logo

V December AD

Változások az alsó rétegekben

A társadalmi átrendeződés folyamata a lakosság alsó rétegeit is elérte. A válság igazi áldozatai mind a városokban, mind pedig vidéken a dolgozó tömegek voltak. A városi ordo decurionuni a súlyos terhek ellenére is gyakran még mindig kellemes létfeltételeket tudott biztosítani tagjai számára a decuriók vidéki villáiban, és a katonaság, valamint az állami bürokrácia túlkapásai esetén mint honesti még mindig hivatkozhattak kiváltságaikra. Ezzel szemben azonban a 3. század folyamán az alsó néprétegek elszegényedése és elnyomása rohamosan növekedett. A gyakori háborúk ellenére viszonylag kedvező volt a helyzetük a katonai zónákban, ahol hasznot húzhattak a hadsereghez fűződő kapcsolataikból. Pannoniában például a kisparasztok még a 3. században is sikeresebben védekezhettek a nagybirtokosokkal szemben, mint Africában. A Római Birodalom legtöbb részén azonban az alsó rétegek közé tartozóknak lakóhelytől és foglalkozástól, vallási hovatartozástól és jogállástól tulajdonképpen függetlenül rosszul ment a sora, és ez a nivellálódás oda vezetett, hogy a humiles széles rétege mind egységesebb alakot öltött.
A tömegek szegénységének mértékére számos forrásból fény derül. Decius uralkodása alatt Egyiptom praefectusa egy eljárás során mind a városoknak, mind pedig a falvaknak Septimius Severus után kezdődő elszegényedésére mint közismert tényre hivatkozott (Pap. Lond. 2565). De már Severus alatt hasonlóan érintette az ínség a különböző néprétegeket, mind a rabszolgákat, mind a névleg szabad parasztokat. Bulla itáliai bandavezér nyíltan kijelentette, hogy a rabszolgák azért szökdösnek el gazdájuktól és verődnek rablóbandákba, mert uruk nem táplálja őket. Még silányan fizetett császári szabadosok is csatlakoztak ezekhez a banditákhoz (Dio 76,10,5). Ugyanebben az időszakban egyiptomi földbirtokosok azt írták a császárnak, hogy Oxyrhynkhos körzetében egész falvakat fenyeget a kipusztulás veszélye a lakosság számára elviselhetetlen adóterhek miatt (Pap. Oxy. 705).

A Severusokat követően a gazdasági és pénzügyi válság elmélyülésével jelentősen romlott a helyzet. Hogy hogyan éltek a szegény néprétegek még Diocletianusnak a stabilitást célzó energikus intézkedései után is, kiderül a 301-ből való ármaximálási jegyzék ár- és fizetési adataiból. Akkoriban például egy font hús - minőségtől függően - 6 és 20 dénár közötti összegbe került, egy sextarius (0,547 liter) bor 8-30 dénár, 1 sextarius olaj 8-40 dénár, egy pár lábbeli pedig 50-120 dénár volt. Ezzel szemben egy egyszerű mezőgazdasági munkás napi keresete 25 dénár - és saját maga számára ellátás - volt, egy asztalos pedig 50 dénárt kapott. Egy többgyermekes család, amelynek egy ekkora fizetésből lakbérre, ruházkodásra és élelemre kellett költenie és ezen felül még magas adókat is fizetnie kellett, legfeljebb a létminimum határán tudott tengődni.
Hasonlóképpen terhes volt a nyílt, gyakran brutális elnyomás, amelyre a szükséges munka- és beszolgáltatási teljesítmény elérése érdekében volt az államnak szüksége, és amely a lakosság alsó részének legtöbb rétegét érintette. E célra az állam biztonsági erőkből és hivatalnokokból álló apparátust vonultatott fel. Városok és falvak lakói újra meg újra panaszt emeltek az apparátus túlkapásai ellen. Így például Commodus alatt az africai Saltus Buru-nitanus colonusai arra kérték a császárt, hogy a császári birtokok nagybérlője által egyoldalúan felemelt munkakötelezettséget újra a korábbi császári törvénnyel hozza összhangba. Jellemző, hogy a bérlő katonákat küldött a colonusok nyakára, akik közül sokakat letartóztattak és agyba-főbe vertek (ILS 6870).

A 3. században hasonló események mindennaposak voltak, többek között Kis-Ázsiában, ahonnét több kérvény és az erőszakoskodó tisztviselők, valamint a rendőri erők ellen beadott vádirat maradt fenn. Egy ilyen jellegű, Asia provinciából származó iratban azt panaszolták, hogy az állami erőszakszervezet képviselői egy helység lakóit még az utolsó garasuktól is megfosztották. Természetesen azok az intézkedések is épp elég kemények voltak, amelyek a törvényekkel és a császári rendeletekkel tökéletes összhangban álltak. Az államhatalom mindenütt jelen volt, és a városi tömegeket — mindenekelőtt a kézműveseket és a kereskedőket — egyformán rendszabályozta.
A decuriók rendjének államilag ellenőrzött szervezetéhez hasonlóan őket collegiumokban fogták össze, hogy ezáltal a tevékenységüket ellenőrizni és szabályozni lehessen. A noricumi Solva egy kézműves egyletének_Septimius Severus által küldött engedélyezési leiratából egyértelműen kiderül, hogy mi volt az állam célja. A szegényeknek közhasznú tevékenységet kellett folytatniuk, és ennek fejében mentesültek a közterhek alól. Ha azonban a collegium tagjai közül valaki kedvezőbb anyagi helyzetben volt vagy kivonta magát a kézműves tevékenység alól, a decuriókhoz hasonló módon neki is közterheket (munera) kellett viselnie.

A társadalmi pozíciók kiegyenlítődése az alsó néprétegeken belül fontos következményeket vont maga után. Az, hogy valaki a régi rend értelmében személyileg szabad vagy rabszolga volt, a társadalmi függőség szempontjából többé már nem számított döntő tényezőnek. Ezt a folyamatot az is erősen befolyásolta, hogy a 3. században a rabszolgák és ezzel párhuzamosan a szabadosok száma is visszaesett. Ennek oka részben a rabszolgaállomány utánpótlásának nehézségében rejlett, részben pedig azzal magyarázható, hogy a rabszolgák és a liberti korábban mindig hasznot hajtó kizsákmányolása az új gazdasági feltételek közepette nem bizonyult kifizetődőnek. Egyre szűkebb lett azoknak a köre, akik megengedhették maguknak, hogy rabszolgát vásároljanak, továbbá azt, hogy a házukban született (verna) vagy gyermekként vásárolt rabszolgát hosszú időn át ellenszolgáltatás nélkül táplálják és taníttassák, míg a befektetés csak jóval később térült meg.
A rabszolgaság intézménye azonban korántsem tűnt el, és a rabszolgák, szabadosok és szabadok közötti hagyományos jogi kategóriák továbbra is érvényben maradtak; ezeket a római jogban pontosan számon tartották. A jog fejlődése azonban szorosan lépést tartott a társadalmi átalakulással, és időről időre rögzítette a függőség új formáit. A városi humiles a collegium szervezetekben való regisztrálására hozott egységes rendelkezések azt a változást jelzik, hogy a városi plebs többé-kevésbé egységes társadalmi réteggé vált.

Ugyanezt az átalakulási folyamatot a colonusok helyzetét szabályozó törvények és rendelkezések tükrében is világosan nyomon lehet követni. Az a tény, hogy a 3. század számos kis- és középbirtok csődbe ment, szükségszerűen azt eredményezte, hogy a földbirtokok kevés kézben összpontosultak. A latifundiumgazdálkodás elterjedése pedig a birodalom legtöbb részében előmozdította a colonus-rendszer általánossá válását.
A nagybirtokosok függőségben levő munkaerők tömegeire voltak utalva, és mivel már nem léteztek hatalmas rabszolgatömegek, a colonusi intézmény bizonyult a kizsákmányolás legalkalmasabb formájának. Jellemző módon a római jogban a colonusokat érintő határozatok jelentős része a 3. században született. Ily módon rögzítették, hogy a földbirtokosnak és a colonusnak milyen formában kellett szerződést kötnie (locatio, conductio). Ennek értelmében a nagybirtokos öt évre bérbe adta a szóban forgó birtokot, aminek fejében a colonus meghatározott pénzösszeg évi fizetésére kötelezte magát. Ugyanakkor már a 3. század folyamán gyakori volt a perpetua conductio, vagyis a bérlőnek a bérbe vett birtokhoz való kötése egész életére.
Számos colonus az adóterhek és a pusztítások következtében egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy anyagi kötelezettségeit évről évre teljesíteni tudja. Az eladósodott bérlőket a tulajdonos olcsó munkaerőként — gyakran erőszakkal — arra kényszerítette, hogy birtokán maradjanak. Így jött létre a vidéki területeken egy széles, általában igen szegény és gyakran brutálisan elnyomott népréteg, amelyeknek a felső rétegektől való függését egységes szabályok írták elő, és amely ennek megfelelően meglehetősen homogén jellegű volt.


Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000