logo

XXI October AD

A kétarcú Néró.

Traianus, az utolsó nagy hódító a római császárok sorában, a történelmi konszenzustól eltérőleg minősítette Nero uralkodásának kezdetét: „öt év alatt olyan nagy eredményeket ért el, főként a város gyarapítása terén, hogy Traianus méltán emlegette oly gyakran, hogy minden princeps elmarad Nero első öt éve mögött"
(S. Aurelius Victor: Történelem dióhéjban 5. Horváth A. ford.).

E pozitív jellemzés egyik okának sokan azt tekintik, hogy Nero ekkor még nevelője, a filozófus Seneca és a testőrparancsnok Burrus hatása alatt állt, vagyis nem bújt ki belőle a későbbi öldöklő zsarnok, sőt tetteit bölcs és mértékletes tanácsadók irányították. Csakhogy Claudius, Britannicus, sőt Agrippina meggyilkolása is erre az öt évre esik, így a tárgyilagosabb szemlélő számára Nero már ekkor sem lehetett ártatlan bárány.
Az is lehetséges, hogy Seneca, Nero nevelője, egyrészt valóban számos illúziót táplált szellemi gyermeke uralkodását illetőleg, másrészt akár voltak illúziói, akár nem, hatékony aranykor-propagandát folytatott Nero hatalomra jutása után, már csak azért is, mert gyűlölte Nero elődjét, Claudiust:

„csakhogy Apollo
így szólt: »Hagyjátok, hadd győzze az emberi kort le:
szépségére hasonló hozzám, s arca se csúnyább,
éneke, lantszava sem. Boldog kort nyújt a törődött
népnek, s szóra fakasztja a néma jogot meg a törvényt.
Mint amilyen Lucifer: minden csillag fut előle, s
Hesperus: ő amikor kel, a csillag mind kijön újra, s
mint amilyen ha a rózsás Hajnal a fényt bebocsátja, és a
homályt szétszórja a Nap: szétnéz a világon, és korlátja
közül kirobog ragyogó kocsijával így jelenik meg az új
Caesar, s most Róma ilyennek látja Nerót: ragyogó fény
pírja fut át szelid arcán, s dús haja fürtökben hullik
szép karcsu nyakára.«"
(Seneca: Apocolocyntosis4, Szilágyi J. Gy. fordítása)

Ugyancsak a senecai-nerói propaganda hatására vált a Caligula után romokban lévő római gazdaság szanálója és felvirágoztatója, a birodalomszervező Claudius pozitív uralkodóból hibbant, testi hibás, vérszomjas pojácává, hiszen az aranykor beköszöntének egyik alapfeltétele az, hogy előtte vaskor legyen. Ha Nero az új aranykor megteremtőjeként akart tündökölni, elődjének emlékét minél jobban sárba kellett taposnia (Hahn 16-17; Németh 1996, 129).

Kérdés azonban, hogy ez a propaganda önmagában elég lett volna-e az első öt nerói év Traianusig fennmaradt idilli emlékének fenntartásához, ha a princeps cselekedetei ezzel szögesen ellentétesek lettek volna? Az első öt esztendőben valóban számolhatunk Seneca irányításával, de a filozófust nem Nero ötödik évében, 59-ben, hanem 65-ben, a Pisoféle összeesküvés leleplezése után kergették halálba. Tacitus szerint Seneca befolyása csak 62-ben szűnt meg (Tacit. Ann. 14, 52).

romaikor_kep



A jó Nero és a gonosz Nero közötti korszakhatárt 59 márciusában Agrippina meggyilkolása jelöli ki. Tacitus azonban nem tesz ilyen különbséget a princeps uralkodásának első és második szakasza között: 61-ben például kiemeli a császárnak egy büntetőperben hozott emberséges ítéletét, 62-ben azt, hogy a Nero ellen gúnyverseket író Anicetus ügyét a princeps a senatusnak adja át, és nem tesz semmit a felmentő ítélet ellen, de a történetíró az ugyanebben az évben elhunyt testőrparancsnoknak, Burrusnak, Nero egyik volt nevelőjének megmérgezésével vádolja a császárt igaz, csak bizonytalanul (Tacit. Ann. 14, 45-51).
Uralkodásának utolsó éveiben természetesen túlsúlyba kerülnek Nero gonosz cselekedetei, de a Senecánál és Aurelius Victornál megfogalmazott kezdeti aranykornak nyomát sem találjuk. A senecai propagandán túl talán még egy forrása lehet annak a feltételezésnek, hogy Nero pozitív cselekedetei uralkodásának első felére, negatív tettei pedig túlnyomórészt annak végére esnek, és ez Suetonius életrajzának szerkezete.

Suetonius szokása szerint az életrajz elejére csoportosítja hősének pozitív tetteit, majd a 19. caputot e szavakkal zárja le: „Ezeket a részint semmiképpen sem kifogásolható, részint igen dicséretes tetteit azért hordtam itt össze, hogy elválasszam őket gonosz és bűnös cselekedeteitől, amelyekről ezután akarok beszélni” (Kis Ferencné ford.).
Mindez erősen emlékeztet a másik őrjöngő princeps, Caligula életrajzának 22. caputjára: „Ennyit az uralkodóról: a továbbiakban a szörnyetegről kell szólnom” (Kis Ferencné ford.).

Lehetséges, hogy a későbbi Nero-kép kialakulásában fontos szerepet játszott az, hogy a suetoniusi életrajz strukturális elrendezését Traianus és később Aurelius Victor korában már kronológiai rendként érzékelték.
Tanulságos áttekinteni, hogy milyen pozitív cselekedeteket tulajdonított Suetonius Nerónak, és ezekkel mi volt a célja. Úgy tűnik, az életrajzíró annyira viszolygott hősétől, hogy még a forrásokban feljegyzett jótetteit is kegyetlen iróniával ellensúlyozza a biographiában (Barton 52). Az elbeszélés menetében ugyanis minden jótett önmaga ellentétébe fordul (zárójelben közlöm az életrajz caputszámait):


pozitív elem

Nero tűzvédelmi előírásokat hoz, felgyújtja Rómát (38)
kötelezi Róma lakóit az új építészeti védőintézkedések betartására (16)
Vesta-szüzeknek kedvező törvényt hoz (12)
adók csökkentése és eltörlése (10)
besúgók díjazásának csökkentése (10)
végrendeletek titkának védelme (17)
ingyen gabona, élelmiszerosztás (10-11)
védi a senatus előkelőségét, felszabadítottak nem lehetnek a senatus tagjai (15)
kíméli a gladiátorok életét is (12)
rendeletet ad ki a tékozlás korlátozására (16)
testőreinek kiadott jelszó:
»a legjobb anya«
levágott szakállát díszes tokban fogadalmi ajándékként helyezi el a Capitoliumban (12)
gondos, igazságos bíró (15)


negatív elem


megerőszakol egy Vesta-szüzet (28)
ezüstben fizetendő különadók (44)
besúgók gazdag megjutalmazása (44)
végrendeletek kiforgatása (32)
nyerészkedés a gabona drágulásán (45)
ki akarja irtani a senatust (37; 43)
mindenkit megölet, élő emberek szétmarcangolását tervezi (37)
csak a pazarlás boldogította (30)
gyalázza és megöleti anyját (34)
kifosztja a szentélyeket (32) levizeli az istenszobrot (56)
hamis vádak Octavia (35) és a senatus ellen (37)

Suetonius megjegyzi, hogy Nero elismerően nyilatkozott Caliguláról, arról a princepsről, aki talán még rajta is túltett bűneivel (30). Azt is láttuk, hogy mind a két zsarnok életrajzának struktúrája megegyezett egymással: a rövidebb pozitív szakasztól mereven elvált a hosszabb, negatív, így az olvasó a mű végére érve már csak az utóbbira emlékezett, noha a történetírói „objektivitás” igényeinek megfelelően a pozitív tettek is meg lettek örökítve. Nem érdektelen összevetni egymással azokat az általában elítélendő tetteket, amelyeket Suetonius szerint mindkét princeps elkövetett:


Caligula életrajza

pazarlás (37)
senatus-ellenesség (49)
családja kiirtása (23)
elődjét megmérgezi (12)
férjes asszonyok elcsábítása (25; 36))
fiúkkal fajtalankodik (36)
vérfertőzés nővéreivel (24)
túlzott lóimádat, lovát consullá akarja kinevezni (55)
kocsihajtóés gladiátorszerep (54)
élő ember szétmarcangoltatása (27-28)
őrült, drága építkezések (37)
isthmosi csatorna terve (21)
tömegverekedést provokál (26)
istenek megvetése (51)
álruhában kocsmázik (11)
vágyik a tűzvészre (31)
szorong (51)
felveszi Nagy Sándor páncélját (52)
újjá akarja építeni a samosi Polykratés palotáját (21)


Nero életrajza

pazarlás (30)
senatus-ellenesség (37; 43)
családtagok kiirtása (33-34)
szóbeszéd: elődjét megmérgezi (33)
férjes asszonyok elcsábítása (28)
fiúkkal fajtalankodik (29)
vérfertőzés anyjával (28)
túlzott lóimádat (22)
kocsihajtó szerep (22-24)
élő ember szétmarcangoltatása (37)
drága építkezések (31)
isthmosi csatorna terve (19; 37)
tömegverekedést provokál (26)
istenek megvetése (56)
álruhában kocsmázik (26)
felgyújtja Rómát (38)
szorong (23)
Augustus kocsiján vonul be Rómába (25);
újraalapítja Nagy Sándor phalanxát (19)
utal Polykratés gyűrűjére: vízbe veszett kincseit majd felhozzák a halak (40)


Amint látjuk, e cselekedetek egy része hozzátartozik a zsarnoki uralkodók „normális üzemmenetéhez”, más részük azonban gyanúsan hasonló, és korántsem magától értetődő. Vagy arról lehet tehát szó, hogy Nero tudatosan utánozta Caligulát, vagy arról, hogy Suetonius (és néhány másik történetíró) ugyanabból az eszköztárból merített a zsarnokok ábrázolásakor.
Az álruhás kocsmázás például nemcsak a két suetoniusi életrajzban, hanem Nero esetében Tacitusnál is megtalálható (Ann. 13, 25), így nem Suetonius találmányával állunk szemben. Az álruhás uralkodó a nép körében általában azért szokott forgolódni, hogy megtudja annak panaszait, amelyeket udvari emberei elhallgatnak előle (Mátyás király, Harun al-Rasid), így ez általában inkább pozitív, mintsem negatív értéket hordozó motívum.

Az Aristotelés neve alatt fennmaradt Athéni államból (16, 6) például megtudjuk, hogy Peisistratos athéni tyrannos meglátott egy parasztot, aki köves földjét kapálgatta a Hyméttoson, és megkérdezte tőle, mit hoz neki a föld. A paraszt, nem ismervén föl a zsarnokot (álruhában volt vagy csak rangrejtve?), így felelt: csak bajt és keservet, s ennek tizedét kellene inkább beszolgáltatnia Peisistratosnak. A tyrannos, meglepő módon, nem büntette meg az atyafit, hanem elengedte adóját.
Nem is csoda, hogy a szerző hozzáfűzi: a hagyomány szerint Peisistratos uralkodása valósággal kronosi aranykor volt. Az álruhás uralkodó toposza tehát általában pozitív, Caligula és Nero esetében azonban ez is éppúgy visszájára fordul, mint ahogy Nero valamennyi pozitív tette.

Ami a zsarnokábrázolás rhétorikus toposzait illeti, azokat már régebben felfedezték a szónokiskolák eszköztárában (Barton, Dunkle, Fairweather, Gwyn), s kimutatták, hogy bizonyos pozitív vagy negatív motívumok már korán elszakadtak a konkrét történelmi szereplőktől, így szabadon vegyítve hozzátapadhattak bárkihez, akit a szónok vagy a történetíró pozitív vagy negatív hősként akart ábrázolni.
Az általános megállapítást számos konkrét példával támasztották alá. Jelen esetben a Poppaea-gyilkosság hátterét azonban nem a szónokok, hanem a történetírók műveiben kell keresnünk, éppen ezért a Nero-kép összetevőinek kialakulásakor vissza kell mennünk az időben a római császárkor, sőt általában a római történetírás elé, és meg kell vizsgálnunk a történetírás atyjának, Hérodotosnak jellegzetes zsarnokábrázolásait.


Németh György: Zsarnokok bűnei