logo

V December AD

A korai Római társadalmi rend alapjai és kezdetei

A római állam legkorábbi története, azaz a királyság kora és a köztársaságkor kezdetei tudvalevőleg csak nagy vonalakban ismertek számunkra, és ez érvényes a kora római társadalmi rend történetére is. A római történetírás és egyben a római irodalom legfeljebb a Kr. e. 3. századig nyúlnak vissza, és a főként Quintus Fabius Pictor nevével jelzett akkori történetírás a régebbi korokra vonatkozólag mindössze arról tudott hírt adni, ami a mesés elemektől erősen átszőtt szóbeli hagyomány révén emlékezetben maradt.
Maga ez a tradíció is rendkívül szegényes volt azonban, és a Karthagó elleni háborúk idején a római annalista történetírás propagandisztikus céljaira olyannyira elégtelennek bizonyult, hogy Fabius Pictor kénytelen volt azt saját képzelőerejére támaszkodva kiegészíteni és ily módon Róma kezdeteit önkényesen ábrázolni.

A korai Róma történetének azonban még ez a Kr. e. 3. századból származó változata sem maradt fenn számunkra: főként későbbi átértékelése révén ismerjük, elsősorban Livius és a halikarnassosi Dionysios műveiből, akik az Augustus-kor szempontjainak megfelelően még erősebben átdolgozták. Éppen ezért a korai Róma eseménytörténetéről, állapotairól és ily módon a társadalmi viszonyok formáiról és azok alapjairól szóló híradások jelentős részét erős fenntartásokkal kell kezelnünk. Még akkor is, ha nem teljes egészében fantázia szülte, hanem magvában autentikus beszámolókkal van dolgunk, az általuk nyújtott kép legalábbis anakronisztikus, és számos esetben a tartalom kifogástalan kronológiai váza sem ismerhető fel (annál kevésbé, mivel körülbelül Kr. e. 300-ig az évszámok többnyire ellenőrizhetetlenek).
Minthogy feliratos forrásaink szinte egyáltalán nincsenek, az irodalmi hagyomány bizonyos mértékű ellenőrzését egyedül a régészeti leletek biztosítják, amennyiben mindenekelőtt lehetővé teszik a településtörténet alapjainak tisztázását, valamint a kora római társadalom és állam belső fejlődését illetően a meglehetősen szilárd kronológiai keret felállítását. Amennyiben ezek a szegényes források valamelyest mégis bővíthetők, akkor ez a későbbi Róma társadalmi, politikai és vallási intézményeiről szerzett ismereteink révén lehetséges: ezek ugyanis az archaikus társadalomszerkezet számos maradványát megőrizték.

A híradás Róma Romulus által történt alapításáról éppoly történetietlen, mint a városalításnak a köztársaságkor végén Varro által kiszámított dátuma is, amely a mi időszámítási rendszerünkben a Kr. e. 753. évnek felelne meg. A Palatinus-dombon létesült település, amelyhez a későbbi Forum Romanum területén létrejött temető tartozott, és amely Róma várostörténeti fejlődése magjának tekinthető, mindenesetre legalább erre az időszakra, sőt esetleg a Kr. e. 10. századra nyúlik vissza.
A település lakói latinok voltak, és ahhoz a latin-faliscus népcsoporthoz tartoztak, amely a Közép-Európában és a Balkán-félszigeten lezajlott nagy népmozgások során más indoeurópai bevándorlókkal együtt a Kr. e. 12. századtól Itália területén megtelepedett, és állattenyésztésből, valamint részben földművelésből élt.

Szomszédságukban, azaz a Quirinalis-dombon szabinok telepedtek meg, akik az indoeurópai bevándorlók oszk-umber csoportjának részét alkották. Nemzetségeik, mint például a Fabii és az Aurelii, valamint a Rómába feltehetőleg csak később bevándorolt Clautlii fokozatosan beolvadtak a latin ajkú közösségbe. „Róma keletkezése", vagyis az a folyamat, amelynek során ez a közösség városállammá fejlődött, legkésőbb a Kr. e. 6. század elejéig ment végbe.
A város a Palatinustól délre, keletre és északra fekvő településrészek bekebelezésével számottevően megnagyobbodott, és területét a környező földektől pontosan megszabott határvonallal (pomerium) választották el; egyben állandó jellegű intézményrendszer épült ki hivatalnokokkal (magistratus) az élén, akiknek hatásköre a körülhatárolt városterületre terjedt ki. Ezzel egyidejűleg mint állandó uralmi formát bevezették a királyságot (esetről esetre választott királyokkal). Ez a fejlődési folyamat nyilvánvalóan elválaszthatatlan volt egy Róma számára döntő fontosságú történelmi eseménytől: az etruszk uralom kiterjesztésétől Rómára.

A városi közösség Rómában ugyanis etruszk fennhatóság alatt és etruszk előképek nyomán jött létre; még a neve is etruszk nemzetség (Ruma) nevéből származik. Az intézményrendszert és az uralmi formát etruszk modell alapján építették ki; a hatalmat etruszk királyok gyakorolták. Ezen túlmenően Róma az etruszkoktól nem csupán számos vallási és kulturális tradíciót vett át, hanem messzemenően azok társadalmi szerkezetét is.
Az etruszk uralom előtti időszak egyes csökevényei, amelyek részben talán az indoeurópai latinok legrégibb struktúráinak felelhettek meg, mindenekelőtt a vallási kultuszok révén megszilárdulva későbbi korokban is fennmaradtak. Az indoeurópai örökségen és az etruszkok szerepén túl volt Itália történetének még egy harmadik tényezője, amely a római fejlődést megszabta, nevezetesen a Kr. e. 8. század óta Dél-Itáliában, majd hamarosan Siciliában is megtelepedett görögség mindenekelőtt kulturális téren érvényesülő befolyása. Azt azonban, hogy városállammá válhatott, Róma az etruszkoknak köszönhette, és ily módon a legfontosabb történelmi alapelem a kora római társadalomtörténet számára is az etruszkok Róma fölötti uralma volt.

Az etruszkok történetét a Kr. e. 7. századtól lehet nyomon követni, amikor megkezdődött a mezőgazdaságra, a fémbányászatra és az azzal összefonódó kézművességre, valamint kereskedelemre támaszkodó városaik felemelkedése, s ezzel egyidejűleg politikai és kulturális sajátosságaik megszilárdulása. Egységes államot soha nem hoztak létre: közös politikai életük formája az a szövetség volt, amely 12 várost kötött össze egymással egy-egy király uralma alatt. Társadalmuk két nagy csoportra oszlott: az előkelőkre, valamint a tulajdonképpen nem szabad alávetett rétegre.
Az előkelők, akiknek sósaiból a király is kikerült, a termékeny földek és feltehetőleg a bányák tulajdonosai voltak. Ezzel egyidejűleg a politikai életet is teljesen uralták, hiszen ők alkották a városban a „vének" tanácsát, és ők állították a köztisztviselőket. Az alsó rétegek az előkelőktől függő csoportokból—képződtek: ide tartozott az előkelők körül tömörülő személyzet, amely az ábrázolásokból ismert szolgákból, atlétákból és táncosokból tevődött össze, továbbá ide sorolandók a kézművesek, bányászok, valamint a parasztok, akiket a halikarnassosi Dionysios (9,5,4) a thesszáliai 3e-nesteshez hasonlított, akik tehát, akárcsak amazok, földhöz kötött, de katonai szolgálatra is kötelezett földművesek lehettek.
Ezt a társadalmi modellt Róma is messzemenően átvette, ahol a korai társadalmi rend — azelőtt, hogy a plebs megteremtette volna saját arculatát mint harcra elszánt, önálló rend — a mindent uralmuk alatt tartó patricius előkelők, valamint a cliensek és rabszolgák kettősségével nagyjából megfelelt az etruszk előképnek.

Az etruszkok hatalma a Kr. e. 6. században érte el csúcsát. Északon egészen a Pó-síkságig nyomultak előre, ahol újvárosokat alapítottak. Délen Latium után elfoglalták Campaniát is, és Kr. e. 535-ben flottájuk Karthagóval szövetségben legyőzte a phókaiaiakat, a Földközi-tenger nyugati medencéjének legaktívabb görög gyarmatosítóit. Uralmuk Rómában a Kr. e. 6. századig rendíthetetlen maradt; politikai változások legfeljebb csak annyiban mehettek végbe, hogy Ráma — ahogyan ez valószínűnek tűnik — egymás után különböző etruszk városok, többek között Vulci, Tarquinia és Clusium fennhatósága alá került.
Róma uralkodói, bár címük (rex) nem etruszk, hanem indoeurópai eredetű, biztosan etruszkok voltak, mint Tarquinius Superbus, aki a monda szerint Róma hét királya közül az utolsó volt, és Porsenna, Clusium királya is, aki Rómát röviddel az utolsó Tarquinius elűzése után átmenetileg elfoglalta. Ezek az utóbb említett események egyúttal az etruszk uralom végét is jelezték Rómában. Az utolsó Tarquinius elűzéséről szóló hagyomány (a tradíció szerint Kr. e. 508) mindenesetre megőrizte egy történelmi esemény emlékét: Róma az előkelők monarchiaellenes felkelése révén felszabadult az etruszk királyok uralma alól, feltehetőleg valóban Kr. e. 508 körül vagy néhány évvel később.

A Róma fölötti etruszk uralom helyreállítására irányuló, feltehetőleg ismételt kísérletek meghiúsultak, és miután az etruszkok Kr. e. 474-ben Cumaenál a syrakusai Hierónnal vívott csatában tengeri hatalmukat elveszítették, hamarosan Latiumban is megszűnt a befolyásuk.,
Róma archaikus társadalmi rendje," amely a Kr. e. 6. században az etruszk királyok uralma alatt alakult ki, nem csupán a királyság korára volt jellemző. Az egyszer megszilárdult társadalmi rend a királyság megszűnése után is messzemenően fennmaradt, mindössze azt a feladatkört, amelyét a király mint legfőbb hadvezér, bíró és főpap gyakorolt, osztották fel maguk között az előkelők.

A Kr. e. 5. század társadalmi küzdelmei ugyan előkészítették és bevezették az archaikus társadalmi rend felbomlását, de ezt korántsem fejezték be, és ennek a rendnek számos ismertetőjegye nemcsak ezt az évszázadot, hanem magát a köztársaságkort is túlélte. Az archaikus társadalmi rend jellegzetes vonásai, amelyek felépítéséből és rétegeinek egymáshoz fűződő kölcsönös viszonyából adódtak, a következők voltak: a társadalom felépítését igen erős horizontális tagozódás jellemezte, amely a családnak a társadalom szerkezetében betöltött központi szerepéből indult ki és az egyes családoknak a vérrokonságból adódó összetartozása alapján a nemzetségek, curiák és „törzsek" bonyolult rendszerét hozta létre, leginkább a homéroszi társadalom törzsek, phratriák, nemzetségek és családok szerint történő tagozódásával összevethető módon.
Ezzel szemben a társadalom vertikális szerkezete viszonylag egyszerű volt, tekintve, hogy a társadalom legalábbis kezdetben csupán az élőkelőkből és a tőlük függő helyzetben levő népből állt. Ez magával hozta, hogy az alacsonyabb származású személyeknek és családoknak az egyes előkelőkhöz való rendkívül szoros kötődése a nemzetségi összetartozáson vagy akár csak a szomszédságon alapuló kapcsolatok révén igen jelentősnek bizonyult — mégpedig nem csupán az archaikus társadalomban, hanem különböző formákban Róma egész történelme folyamán mindvégig. Ennek megfelelően az archaikus társadalmi rend feszültséggócai is viszonylag egyszerűek voltak: konfliktusok csak abból adódhattak, hogy a függő helyzetben levőt, vagy legalábbis az olyan csoportok, amelyek a függőségi viszonyból még leginkább ki tudtak törni, az előkelők ellen harcot indítottak, amelynek révén politikai egyenjogúságra és gazdasági helyzetük javítására törekedtek.



Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000