrásai sem értenek egyet, hogy Kambysés felesége egy kutya és egy oroszlánkölyök küzdelmét látván, vagy éppen egy salátát hámozván ejtette ki végzetesnek bizonyult szavait. Hérodotos mindezt Periandros felesége, Melissa halálának leírása előtt néhány oldallal beszéli el. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy Melissa esetében csak Diogenés Laertiosnál jelenik meg a terhesség és az asszony megtaposásának motívuma, amely, meglehet, éppen Kambysés történetéből „szivárgott át" Periandros históriájába. A görög és római zsarnok-ábrázolások keleti, pontosabban perzsa eredetű motívumainak száma olyan jelentős, hogy a toposzok átvételével minden gyanúsabb esetben számolnunk kell (Borzsák 101-102).

Mint látjuk, valamennyi feleséggyilkosság leírásában nehezen feloldható ellentmondásokat találunk. Periandros Diogenésnél vagy megrúgta vagy egy zsámollyal verte agyon állapotos feleségét e részletekről azonban a gyilkosság első krónikása, Hérodotos mit sem tud. A Diogenés Laertios által említett vádaskodó, és később máglyán elhamvasztott ágyasok tipikusan romantikus rémregénybe valók, az eredeti történetbe nyilvánvalóan később kerültek bele. Kambysés felesége ugyan terhes volt, de már Hérodotos forrásai sem értenek egyet a gyilkosság kiváltó okában és előzményeiben.
Nero és Poppaea házastársi civódásának valószínűtlen ábrázolásáról már az előbbiekben írtam. Az azonban mindegyik említett feleséggyilkosra jellemző, hogy a gyilkosság csak egyike azoknak a tyrannosokra jellemző toposzoknak, amelyeket nevükhöz fűznek. Ebből volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy Kambysés, Periandros, Nero és Herodes nem is ölte meg viselős feleségét, hanem az asszonyok gyermekágyban haltak meg (ez akkoriban igen gyakran előfordult), de a férjüknek különféle okoknál fogva olyan rossz hírük volt, hogy feleségük haláláról is megindult a mende-monda, amely végül a terhes feleség agyonrugdosásának toposzában kristályosodott ki (Ameling 508).

Azt hiszem, éppen Periandrost bajosan menthetjük föl Melissa megölése alól, hiszen az eredeti történetben szó sincs az asszony terhességéről. A kambysési toposz, a feleség terhessége, először a Kr. u. 3. században tapadt Periandros nevéhez, így Melissa gyermekágyban való megbetegedését és halálát kizárhatjuk. Minthogy azonban Nero és Periandros ábrázolásában számos hasonló vonást találunk, elképzelhető, hogy a Neronál kambysési eredetű feleséggyilkosság az egyéb párhuzamok „hívására" éppen a Nero-életrajzból került, mint tipikus tyrannos-toposz, Periandros történetébe.
Diogenés Laertios mindenesetre Melissa említésekor hivatkozik Hérakleidés Pontikos A kormányzásról szóló művére, azt azonban nem árulja el, pontosan melyik motívumokat meríti belőle. Ha Melissa terhességének és halálra rugdosásának összekapcsolása Hérakleidés Pontikos mára elveszett művében megtörténik, úgy Kambysés története már a Kr. e. 4. században átsugárzott Periandros alakjára. Talán ezzel is magyarázható, hogy Platón törölte Periandrost a hét bölcs kánonjából (Platón: Prótagoras. 343a).

Érdekes, mivel indokolják forrásaink, hogy az eleinte szelíd Periandros mitől vált vérszomjas zsarnokká. Hérodotos szerint apja halála után uralomra jutva nem tudta, hogyan is kell uralkodni, ezért követet menesztett ahhoz a tyrannoshoz, aki már legrégebben volt hatalmon egész Hellasban, hiszen neki ismernie kellett annak a titkát, miként lehet megőrizni a zsarnoki uralmat. Így érkezett meg Periandros követe a milétosi Thrasybuloshoz (Hér. 5, 92).
Thrasybulos nem válaszolt a követ kérdésére, de a gabonaföldek mellett sétálva botjával lecsapdosta a legmagasabbra növő kalászokat. A követ csalódottan tért vissza Korinthosba, és elmondta, hogyan viselkedett Thrasybulos. Periandros azonban megfejtette a jelbeszédet, és megértette: ha hosszú ideig akar uralkodni, meg kell öletnie a város legkiemelkedőbb és leggazdagabb polgárait. Így vált uralma zsarnoksággá.
A mesét a tyrannis antik meghatározásának tekinthetjük, amely nem is törekedett rá, hogy igaznak lássék. Kypselos Hérodotos szerint harminc esztendeig uralkodott, és uralma elején ő is sok polgárt száműzött, megöletett, és még többet megfosztott vagyonától. Periandros apja mellett nőtt fel Korinthosban. Vajon miért Thrasybulostól kellett volna megtanulnia azt, amit már apjától is megismerhetett? A történet azonban kiválóan alkalmas volt arra, hogy bemutassa, hogyan működik a zsarnokuralom. Ezért találkozunk vele Titus Liviusnál is, igaz, nála az ugyancsak rosszemlékű Tarquinius Superbus ad hasonló, néma tanácsot a Gabiit meghódító fiának, Sextusnak (1, 54).

Az tehát nem volt kétséges a történetírók számára, hogy Periandros zsarnokká vált, még akkor sem, ha az ennek okát kereső első magyarázatok kissé erőltetettnek tűntek. Volt azonban egy másik, későbbi történet is Periandros színeváltozásáról. Korinthos ura igazságosan uralkodott, mígnem anyja, Krateia bűnös szerelemre nem ébredt iránta. Nem merte azonban bevallani fiának, hogyan érez, hanem azt mesélte neki, hogy egy asszony szeretett belé, aki nagyon szégyenlős, így csak sötétben mer vele találkozni.
Periandros eleinte visszautasította, hogy belemenjen egy házasságtörésbe (hiszen nem is sejtette, hogy tulajdon anyjáról van szó), de Krateia rábeszélte: az asszony belepusztul, ha fia nem áll kötélnek. Így aztán létrejött a találka a sötétben, és Periandros valósággal beleszeretett a titkos látogatóba. Sűrűn ismétlődtek az éjszakai találkozók, és a férfit egyre jobban furdalta a kíváncsiság, ki lehet a titokzatos asszony.
Egyik alkalommal előhúzott egy előre odakészített lámpást, és fényében döbbenten ismert rá saját anyjára. Először meg akarta ölni, de Krateia elmenekült és öngyilkos lett. Periandros elméje elborult, és ettől kezdve vérengző zsarnok lett belőle (Parthenios: A szerelmi szenvedélyekről. 17, 1; Diog. Laert. 1, 96).

A vérfertőzés motívuma a Kr. e. 1. században, Parthenios szerelmes novellájában kapcsolódott Periandros történetéhez, hacsak a Diogenés Laertios által említett állítólagos Aristippos nehezen datálható botránykrónikája nem korábban íródott (Kr. e. 4. sz.?). Az ödipális kapcsolat Hérodotos korában mindenesetre még nem tartozott a Periandros-elbeszéléshez.
Igaz, a Bacchiadák családjában nem volt ismeretlen a jelenség: az olympiai győztes Dioklésnak (Kr. e. 728) Aristotelés szerint (Politika. 1274a) nemcsak anyjával volt viszonya, hanem egy Bacchiada törvényhozóval, Philoklésszel is. Látjuk, hogyan gazdagodott a zsarnok portréja még évszázadokkal halála után is másoktól kölcsönzött motívumokkal (terhes feleség agyonrugdosása az egyszerű feleséggyilkosság helyett, anyjához fűződő szerelme Thrasybulos tanácsa helyett).

Nero császár anyjához fűződő kapcsolata sem volt olyan egyértelmű, ahogyan azt Suetonius életrajzából gondolnánk. És még Suetonius is olyan megfogalmazásokba menekült, hogy: „sokan állítják azt is, hogy régebben, valahányszor anyjával közös gyaloghintóban utazott, szeretkezett vele, s a vérfertőzésről árulkodó nyomok maradtak ruháján” (Suet. Nero 28). Suetonius mindezt Nero bujaságával és romlottságával magyarázza, bár az információt maga sem tartja teljesen megbízhatónak. Tacitus azonban másként látja a dolgot (Annales):
„Cluvius szerint a hatalom megtartásának vágyában Agrippina odáig ment, hogy déltájban, amikor Nero a bortól és a lakomától felhevült, felcicomázva és vérfertőzésre készen többször is felkínálkozott ittas fiának; s mikor a környezete már felfigyelt a szemérmetlen csókokra és a gyalázatot megelőző becézgetésekre, Seneca az asszonyi csábítás ellenszerét nőben kereste, s beküldte Actét, a szabadon bocsátottat, hogy mind a maga veszélyeztetése, mind Nero hírének megromlása miatt aggódva jelentse: mindenki a vérfertőző viszonyt beszéli, mert az anya dicsekszik vele, de a katonák nem fogják tűrni a szentségtörő princeps uralmát. Fabius Rusticus ezt nem mint Agrippina, hanem mint Nero bűnös vágyát említi, amit ugyanennek a szabadon bocsátott nőnek a ravaszsága foszlatott szét. De Cluviusszal egyezően írt a többi szerző is, és a hír is erre hajlik, akár csakugyan megfogant Agrippina agyában ez a szörnyűség, akár hihetőbbnek látszott, hogy az újfajta kéjelgést ő eszelte ki, aki leánykorában az uralkodás reményében viszonyt kezdett Lepidusszal; hasonló vágyában egészen Pallas kedvének kereséséig aljasodott, és nagybátyjával kötött házasságában gyakorlatot szerzett minden gyalázatra” (Borzsák I. ford.). Cluvius és Tacitus tehát inkább Agrippina kezdeményező szerepét és bűnösségét emeli ki (vö. a Periandrost elcsábító Krateiával). Aurelius Victor (Történelem dióhéjban. 5) egyaránt bűnösnek tekinti anyát és fiát, bár magáról a bűnről ő is úgy ír, hogy „sokan úgy tartják...”.



Németh György: Zsarnokok bűnei