logo

V December AD

A társadalmi szerkezet átalakulása

A lakosság magasabb és alacsonyabb állású rétegeinek összetételében és helyzetében végbement változások jelentős hatást gyakoroltak a római társadalom szerkezetének egészére. A 3. század válságterhes fejlődési folyamatai, amelyek az élet minden szféráját érintették, az Imperium Romanum társadalmának egészére alapvetően mélyebb hatást gyakoroltak, mint a római köztársaság válsága. A hagyományos társadalmi rend helyén lassan új rend öltött alakot. Az átalakulás pedig, ahogy azt egy válságos időszak társadalmi fejlődésétől másképp nem is lehet elvárni, ellentmondásokkal volt teli.
Mindenekelőtt figyelemre méltó, mennyire megváltoztak a társadalmi rétegződés alapjai. Hatalom, gazdagság, presztízs és valamelyik vezető rendhez való tartozás már nem voltak egymással annyira összefüggő dolgok, mint a császárkor korábbi időszakában. Az egész korábbi római történelemben elképzelhetetlen lett volna, hogy a presztízse és gazdagsága révén kiváltságos arisztokrácia egyidejűleg ne legyen a legfontosabb állami funkciókkal rendelkező, politikailag is leghatalmasabb réteg. A 3. században azonban a senatori rend története ennek éppen az ellenkezőjét mutatta. Ugyanilyen szembeötlő, hogy egyes hagyományos kiváltságok társadalmi hátrányokká váltak. Az a tény, hogy a korábban vonzó városi honores sokak számára teherré lett, ugyanúgy ellentmond a korábbi társadalmi rendnek, mint az a tendencia, hogy az egykor olyannyira megbecsült ordo decurionum tagjait az állam szükség esetén szinte kötéllel fogdosta.

A társadalmi pozíciót meghatározó szerepük tekintetében megváltozott a származás és az egyéni teljesítmény kapcsolata is. Bár az előkelő születést, csakúgy mint korábban, továbbra is nagy becsben részesítették, a politikai lojalitás, a jogi szakképzettség, különösen pedig a katonai érdemek sokkal többet számítottak, mint korábban.
A „parvenük" nem törekedtek többé mindenáron arra, hogy asszimilálódjanak a születési arisztokráciában. Az olyan hagyományos jogi kritériumok, mint a polgárjog vagy a szabadság, elveszítették korábbi meghatározó jelentőségüket. Ugyanez vonatkozik arra az előnyre is, amely az itáliai vagy valamelyik erősen urbanizált provinciából való származásból adódott. Jellemző módon a legtöbb császár a birodalom peremterületeiről származott. Macrinus Maure-taniában született, Elagabalus és Severus Alexander szírek voltak, a Gordianusok Cappadociából származtak, Philippus pedig Arabiából.

A legtöbb katonacsászár, így Maximinus, Decius, II. Claudius, Aurelianus, Probus, továbbá Diocletianus és Maximianus csakúgy, mint az általuk kinevezett Caesarok, Constantius és Galerius, a Duna-vidékről valók voltak, amelynek seregei a leghatalmasabb és legtekintélyesebb hadtestekkel rendelkeztek. Aurelius Victor joggal jegyezte meg az utóbbi négy uralkodóról: valamennyiüknek Illyricumban volt a hazája; bár meglehetősen műveletlenek voltak, kellőképpen be voltak avatva a birodalom és a katonai szolgálat nehézségeibe, és így hasznosnak bizonyultak az állam számára (Caes. 39,26). Mindezek a változások a korábbi társadalmi hierarchia fellazulásához vezettek. Cassius Dio azon bosszankodott, hogy még egykori tanácsosok is magas tisztségeket kaphattak (77,21,2), és hogy a centuriók és orvosok fiai a legatus legionis tisztségéig emelkedhettek (80,7,1).
Mi sem mutatja jobban a korábban magától értetődőnek számító hierarchikus szabályok érvénytelenségét, mint az a válasz, amelyet Bulla, a rablóvezér Cassius Dio által hagyományozva (76,10,7) Papinianus praefectus praetoriónak adott annak kérdésére, hogy miért lett belőle bandita: „És te miért lettél praefectus?"

A társadalmi piramis a korábbitól eltérő módon tagozódott. A principatus korában a felső rétegek, nem számítva a gazdag szabadosokat és az udvari személyzetet, a senatorok, lovagok és a városi decuriók rendjeiből tevődtek össze, amelyek között több-kevesebb fokozati különbség állt fenn funkció, vagyon és megbecsülés tekintetében. Az új társadalmi rend keretei között a felső rétegek tagozódása korántsem nevezhető egységesnek és ellentmondásoktól mentesnek.
Adva volt egy meglehetősen vagyonos és köztiszteletnek örvendő, hatalmától azonban messzemenően megfosztott senatori rend. Emellett létezett egy lovagrend, amelynek vezető rétegét igen nagy hatalom jellemezte, amelynek egyszerű tagjai azonban alig különböztek az egyes közösségek decurióinak rendjétől. Ez tulajdona és presztízse révén az előkelő rétegekhez tartozott ugyan, a reá nehezedő terhek miatt azonban — a korábbi helyzettől eltérő módon — elnyomott társadalmi rétegek ismertetőjegyeit is magán viselte. Itt említendők továbbá a katonák és hozzátartozóik, akiket mindenekelőtt a hadsereg hatalmi pozíciója révén — de aránylag kedvező anyagi helyzetük és jogi kiváltságaik miatt is — megint csak a népesség felsőbb rétegeihez kell sorolni. Sőt, olyan réteget alkottak, amely egységes kiváltságai és funkciói, valamint tagjainak testületi öntudata révén már-már a rendi szerveződés ismérveit mutatta. Ily módon tehát a 3. században a honesti körén belül — ezek számos közös kiváltsága ellenére — a különbségek a korai császárkorhoz képest jóval erőteljesebben kidomborodtak.
Ezzel szemben a humiles egyes csoportjainak helyzetében fennálló eltérések mindinkább kiegyenlítődtek: a lakosság valamennyi alsó rétegét érintő, növekvő anyagi terhek és az ezzel egyidőben fokozódó politikai elnyomatás következtében ez a folyamat feltartóztathatatlan volt. Mindezen — akárcsak korábban — az egyes birodalomrészek története és az egyes foglalkozási ágak közötti különbségek nem sokat változtattak. Azok a szociális előnyök, amelyekkel a korai császárkorban például a városi tömegek rendelkeztek, messzemenően megcsappantak.

A római társadalomban a 3. századi válság folyamán bekövetkezett társadalmi átalakulást azzal az ellentétes irányú fejlődéssel lehetne jellemezni, amely a honesti és a humiles között végbement. A hagyományos római társadalmi rend felbomlása ellentmondásos módon zajlott le. A társadalom magasabb állású része meglehetősen eltérő szerkezetű rétegekre esett szét, miközben az alsó rétegek mind egységesebb formát öltöttek. Így tehát a római társadalom felső rétegei a 3. században sem fejlődtek „osztállyá".
Egyetlen valóban közös ismertetőjegyük az volt, hogy földbirtokkal rendelkeztek, minden egyéb tekintetben azonban eltértek egymástól. Ez a termelőmunkához fűződő viszonyukra is vonatkozik, minthogy a katona- és gyakran a decuriocsaládok — adott esetben függő helyzetben levő mezőgazdasági munkásokkal együtt — maguk művelték meg földjeiket. Ezzel szemben a humiles a korai császárkorhoz képest kétségkívül több olyan kritériumot mutattak fel, amelyek kapcsán akár „osztályról" is lehetne beszélni. Összetételük ennek ellenére, a közös termelőmunka és a függő helyzet dacára, egy döntő szempontból még mindig igen vegyes volt. Egyes csoportokjaik ugyanis — mindenekelőtt a colonusok és a kézművesek — továbbra is rendelkeztek termelőeszközökkel, másik részükről ellenben így például a nincstelen parasztokról, akiknek a létfenntartáshoz bér- és idénymunkásként kellett dolgozniuk, ezt nem lehet elmondani.

A római társadalomnak ez az ellentmondásos fejlődése nem maradt következmények nélkül: a társadalmi feszültségek kiéleződtek, újfajta ellentétek keletkeztek. Mind gyakrabban került sor nyílt társadalmi konfliktusok kirobbanására, amelyeket többé már nem lehetett békés eszközökkel rendezni, hanem — a késői köztársaságkorhoz hasonlóan — csak nyers erőszak alkalmazásával. A válság és a társadalmi átalakulás sokrétegűségének megfelelően a konfliktus jellege is meglehetősen különböző volt. Az ellentétek egyrészt a felső rétegeken belül, másrészt pedig az alsó rétegek egyes csoportjai és az uralmon levők között keletkeztek, aminek következtében ez a folyamat a senatori rendet és számos város decuriói rendjét éppúgy érintette, mint a városi és a vidéki elnyomott tömegeket. Ezeket a konfliktusokat azonban egy közös elem kötötte össze, nevezetesen az, hogy az összes említett társadalmi csoport közös fő ellensége az új uralkodó réteg volt, amely lovagrendi katona-tisztekböl és közigazgatási tisztviselőkből, valamint a hadseregből állt és mindenekelőtt a despotikusan uralkodó, és gyakran az ő soraikból kiemelkedő vagy hatalmukat éppenséggel nekik köszönhető — császárai révén képviseltette magát.
Az, hogy egy római császárt és annak erőszakszervezetét a 3. század folyamán a legszélesebb néptömegben — kezdve a senatoroktól a városi plebsen át egészen a szegény parasztokig — mily mértékben tudták gyűlölni, leginkább Herodianosnak Maximinus Thrax keménykezű uralmáról adott leírásából derül ki (7,3,1. skk.): elnyomta a senatorokat és a gazdagokat, a városi polgárokat és a provinciabeli lakosság tömegeit, gyűlölet járta be az egész birodalmat, mindenki a bosszúálló istenekhez fohászkodott, mígnem végre egy váratlan alkalom a nyílt lázadás kirobbanásához vezetett.

A senatori rend a Marcus Aurelius uralkodását követő első évtizedekben bekövetkezett hatalomvesztésbe korántsem törődött bele, nyílt lázadáshoz azonban túlságosan gyenge volt. A despotikus császársággal szembeni ellenállása ennek következtében összeesküvésekre szorítkozott azzal a célkitűzéssel, hogy olyan császárt ültessenek trónra, akitől a korábbi uralkodói eszmékhez való visszatérést lehetett remélni. A senatorok Commodus uralkodása idején több ízben is ennek megvalósításán fáradoztak, mígnem Pertinax személyében a senatoroknak megfelelő császár került trónra. Jellemző azonban, hogy ezt az uralkodót, aki mind a polgári lakosság, mind pedig a provinciabeli hadseregek körében nagy népszerűségnek örvendett, a praetorianus gárda mindössze három hónapnyi uralkodása után megbuktatta.
Ugyanilyen kevéssé vált a senatori rend dicsőségére, hogy konzervatív körei a belpolitikai zűrzavarok idején gyakran a gyengébb uralkodót vagy a trónbitorlót támogatták, mint például Clodius Albinust Septimius Severusszal, vagy Getát testvérével, Caracallával szemben. A győztesek bosszúja aztán mind jobban aláásta a senatus hatalmi pozícióját. Egyedül a 238-ban a senatus által Maximinus Thrax ellen kirobbantott felkelés és háború járt sikerrel, de ez is csak azért, mert Rómában a nép a hadsereg uralmával szemben megnyerte céljainak a senatori rendet (Herod. 7,7,1. skk. és 7,11,1. skk.), és azért, mert a császárral szembeni ellenállás a provinciabeli és az itáliai lakosság körében is felizzott.

Még nagyobb lehetett a fennálló viszonyokkal szembeni elégedetlenség a decuriók többségének körében, akiket — szemben a senatori renddel — súlyos anyagi áldozatok meghozatalára kényszerítettek. A városi decuriók persze rendszerint tehetetlenek voltak az állam katonai és hatalmi apparátusával szemben. Mi sem jellemzőbb, minthogy 238-ban a városi elitek tagjai mindennek ellenére a felkelés kétségbeesett eszközéhez nyúltak. A Maximinus Thrax-szal szembeni nyílt ellenállás először az afrikai Thysdrus városában robbant ki, ahol a Karthagó környéki városi földbirtokosok paraszti híveikkel szövetkezve meggyilkoltak egy császári procuratort, és Africa proconsulát, Gordianust, császárrá kiáltották ki. (Herod. 7,4,1. skk.).
A mozgalomhoz csatlakozott Africa provincia városi és vidéki lakossága is. A szomszédos Numidia hadserege azonban brutálisan leverte a felkelést, és a megtorlás, amelynek elsősorban a városok vezető polgárai estek áldozatul, a városi és a vidéki lakosság alsó rétegeit sem kímélte (Herod. 7,9,1. skk.).

Már a decuriók és mind a városi, mind a vidéki lakosság Maximinus-ellenes afrikai szövetsége megmutatta, milyen méreteket ölthetett az alsó rétegek elégedetlensége az uralmi rendszerrel szemben. A városi plebs — amelyet a collegiumok keretén belül korántsem önkéntes munka teljesítésére és az igen szűkös vagyonképződési lehetőségek közepette is beszolgáltatásra kényszerítettek, ráadásul az általános gazdasági válság idején élelmiszerekkel rosszul láttak el — a 2. század vége óta ismételten lázongott. Commodus idején Rómában a gabonaínség a nép és a helyőrség között szabályszerű polgárháborúhoz vezetett, és az olyan heves rendszerellenes politikai tüntetések, mint amilyen például Didius Iulianus ellen 193-ban lezajlott, később is megismétlődtek.
238-ban valóságos népfelkelés robbant ki a praetorianus gárdával szemben. Aurelianus alatt a császári pénzverdék munkásai körében voltak megmozdulások, amelyekben Aurelius Victor szerint (Caes. 35,6) 7000 felkelő vett részt. Hasonló érzelmekkel viseltettek a császársággal és a hatalmi apparátussal szemben a legtöbb város egyszerű lakosai, mivel a provinciák többnyire még jobban megsínylették a katonai uralom brutalitását, mint Róma. Például a Caracalla által Alexandriában elrendelt mészárlás, vagy Maximinus rossz híre, akinek hadserege elől Emona városának lakossága az utolsó szál emberig elmenekült (Herod. 8,1,4), az egekig korbácsolta a gyűlöletet. A hadseregnek a néppel szembeni ellenséges érzülete is nyilvánvaló volt. Herodianus ezt nyíltan kifejezésre juttatta, amikor azt mondatta Maximinus Thrax-szal, hogy a nép Rómában csak óbégatni képes, és két-három fegyveres láttán azonnal pánikban tör ki (7,8,6).

A vidéki lakosság rétegei gyakran még ennél is rosszabb helyzetben voltak, mivel ők alig leltek védelemre az elnyomatással és az erőszakkal szemben. Amikor 238-ban Maximinus Thrax Itália ellen vonult, jellemzö módon az egész környékbeli lakosság a felkelők legfontosabb támaszpontjára, Aquileiába menekült, mivel nem sok jót remélhetett a katonáktól (Herod. 8,2,4). Az eladósodott colonusok — de a rabszolgák is — gyakran a szökést választották.
A 2. század második felétől kezdve a római jog arra kényszerült, hogy állandóan foglalkozzék ezzel a kérdéssel. A fugitivi, de a városokból elmenekült emberek és a katonaszökevények is, gyakran rablóbandákba verődtek. A latrones a 2. század vége óta olyan mértékben veszélyeztették a közbiztonságot, hogy — amint azt Tertullianus is említette (Tert., Apol. 2,8) — minden provinciában biztonsági erőket kellett létrehozni ellenük. Az ilyenfajta mozgalmak sok esetben szabályos felkeléssé terebélyesedtek. Már Marcus Aurelius idején sor került Egyiptomban a pásztorok (boukoloi) felkelésére. Commodus alatt Róma Felső-Germaniában szabályos hadjárat vezetésére kényszerült a katonaszökevények és lázadó parasztok tömegei ellen (bellum desertorum).
A 3. század második felében a galliai provinciákat „a harcosok" (bagaudae) mozgalma árasztotta el, amelyben független parasztok, szökött colonusok és rablók tömegei vettek részt. Bár Maximianus győztes hadjáratot vezetett ellenük, Galliában és Hispaniában később ismételten sor került ilyen jellegű lázadásokra.

Főleg a 238. év eseményei mutatták meg, hogy a 3. század uralmi rendszere — különösképpen, ha ez olyan szélsőséges formákat öltött, mint például Maximinus Thrax idején — a senatori rend, a decuriók rendje és a városi, valamint a vidéki lakosság körében egyaránt elutasításban részesült és ellenállást váltott ki. De az ilyesfajta „koalíció" összetétele volt egyszersmind az akadálya annak, hogy az elnyomottak egységes forradalmi megmozdulására kerüljön sor. Addig ugyanis, amíg csupán a hadsereg és a császári bürokrácia erőszakos uralmával szembeni önvédelemről volt szó, az összes érintett csoport céljai azonosak voltak. Különben az érdekek természetszerűleg meglehetősen különböztek egymástól, amint ez kristálytisztán megmutatkozott 238-ban.
A római nép a senatorokkal együtt lázadt fel Maximinus uralma ellen, de nem fogadta el a senatus által trónra ültetett Pupienus és Balbinus császárokat, és kikényszerítette egy harmadik császár kikiáltását, aki — mint Gordianus unokája — általános népszerűségnek örvendett (Herod. 7,10,5. skk.). Amikor később Pupienust és Balbinust a lázadó praetorianusok meggyilkolták, a nép nyugton maradt. A társadalmi megmozdulások már az érdekek különbözősége miatt sem irányulhattak eredményesen az új uralmi rendszer ellen. Ettől eltekintve minden ellenállás eleve értelmetlen volt, mivel a döntő hatalommal a hadsereg rendelkezett.
A Maximinus-ellenes afrikai lázadás véres eltiprása mindössze egyetlen legio bevetésével világosan példázta a hadsereg erejét. Maximinus Aquileia ostromakor azért bukott meg mégis, mert saját elégedetlenkedő katonái gyilkolták meg. Az uralmi rendszer azonban ettől függetlenül változatlan formában fennmaradt, akárcsak a hadsereg összes többi lázadása alkalmából, amelyek során mindig csak a császár személyét cserélték le, nem pedig a rendszer alapjait változtatták meg.

Ily módon a nyíltan kitörő konfliktusok nemhogy nem oldották meg a társadalmi problémákat, de tovább mélyítették azokat. Ezáltal elősegítették, hogy a hagyományos társadalmi rend átalakulása felgyorsuljon. Még a kialakuló új társadalmi rend áteresztőképessége sem volt képes feloldani a feszültségeket.2°° Sokkal inkább a 3. század idején végbement társadalmi átalakulás figyelemre méltó ellentmondásaihoz tartozik, hogy a római társadalom belső mobilitása, amely a principatus korában jelentős mértékben hozzájárult a konfliktusok és a feszültségek hatástalanításához, a 3. században új súrlódási felületeket hozott létre.
Az Imperium Romanum peremterületeinek lakossága előtt, amelynek köréből a római hadsereg jelentős részét toborozták, a katonai szolgálat révén a társadalmi felemelkedés korábban nemis sejtett lehetőségei nyíltak meg. A legtöbb katonacsászár életútja, akik nemegyszer — mint például Maximinus Thrax vagy Galerius — egészen egyszerű családból származtak, világosan mutatja ezt. Alacsony származású, szorgalmas és törekvő személyek számára, akik elértek egy adott képzettségi szintet, a császári hivatalrendszerben adódtak hihetetlen előrejutási lehetőségek.
A birodalom lakosságának széles tömegei azonban a korai császárkorhoz képest még kevésbé tudtak hasznot húzni a társadalmi felemelkedés lehetőségeiből. A polgármesterségig jutó a mezőgazdasági munkás életútja nem nevezhető általánosnak. Sokkal inkább szűkösek lehettek a decuriók, városi collegium-tagok és colonusok felemelkedési esélyei, akiket szigorú rendeletek köteleztek előírt feladataik ellátására. Új vagyonok kialakulása az említett néprétegek körében aligha volt lehetséges, mivel a megszerzett vagyont adók formájában azonnal be kellett szolgáltatni az államnak. Ehhez járult még az is, hogy a társadalmi lecsúszás esélyei — szemben a principatus korával — háborúk, gazdasági nehézségek és elnyomatás következtében igen nagy mértékben megnövekedtek. Herodianos találóan jegyezte meg Maximinus uralkodása idejére vonatkozólag, hogy nap mint nap lehetett szegény emberekkel találkozni, akik előző nap még gazdagok voltak (7,3,3).

Végezetül pedig ellentmondásokkal teli volt azoknak a politikai és ideológiai erőknek a fejlődése is, amelyeknek a római társadalmat kellett volna összetartaniuk. A császárság despotikus rendszerré vált. Nemcsak hatalmi apparátusát duzzasztották fel, hanem az uralkodó fogalmának a tartalma is megváltozott: míg Augustus az „első" volt a polgárok között és a nép „atyja", addig a római császárok Septimius Severustól kezdve hivatalosan felvették a dominus címet, és ezáltal elvben olyasféle módon uralkodtak alattvalóik felett, mint egy közönséges rabszolgatartó a rabszolgái fölött.

A Severusok óta a császárok rendszeresen megkövetelték a hadseregtől és a városi közösségektől életük és vérük odaadó feláldozásának (devotio) hivatalos kinyilatkoztatását, Aurelianus óta pedig nyíltan és minden szépítgetés nélkül igényelték az istenként való tiszteletet. Ugyanakkor a mindenkori császár hatalma annyira ingatag volt, mint soha korábban. A császár többnyire saját hatalmi apparátusának játékszere volt; és mindenkinek, aki a trónusra ült, fel kellett készülnie az erőszakos halálra. Ily módon a császárság elég erős volt ahhoz, hogy a társadalmi megmozdulásokat és lázadásokat a saját hatalmi apparátusával elnyomja, ahhoz azonban, hogy — a kora császárkori principatushoz hasonlóan — olyan konszolidált politikai keretet biztosítson a birodalom társadalmának, amely a fennálló rend támogatására széles tömegeket tudott volna megnyerni, már nem volt elég erős.

A nagy válság idején leginkább a római társadalom korábbi értékrendszere mondott csődöt. A hagyománytisztelet, a politikai etika és a császárkultusz nem volt elegendő ahhoz, hogy egy széteső, szegénységtől, háborúktól, nem utolsó sorban pedig saját államrendszere által is elgyötört társadalomnak szellemi és erkölcsi irányt mutasson. Ezzel szemben a keleti misztériumvallások és a kereszténység nemcsak vigaszt és megváltást ígértek, de lényegesen mélyebb teológiai, erkölcsi és liturgiai szükségleteket is kielégítettek. Ezen túlmenően a kereszténység — a pogány filozófiához hasonlóan — késznek mutatkozott arra, hogy minden baj okát rendszerbe foglalt elmélettel magyarázza meg. Ily módon a különböző szellemi irányzatok híveinek tábora napról napra növekedett.
A katonaság jellemző módon Mithras tiszteletét részesítette előnyben, aki legyőzhetetlen napistenként a katonai eszményt testesítette meg. A széles néptömegek — mindenekelőtt Keleten és Afrikában — a kereszténység híveivé váltak. A senatorok pedig — művelt réteg lévén — az újplatónista filozófiát tették magukévá.

A válság 3. század közepi elmélyülése a kereszténység diadalmenetét vonta maga után, és ennek a vallásnak az ereje az Imperium Romanum társadalma számára nemcsak abban mutatkozott meg, hogy az egész birodalom területén elterjedt, hanem abban a képességében is, hogy egyidejűleg a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket, egyes esetekben a vezető körökhöz tartozókat is, meg tudta győzni. Erre a fejlődési folyamatra a római államnak reagálnia kellett. Ezt meg is tette, amennyiben a mos maiorumot annak összes vallási és etikai implikációjával, valamint az attól immár elválaszthatatlan császárkultuszt — mindenekelőtt a hadsereg körében sikerektől kísérve — megpróbálta életre kelteni. Mindazt, ami az új szellemi irányzatok közül ezzel összeegyeztethető volt — így például a Mithras-vallást — a császárok támogatták, ami azonban — mint például a kereszténység — ellentmondásban állt vele, azt az új uralmi rendszertől megszokott kegyetlenséggel eltiporták.

Ez egyben azt jelentette, hogy a római társadalom a 3. századi válság során ideológiai szempontból is egymással szemben álló frontokra esett szét. Ezen túlmenően a társadalom irányadó körei — nevezetesen a császár, a vezető tisztviselők és a hadsereg tisztjei — konzervatív lelkületükben görcsösen kapaszkodtak egy elavult értékrendhez, amely nem volt más, mint annak a társadalmi és államrendnek az értékrendje, amelyet ők maguk romboltak szét. Bár ez az ellentmondás szembetűnő volt, mégsem ismerték fel.
A 3. századi császárok Róma rendjét nem akarták megváltoztatni, sőt, ellenkezőleg, meg voltak győződve arról, hogy a régi, jól bevált rend helyreállítására foganatosított erőszakos intézkedéseik szükségesek és sikeresek voltak. Számukra a „reform" nem volt más, mint ad antiquam firmitatem és ad pristinam gloriam reformare (visszaállítani a birodalom hajdanvolt szilárdságát és egykori dicsőségét).
Az egyetlen, teljes egészében ránk maradt 3. századi politikai program pedig — amelyet Cassius Dio adott elő történeti munkájában Maecenasnak Augustus előtt elmondott fiktív beszédében — nem más, mint felszólítás az Antoninus-kori eszmék világához való visszatérésre.

A 3. század folyamán a császárok konzervatív magatartása ennyiben volt „korszerű", hogy a rendszer legfontosabb támaszait, mindenekelőtt a katonákat ráébresztette arra, hogy ők a Római Birodalom megmentői. A lakosság széles rétegei számára azonban mindez már mit sem jelentett, és ezen az alapon tartós megoldást többé nem lehetett találni.
Ily módon a 3. századi válságból egy megrendült, alapjaiban megváltozott római társadalom lábalt ki. Mindenekelőtt az vált világossá, hogy az ellentétes irányú társadalmi erőket többé már nem lehet — a principatus korához hasonlóan — széles körökben népszerű uralmi rendszer keretében összetartani. A nagy katonacsászárok idején, a 3. század utolsó harmadában a bel- és a külpolitikai válság leküzdése nem valamiféle tömegmozgalomnak volt köszönhető, hanem a katonai és bürokratikus apparátus növekvő erőszakkal gyakorolt uralmának.

A római társadalom jövőjét egyelőre csak hasonló politikai kereteken belül lehetett elképzelni. Csupán az volt kérdéses, hogy ez az uralmi rendszer a legfontosabb új szellemi irányzattal — nevezetesen a kereszténységgel — mikor tud kompromisszumra jutni. Ezt az elodázhatatlan lépést I. (Nagy) Constantinus tette meg. Az a probléma azonban, hogy a császári monarchia meddig képes a római társadalom számára megfelelő politikai kereteket biztosítani, a keresztény császárság számára is felmerült.


Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000