logo

V December AD

A rendek közötti küzdelem a korai Rómában

A kora római társadalmi rendszer alapvető ellentmondása, amely súlyos társadalmi és politikai konfliktusokban jutott kifejezésre, és a társadalom, valamint az állam egészében átalakulási folyamatot eredményezett, egyáltalán nem a szabadok és a rabszolgák közötti feszültség volt, hanem a szabad polgárok csoportjai között keresendő. Egymással szemben álltak az egyik oldalon a kiváltságos születési és birtokos arisztokrácia tagjai, a másik oldalon pedig a közönséges polgárok, akik csak korlátozott politikai jogokkal rendelkeztek, és akik közül sokan gazdasági szempontból kedvezőtlen helyzetben voltak. Ez az ellentét a patres és a plebs között vívott harcban jutott kifejezésre, ebben a patriciusok és plebeiusok között csaknem két évszázadon át folytatott küzdelemben. Ez a társadalmi harc Itália népeinek és törzseinek történetében egyedülálló volt, a római társadalom jövője tekintetében pedig rendkívül nagy hatással volt.
A harc első fázisát a Kr. e. 5. század folyamán és a Kr. e. 4. század első harmadában az éles frontok kialakulása jellemezte. Ennek során a plebeiusok mint a patriciatus öntudatos ellenzéke önálló renddé alakultak, és létrehozták a kétrendi államot. A második fázisban, a Kr. e. 4. század hatvanas évei és a Kr. e. 3. század eleje közötti időszakban, a plebeiusok vezető rétege és a patriciusok között kiegyenlítődés ment végbe; ez egy új vezetőréteg létrejöttét eredményezte. Róma archaikus társadalmi rendje, amely a plebs által kivívott eredmények nyomán már a Kr. e. 5. században fellazult, a patriciusokkal folytatott küzdelem második szakaszában, amely időben egybeesik a római uralomnak az Appennin-félszigetre való kiterjesztésével, teljesen felbomlott; helyét új társadalmi szerkezet váltotta fel.

A patriciusok és plebeiusok közötti ellentétek okai az archaikus Róma gazdasági, társadalmi, és katonai fejlődésében rejlenek, és a Kr. e. 6. századra nyúlnak vissza. Az egyik döntő tényező a gazdasági kizsákmányolás, valamint a széles néptömegeknek a patriciusok által történő politikai elnyomása volt. Másrészt pedig már a 6. századtól kezdve elmélyült a nép belső tagozódása; ez oda vezetett, hogy a patriciusok és az egyszerű polgárok közötti feszültségek kiéleződtek, amelynek következtében a nép az előkelőket harcra hívta ki. Voltak kézművesek és kereskedők, akik kezdettől fogva alig voltak személyi függő helyzetben a patricius családoktól; egyben ki tudták használni a királyság korában folytatott építkezések nyomán fellépő gazdasági fellendülést, és így vagyonra tettek szert, amely elsősorban az értékes hadi felszerelésből és használati tárgyakból állt.
A népesség egyéb csoportjai ezzel egyidejűleg ingatlanuk elvesztése és eladósodásuk révén katasztrofális gazdasági és szociális helyzetbe kerültek. Ez leginkább a kisparasztságra vonatkozik. A kisparasztok szerény méretű családi birtokát generációról generációra mind több örökös között kellett Felosztani, mezőgazdasági termékeik azonban mind kevésbé voltak elegendők saját maguk ellátására. E két plebeius csoport céljai ennek megfelelően meglehetősen eltérőek voltak: a tehetős plebeiusok mindenekelőtt a politikai életben való részvételre, vagyis hivatali tisztségek betöltésére törekedtek, valamint arra, hogy a senatusban a patriciusokkal azonos jogaik legyenek.
További céljuk — a társadalmi integráció kivívása érdekében — a nemesek és a nem nemesek közötti házasságkötés engedélyezése volt. A plebs szegényebb rétegei gazdasági és társadalmi állásuk javítására törekedtek az adósságkérdés rendezése és az állami földek (ager publicus) való részesülés révén. Mindkét csoportnak ugyanaz volt az ellenfele, nevezetesen a patricius arisztokrácia. Esélyük csak akkor volt, ha szövetségre lépnek egymással, a harc szervezésére közös intézményeket hoznak létre és közös erővel reformokat kényszerítenek ki.

A plebeiusok ezt az esélyt csak a római királyság bukása után tudták kihasználni, amikor is a közösség megváltozott külpolitikai helyzete és a római haditaktikában beállt változások megfelelő feltételeket kínáltak arra, hogy fel lehessen venni az elszánt harcot az arisztokráciával. Minthogy Róma az utolsó király elűzésével a hatalmas etruszk városok védnöki uralmát is elveszítette, közel egy évszázadon át közvetlen ellenséges fenyegetésnek volt kitéve. A nyomás egyrészt a szomszéd etruszk hatalmi központok, mindenekelőtt Veii, másrészt pedig a közép-itáliai hegylakó törzsek, mint például az aequsok és volscusok felől indult ki.
A politikai és katonai sztrájk (secessio) taktikája, amelyet a hagyomány szerint a nép már a Kr. e. 5. század folyamán két döntő helyzetben (Kr. e. 494-ben és 449-ben) mint kényszerítő eszközt alkalmazott, vagy akár az ilyen sztrájkkal való puszta fenyegetőzés arra kényszerítette az előkelőket, hogy tekintettel az állam külpolitikai fenyegetettségére, a belügyekben engedékenyebbek legyenek. Ez amiatt is szükségessé vált, mert a Kr. e. 6-5. század fordulóján megnőtt a plebeius gyalogság taktikai jelentősége: a lovas arisztokrácia archaikus harcmódja a jól megerősített Veii és a hegyi törzsek ellen vezetett hadjáratok során többé már nem bizonyult eredményesnek.
A hoplita közösség kialakulása — akárcsak Görögországban a Kr. e. 7. századtól kezdve — odavezetett, hogy a nép katonai erejének megnövekedésével öntudata és politikai aktivitása is gyarapodott." Az új harci taktikában természetesen a gyalogság nehézfegyverzetű egységeinek jutott döntő szerep. Minthogy ezeket az elit alakulatokat a gazdag plebeiusok állították fel, akik képesek voltak megfizetni vagy kézművesként akár maguk előállítani a szükséges fegyverzetet, leginkább a plebs ezen rétegének politikai ambíciói jutottak kifejezésre.

A plebeiusok első határozott lépése és ezzel egyidejűleg első nagy sikere saját intézményeik felépítése volt: ez egyrészt annyit jelentett, hogy megteremtették az önvédelmükre és a politikai harcra szolgáló szervezetet, másrészt annyit, hogy az előkelőkkel szemben saját rendbe tömörültek. Az annalista hagyomány szerint ez a döntő esemény Kr. e. 494-ben történt, amikor a nép első kivonulását siker koronázta, és létrejött a néptribunusi intézmény. Hogy az időpont körülbelül helyes, kiderül egy plebeiusok által alapított templom felszentelésének dátumából: az Aventinus dombon Ceres istennő templomát Kr. e. 493-ban építették.
Ceres kultuszát a plebeiusok mindig ugyanezen a helyen ápolták, és ez a templomalapítás sem volt egyéb, mint a plebeiusok összefogása egy szakrális közösségen belü1. Hogy ez a közösség a populus Romanuson belül hivatalosan miért egy istennő kultuszának ápolására jött létre, azt egyrészt az teszi érthetővé, hogy a nép összefogására az isteni védelem nyújtotta a legitimációt, másrészt pedig ez az aktus Iuppiter capitoliumi templomalapításának tudatos utánzása volt: ezt a templomot — mint a patricius állam vallási központját — a hagyomány szerint Kr. e. 507-ben létesítették.

A plebeius közösség önállóságát ezáltal is kifejezésre kívánták juttatni. A valóságban ez a közösség nem korlátozta tevékenységét csupán egy vallási kultusz ápolására, hanem azt is igényelte, hogy „állam legyen az államban". A plebeiusok a kultuszközösség keretein belül a népgyűlés alternatívájaként saját gyűléseket (concilia plebis) tartottak és ott saját határozatokat hoztak (plebiscita).
Saját vezetőket választottak, mégpedigaedilist („templomi elöljáró” azaedes = templom szóból), és tribuni plebist, akiknek száma kezdetben 2, majd a Kr. e. 5. század közepétől 10 volt. Szent esküvel (lex sacrata) sérthetetlenséget (sacrosanctitas) biztosítottak a néptribunusoknak, és igényt tartottak segítségnyújtásukra (ius auxilii) a patricius magistratusok önkényével szemben, sőt, még azt is keresztülvitték, hogy a néptribunusok közbeléphettek a patricius hivataloknak a plebeiusokkal szemben folytatott eljárásaival szemben (ius intercedendi), és a magistratusokkal, valamint a senatussal stemben előbb-utóbb vétójogot kaptak. Noha a patriciusok eleinte ezeket az intézményeket n(em ismerték el az államrend részeként, ezek az intézmények a néptömegek támogatásátélvezve a politikában rendkívül hatékonynak bizonyultak.

A plebeiusok második sikerét az jelentette, hogy kikényszerítették a lakosság tribusokba osztását egy számukra kedvezőbb tagozódási elv alapján. Ezáltal azt is elérték, hogy a népgyűlés saját érdekeiknek megfelelően újjászerveződött. Minthogy a tribuni plebis neve is a tribus szóból származik, a tribus-beosztás fokozatos újjászervezése során a döntő intézkedés a néptribunusi intézmény bevezetésével egyidejűleg történhetett meg. Ámbár a Tities, Ramnes és Luceres régi, nemzetségi alapon történő beosztását nem törölték el, ezek szerepét messzemenően a területi szerveződésű tribusok vették át. Közülük négy, a Suburana, Palatina, Esquilina és a Cóllina mint tribus urbanae megfelelt Róma város négy kerületének.
A Kr. e. 5. században ehhez járultak a Róma körüli területen, sávban elhelyezkedő 16 tribus rusticae, amelyeknek száma a Kr. e. 5. század vége óta tovább nőtt (a római tribusfejlődés Kr. é. 241-ben történd lezárásáig a tribusok száma 35-re gyarapodott). Minthogy a tribus-beosztás mindenekelőtt a népgyűlés alapjául szolgált, politikai jelentősége — főként a tisztviselők megválasztásában és azok előkészítésében — meglehetősen nagy volt.
A tribus regionális tagozódási elve alapján szervezett népgyűlésen (comitia tributa) a patriciusok nem tudtak többé a nekik engedelmeskedő nemzetség élén fellépni, és a népgyűlést nem tudták clienseik felvonultatása révén olyan mértékben befolyásolni, mint a népgyűlés korábbi formájában (comitia curiata). Az új keret ugyanakkor kedvező feltételeket kínált a plebeiusi agitációra, amelyet ettől kezdve nem lehetett egyszerűen elhallgattatni. Ameddig az állami magistraturákat csak a patriciusok számára tartották fenn, az agitáció eredménye ugyan a választásokra csak korlátozott hatást gyakorolt, de annyiban mégis fontos lehetett, amennyiben lehetővé tette a plebeiusok számára, hogy keresztülvigyék a számukra elfogadhatóbb, megegyezésre hajló patriciusok hivatalnokká választását.

A plebeiusok harmadik sikerüket a Kr. e. 5. század közepén, a hagyomány szerint 451-ben vagy 450-ben könyvelhették el, nevezetesen a jog törvénybe iktatását az úgynevezett Tizenkéttáblás Törvényekben (leges duodecim tabularum). Új, plebeius-barát törvényhozásról szó sem volt, csupán arról, hogy az érvényben levő jogot írásban rögzítették; ezen túlmenően ez a jog az alsóbb néprétegek számára meglehetősen kemény előírásokat tartalmazott. Ebből kitűnik, hogy a plebs harca évtizedekkel korábban meglehetősen hátrányos helyzetből kellett, hogy kezdődjék, és hogy a nép helyzetét még az első politikai eredmények kivívása után is mindennek nevezhetjük, csak kedvezőnek nem.
A törvény archaikus vonásai a pater familias abszolút hatalmának biztosításában, az adósrabszolgaságnak a nexum formájában történő törvényesítésében vagy a szemet szemért elv (talio) elismerésében világosan megnyilvánulnak. Az ilyen előírások nem voltak alkalmasak arra, hogy a gyenge társadalmi helyzetű rétegek sorsán könnyítsenek. A törvények a patriciusok és a plebeiusok közötti éles választóvonalat is szentesítették, mindenekelőtt a két rend tagjai közötti házasságkötés megtiltásával, és ez a határozat a gazdag plebeiusokra is vonatkozott. Ennek ellenére az a tény, hogy az érvényben lévő jogot írásba foglalták, nagy jelentőségű politikai reformnak bizonyult; ettől kezdve a közönséges polgár a hatalmasok jogtiprásaival és erőszakos cselekedeteivel szemben már nem csupán egy általánosan elfogadott, de nem minden szempontból egyértelmű szokásjogra hivatkozhatott, hanem írásban rögzített magatartási szabályokra és büntetőjogi előírásokra.
Az alapszabály, amely szerint minden polgárt bíróság elé lehetett idézni, és hogy minden polgárnak joga volt védőre (vindex), a szegényeknek és a kisembereknek törvényes védelmet biztosított. A jövő társadalmi fejlődésének útját az is tovább egyengette, hogy a Tizenkéttáblás Törvények már nem csupán az előkelőket és a köznépet ismerte mint társadalmi csoportot, hanem figyelembe vette a vagyont is mint a társadalmi hovatartozás kritériumát, ugyanis megkülönböztette a birtokosokat (assidui), akiknek tulajdona az archaikus városállam előfeltételeinek megfelelően még meglehetősen szerény volt, valamint a vagyontalanokat (proletarii), akiknek gyerekeiken kívül (proles = „utánpótlás") semmi egyéb tulajdonuk nem volt.

A tulajdonviszonyoknak mint a társadalmi hovatartozást meghatározó tényezőknek a figyelembevétele főként a gazdag plebeiusoknak vált előnyére, akiket ily módon nem lehetett többé egyszerűen a köznép tömegébe sorolni: vagyonuk tekintélyt és befolyást biztosított számukra. Hogy a társadalom vagyoni alapon történő újjászervezése mennyire fontos volt a vezető plebeiusok számára, az a plebsnek patriciusok elleni negyedik nagy győzelmében mutatkozott meg: keresztül tudták vinni, hogy a polgárságot vagyoni osztályokra tagolják. Ezt a timokratikus alkotmányt a római hagyomány Servius Tullius személyéhez kapcsolta, aki alacsony származása miatt az annalisták szemében a demokratikus reformpolitika mintaképének tűnt. E reformok gazdasági és társadalmi előfeltételei a Kr. e. 6. században azonban még nem álltak fenn; még a Tizenkéttáblás Törvényeknek sem volt tudomása a census alapján meghatározott osztályokról. Így ez az alkotmány, legalábbis a népgyűlés szervezetének alapjaként, csak Kr. e. 450 körül jöhetett létre; valószínűleg az egyes polgárok vagyoni osztályba sorolására hivatott censor tisztségének létrehozása — a hagyomány szerint Kr. e. 443-ban — jelzi keletkezését.

Az egyes vagyoni osztályok tagjainak tulajdonviszonyait az úgynevezett serviusi alkotmány értelmében azon az alapon állapították meg, hogy ki milyen fegyverzettel tudott hadba vonulni. Így világosan látható, hogy az alkotmány a római hadviselés újjászervezése, pontosabban a hoplita taktika bevezetése után jött létre; erre a háttérre utal az egyes vagyoni osztályok (classis = „harci alakulat") és belső tagozódásuk neve (centuria = „század" a legkorábbi hadszervezetben). Részletes formájában ezt az alkotmányt csak a köztársaságkor későbbi időszakából ismerjük, amikorra már tovább finomult.
Az osztályok felett (supra classem) az equites, nyilvánvalóan a patricius lovasság tagjai álltak, akiket 18 centuriába osztottak. Az első osztály az egész római hadsereg gerincét alkotó, sisakkal, pajzzsal, mell- és lábvérttel, lándzsával, hajítódárdával és karddal felfegyverzett nehézfegyverzetű gyalogság 80 centuriájából tevődött össze. A második, harmadik és negyedik osztály 20-20 centuriára tagolódott. Ezekbe az összes többi tulajdonnal rendelkező személyeket soroltok, csökkenő vagyoni sorrendben.

A második osztály tagjai tulajdonképpen az első osztály fegyverzetének megfelelő fegyvert hordtak, kivéve a mellpáncélt és a kerek pajzsot, amelyet egy kisebb, hosszúkás formájú pajzs helyettesített; a harmadik osztály polgárai egyáltalán nem viseltek páncélt, csak sisakjuk és támadó fegyverük volt; a negyedik osztályba tartozók pedig mindössze lándzsával és hajítódárdával rendelkeztek.
A 30 centuriából összetevődő ötödik osztály a csupán parittyával felfegyverzett szegényeket foglalta magába. Ezekhez az egységekhez járult még a fabri két centuriája, akik az ostromgépeket kezelték és akiket az első osztályhoz osztottak be, valamint az ötödik osztályba sorolt zenészek két centuriája. A tulajdonnal egyáltalán nem rendelkező és ennek következtében fegyvertelen „proletárok" az osztályrend szintje alatt (infra classem) egy centuriába tömörültek és háborúban legfeljebb csak futárként és felderítőként szolgálhattak. A nép így történt új megosztása egyben a népgyűlés szervezésének is meghatározó tényezője lett, ugyanúgy, mint annak idején a nemzetségi összetartozás, illetve később a területi alapon történő tribus-beosztás.
A vagyoni osztályok és centuriák szerint tagolt népgyűlésen (comitia centuriata) az egyes centuriák csak egy-egy szavazattal rendelkeztek tekintet nélkül tagságuk létszámára; ez pedig az egyes centuriákban már csak amiatt is különböző volt, mert a 46 évnél idősebb, számszerűleg kisebb korosztályok (seniores) minden osztályban ugyanannyi centuriát állítottak ki, mint a iuniores, úgy, hogy ily módon az osztályon belül az inkább konzervatív gondolkodású idősebbek szavazatai a fiatalabbak állásfoglalását kiegyenlítették.
A centuriánkénti szavazás egyben azt is jelentette, hogy a patriciusok lovas centuriái és az első osztály választócsoportja összesen 98 szavazatukkal, ha osztályérdeküket közös nevezőre tudták hozni, a maradék 95 centuriát mindig leszavazhatták. Amint Cicero is kiemelte (De re p. 2,39), ez a döntéshozatali rendszer egyértelműen a tulajdonnal rendelkezők uralmát biztosította a köznép tömegével szemben.

Mindez a széles néptömegek politikai háttérbe szorításán és gazdasági elnyomásán éppúgy nem változtatott, mint ahogy a Tizenkéttáblás Törvények sem. Az új rendszer inkább rögzítette az „osztályon felül" álló arisztokraták és a köznép között fennálló társadalmi különbségeket, ha nem is egészen az addigi formában. Egyben a patriciusok és a külön közösségbe szerveződés útjára lépő plebeiusok közötti front is megszilárdult.
A következő évtizedekben — a Kr. e. 4. század első harmadáig — a római társadalom fő elemét a két réteg egymástól való eltávolodása határozta meg. Ugyanakkor azonban a serviusi alkotmány megrendítette Róma archaikus társadalmi rendjét és utat nyitott új társadalmi modell képződéséhez.

Az arisztokraták számára, akik az új alkotmány értelmében akarták a társadalom csúcsát alkotni, előkelő származásuk elégtelennek bizonyult; gazdasági pozíciójuk is meghatározó tényező lett. Még fontosabb, hogy a vagyonosodó plebeiusok intézményesen olyan kedvező társadalmi pozícióhoz jutottak, amely megfelelt gazdasági és katonai jelentőségüknek, valamint politikai ambícióiknak. Ugyanakkor a plebs vezető csoportja elismerést nyert mint az arisztokrácia potenciális partnere, hiszen a patriciusok többé már nem uralkodhattak egyedül a népgyűlés felett, csupán a nép prima classisnak nevezett vezető rétegével szövetségben. Ez az együttműködés abban is kifejezésre jutott, hogy megszűnt a patriciusok és a plebs tagjai közötti házasságkötés tilalma. Hogy erre a reformintézkedésre már Kr. e. 445-ben, a lex Canuleia révén sor került, ahogyan ezt az annalista hagyomány tartja, vagy csak később, nem lehet eldönteni. Mindenesetre ez a reform is ugyanazt az irányt mutatja, mint a timokratikus alkotmány, nevezetesen a patriciusok és a plebeiusok közeledését egymás felé.


Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000