logo

XXXI Martius AD

Szociális bajok a római köztársaság utolsó száz évében.

A hajdani Róma, melynek letűnt dicsősége kétezer év után is csodálatot kelt, romjaiban is nagyszerű marad. Az a fény, mely egykor három világrészre szórta sugarait, nem veszett el a távol múlt ködében. Fel-fel csillan olykor egyes kődarabban, melyre a kor reá tévé alkotó kezét. És e hideg omladékok, egy hatalmas népnek kitiltásai, néma ajkukkal is hangosan hirdetik, mi volt Róma! És mi volt Róma? Egy város, mely egy világot zárt magába annak erényeivel és bűneivel. Egy város, melynek szűk piacterén döntötték el a szabadpolgárok három világrész sorsát s uralkodtak a népek milliói felett. De Róma sem kerülhette ki sorsát.
A nagyságok végzete utolérte őt is. Csakhogy míg a nagyság estében is tiszteletre méltó, addig Róma, melynek évszázadok kellettek szétőrléséhez, összeomlott a nélkül, hogy akár részvét kísérte volna a letűnt nagyságot sírjába. Belső okok idézték elő bukását. Nem lesz talán érdekesség nélkül, ha röviden bár, megtekintjük amaz okokat, melyek egy ily hatalmas világvárosnak s egyúttal birodalomnak összeomlását idézték elő.

Róma a „divide et impera“ elvével, míg bensőleg társadalmi átalakuláson ment keresztül s az egyenlőség eszméjét valósította meg, addig külsőleg folytonosan emelkedett fényben, hatalomban s a királyok gyülekezetének nevezett senatus szilárd kezekkel tartotta a politika olykor láthatatlan szálait, melyek egy csomóba futottak össze Róma piacán. És intézte városa ügyeit úgy, hogy egy pár száz év alatt a Romulus asyluma a világ feje, lett, meghódítván azt részint kardjával, részint erkölcsi ereje által. Ázsiának kis királyai esengtek Róma kegyéért s annak egyszerű polgára kezéből földig hajlongva fogadták el visszaadott országaiknak koronáját.

Róma elérte mindazt, a mire legmerészebb álmaiban sem gondolhatott: feje, ura volt a földközi tenger mentén elterülő országoknak, melyek között, ha volt is független államocska, e függetlenség csak látszólagos volt, mert tekintete mindig Róma felé irányult s ennek tanácsa, olykor beleegyezése nélkül egy merészebb lépést sem mert tenni. A királyok személyesen özönlöttek a városba, hogy szerencsét kívánjanak a győztes Rómának s „kitűnt, hogy a legcsúszómászóbb hízelgők az előszobában ácsorgó királyok tudnak lenni.“

Massinissa, Numidia királya, csak birodalma haszonélvezőjének tekintette magát, valódi tulajdonosnak Rómát. Versengtek e királyok Róma kegyéért s Prusiás, Bithynia királya, a senatusba vezettetvén, arcra borúit a mentő istenek előtt. A pydnai csatával 168-ban Kr. e. szokták jelezni Róma világ-uralmának kezdetét. Ezutáni harcai barbár népek ellen viselt harcokból vagy lázadások elfojtásából állottak, de civilizált állam nem tett kísérletet az uralom lerázására.
Róma központja a világnak; itt a világ főtörvényszéke, mely ítél népek s királyok felett; a külföld előkelői, hercegei jönnek, hogy elsajátítsák Róma szokásait; ide özönlik a tudomány, művészet, minden gazdaság; s úgy látszott, hogy Róma boldog.

De csak látszott s míg külsőleg a legnagyobb békét és hatalmat élvezte, belsőleg már megkezdődött életgyökerének romlása. Nagy fénye már kezdi előre vetni árnyékát; politikai fejetlenség, erkölcsi süllyedés váltják fel az előbbi kornak mindazon benső erőit, melyek hódítani, alkotni tudtak. Következik a visszahatás minden téren s oda jutnak, hogy a mit az ősök meg tudtak szerezni, legnagyobb gyalázatukra nem tudják megtartani. Róma a lejtő felé indul.
Az ősi erők, polgári erények, a hazafiasság helyébe egyebek léptek. Hódításai által óriási birtokokhoz jutott, melyek elajándékozás, eladás vagy bérbeadás által alapját vetették meg a latifundiumoknak. Ez pedig óriási kárral járt az államra nézve s szociális bajokat támasztott, melyek forrásaivá lőnek a többi bajoknak, melyekkel együttesen idézték elő az állam bukását.
Két fél állott egymással szemben: a kisbirtokos és nagy birtokos osztály; és e kettő egymással heves harcot vívott; egyik megsemmisíteni akarta a másikat. Nem más e küzdelem, mint a mi annak előtte is folyt, csakhogy más fegyverekkel és a tanácsteremben, de a világhódító harcok által félbeszakadt: a patríciusok és plebeiusok harca, mostani neve a munka és tőkepénz versengése. Akár csak napjainkban, mikor, sajnos, hazánkban is termő talajra talált e lappangva terjedő s így annál veszedelmesebb szociális kérdés, melyben a pusztán testi erő szembe áll a szellemi erővel az anyagi javak egyenlőtlen eloszlása miatt.

Míg azelőtt a kis birtokos osztály kölcsönzés által ment tönkre s utoljára rabszolgája lett a hitelezőnek, most a mesterségesen lenyomott gabona árak tették tönkre. A nagy kiterjedésű latifundiumokon divatba jött a legelő gazdálkodás vagy olaj és szőlő termesztés. Ha pedig földművelést űztek, mindezeket nem szabad, munkásemberekkel végeztették, hanem rabszolgákkal, kikkel gazdálkodni sokkal olcsóbb volt. A kisbirtokos nem tudhatott versenyezni a nagybirtokossal, ki termesztményét olcsóbban adhatta el, tehát leszorította a másikat a piacról, melyre ezenkívül még nagy mennyiségű gabonát hoztak be külföldről is. E veszedelmes bajokkal szemben a kisgazda kénytelen volt visszahúzódni s felhagyni a gazdálkodással, birtoka pedig a nagy testbe olvadt belé.
Rabszolgát a nagybirtokosok bőven szereztek, hisz egész ember vadászatokat tartottak keleten s a delosi rabszolgavásáron egy napon tízezer rabszolga is eladatott. Ezek nagy száma magyarázza meg, hogy oly gyakori volt Itáliában a rabszolga lázadás. Azt pedig csak a kor erkölcsi süllyedése, hogy egy római lovag, Titus Vettius adósságai miatt rabszolgáit szabadoknak, magát királyuknak kiáltotta ki. E rabszolgákat alkalmazták mindenütt és mindenben; divatba jött az ültetvényes rendszer; a házi cselédséget ezek tették.
Mesterséget is űztek, a melyből a hasznot megint csak az úr tette zsebre. Ez által létrejött a nagy iparosság, mely gyárilag, szolgáival állíttatta elé az ipari cikkeket. A tőkepénzesek ez eljárása tönkre tette a kisiparos osztályt, mely oda hagyva mesterségét beállott csőcselék csapatnak.

Úgy látszik, hogy egész rendszerességgel folytatták a kisbirtokos és iparos osztály megsemmisítését úgy, hogy Etruriában szabad paraszt nem volt. El lehetett mondani, hogy az állatoknak meg van fekvő helyük, a polgároknak azonban nem maradt egyebük a levegőnél és napsugárnál. E szomorú helyzeten egy forradalom segíthetett volna, csakhogy az orvosság veszedelmesebb a betegségnél. A csőcselék száma folyton szaporodott s uralkodóvá kezdett válni az utcán lármájával, az utca pedig hatalommá lett. Ily körülmények közt léptek föl reformjaikkal a Gracchusok, de nemes céljaikat vérükkel pecsételték meg.
A kormányzás módjában is újítások hozattak be. Nem a tehetség, nem a személyes tulajdonságok és tettek minősítettek hivatalra. Az uralkodó elem, a hol a gazdagság volt, fő célul az előjogoknak fenntartását s lehetőleg növelését tekintette. Már a születés s a jó barátság jogot adott a legfőbb hivatalra való aspiratiora, tekintet nélkül a személy tehetségeire. Ez maga után vonta azt a divatot, hogy minden más ember, ki e klikkhez nem tartozott, kizárassék minden hivatalból: „új emberek," mint nevezték, nem juthattak álláshoz vagy nagyon is ritkán s így a kormányzat gyenge értékű emberek kezében volt. Előtérbe lépett a családi politika. Quintus Metellus négy fia és unokaöccse, kik egynek kivételével majdnem együgyűek voltak, tizenöt év alatt mindnyájan elnyerték a consulságot s diadalmenetet is tartottak.

Majd szükségessé vált egy törvény, mely a tartományok kormányzói ellen emelt zsarolási vádban ítéljen. De ez is csak Írott malaszt volt, mert a bíróság tagjaiban volt annyi önszeretet, annyi pártfegyelem, hogy a vérükből valót csak nem ítélték el. A hivatal elvesztette eredeti jellegét; nem tisztesség volt, hanem pálya, melyért az uralkodó nemesség egymást űzve versengett. Ezzel megnyílt a politikai pálya az ifjúság előtt, mely nem saját tetteiben találta az oda eljuthatás első kellékeit, hanem a pártfogókban, a személyes és családi összeköttetésben s tolongott az előkelő befolyásos emberek előszobáiba, honnan elkísérték őket a fórumra, mint azelőtt a cliensek s szabadon bocsátott rabszolgák tették.
A nép, melynek kegyétől függött a hivatalba játhatás, érezve e hatalmas jogát, maga is ki akarta használni előnyeit. Megkövetelte a hivatalra pályázótól, hogy őt is tisztelje, ereszkedjék le hozzá. És a vagyonilag hatalmas nemesség meghajolt ez üres követelmény előtt s az isteni nép előtt csúszómászóvá lett. De még egy másik, ennél is veszedelmesebb eljárást hozott divatba. A nép kegyének elnyerése végett fényes ünnepélyeket rendezett, sőt nem undorodtak attól sem, hogy pénzen vásárolják meg a szavazatokat, mi ellen végül törvényt is kellett hozni. Ezek hátránya könnyen belátható.

A játékok rendezése vagyont tételezett föl, tehát szegény ember nem is pályázhatott. Hanem megérezték e pazarlást a provinciák, a melyektől az így elfecsérelt vagyont visszaszerezni, a család vagyoni állapotát egy újabb politikai szerepléshez helyre állítani egyik mellékcélja volt a hivatalra juthatásnak. Aztán milyen lehetett a kormányzat, mikor előbb kikoldulni kellett a hivatalt a kormányzottaktól. Ezek mellett hanyatlásnak indult a hadügy. A hivatalnokok, kik ily módon jutottak álláshoz, szükség esetén nem mertek a törvény szerint járni el és sorozást tartani, hanem vásárolni kellett a katonaságot, mely a nép előtt egy új, de az államra nézve veszélyes pályát nyitott meg egy önző és nagyravágyó hadvezér kezében. A tisztek között alig akad valamire való kivétel. Ha a hadsereg élére állottak e nemes úrfiak, előbb görög katonai kézi könyvekből tanultak valamit, főleg katonás szavalást; a valódi parancsnokságot alantas tisztekre bízták.
Látjuk ezekből, hogy Rómában van két osztály, egyik az uralkodó aristocratia minden nemesség nélkül, mely lefoglalván előjogai és vagyonánál fogva a maga számára a hivatalt, bátran oligarchiának is nevezhető s e korban csakugyan egy újabb elnevezés jön divatba: az optimaták, hivatali nemesség. A másik osztály a nép, mely a tönkre ment kisbirtokos és kisiparos osztállyal növekedve uralkodott az utcán, Ítélt és törvényeket alkotott, a maga számára földeket és ingyen gabonát szavazott meg. Egy nyers tömeg alávetve saját érdekeinek és szenvedélyeinek, lett volna képviselője a nép fenségnek. Neve proletár, mely a mily szép volt „család alapító" értelmében, annyira alásüllyedt és utált e korban. E politikai változások után lássuk hogy miként alakultak az állapotok a társadalmi s más téren.

A világuralomra jutott Rómában a vagyoni viszony meglehetősen aránytalanil volt elosztva. Egy római nyilatkozata szerint nem volt kétezer oly ember, kinek örökölt birtoka lett volna, de az is igaz másfelől, hogy e kevésnek a kezében volt minden javadalom. Lucius Domitius Ahenobarbus húszezer katonája mindenikének 4 hold földet ígért a sajátjából, Pompeius vagyona 70 millió sestertiust tett; Aesopus színészé 20 millió sestertius Crassus szerint egy gazdag embernek jövedelméből egy hadsereget kellene eltartania, melyet ő megtehetett, minthogy vagyona kezdetben 7 millió, s végül, sok ajándékozás mellett is 170 millió sestertiusra ment.
A nagy vagyonnal együtt járt az őrületes költekezés és fényűzés. A szavazatokat drágán vették meg s 54-ben Kr. e. vásároltatott meg. A házak pazar fénnyel épültek. M. Lepidus háza a legszebb volt Sulla halálakor, de egy pár évtizeddel utóbb a 100. helyet sem foglalta el. Egy római házat 15 millió sestersiusért adtak el. A falusi lakok is nagy fénnyel épültek s rendesen halastavakat is csináltattak melléjek. Egy ilyen falusi lak megért 4 millió sestersiust. A gazdag ember eggyel nem is elégedett meg, két laka legalább is volt, egy Rómában s egy a campaniai fürdő közelében.
A síremlékek nagysága is bizonyítja egyeseknek e téren elkövetett pazarlását. Aemilius Lepidus consul meghagyta, hogy temetésére 1 millió asnál többet ne költsenek, mert a végtisztesség nem az üres pompában áll. A népünnepélyek rendezésében, melyek a proletárság kegyének megnyerésére szolgáltak, a szabadversenynél fogva igyekezett mindenik hivatalra-pályázó túl tenni társán. Tengeren túlról szállítanak állatokat a nép mulattatására. 103-ban Kr. e. oroszlánt, 99-ben elefántot hoznak, s Sulla 93-ban, mint praetor 100 oroszlánt léptetett fel.

A bútorzat, házi állatok és drágaságok árai e pazarlással rendkívül növekedtek. Az arany és ezüst ékszerek helyét drágakövek és gyöngyök foglalták el. Bíbor és gaze-szövetből készült öltönyök lettek kapósakká. Az illatszerek terjedésének, bár törvények tiltották el, nem lehetett gátat vetni és ebben egyaránt pazarlók voltak nők és férfiak. Érdekesen beszéli el Cicero egy siciliai helytartóról: bithyniai királyok szokása szerint nyolc ember által vitette magát gyaloghintón, maltai gazéból készült és rózsalevelekkel megtöltött párnán ülve egy koszorúval fején, egy másodikkal nyaka körül, finom vászonból készült, apró lukacskákkal ellátott s rózsákkal megtömött illatszerzsákocskát tartva orra alá, igy vitette magát egész hálószobájáig.

Az étkezés és az asztal örömei a legtöbb pénzt emésztettek föl. A pecsenye helyébe halak és osztrigák léptek; az itáliai bor már nem is került asztalra. Hortensius pincéjében 10 ezer korsó külföldi bort találtak; a népünnepeken is 3 féle: siciliai, lesbosi és chissi bort osztottak szét. A házak építésénél fogondot a konyhára és ebédlőre fordították. Az ebédlők bútorzata fényes; a pamlagok ezüsttel kiveritek; a konyhaeszközök is ezüstből készültek, később aranyedények is jöttek divatba.
A nyaralók nem voltak egyebek, mint ebédlők s a nyaralás evés. Külön nyári és téli ebédlő volt, melyet felállítottak képtárban, madárházban, vadaskertben, hol az asztalokat arra betanított őzek és szarvasok járták körül. A rabszolgák egész tömege hemzsegett az asztalok körül. A vendégek régi énekeit s mondáit ázsiai hárfásnők váltották föl; ének és tánckarok szolgáltak mulattatásul. Régen vegyítve itták a bort, elkezdtek görögszokást követni, azaz kehelyből s „előivás“ szerint inni, mikor mindenkinek kötelessége volt a példát követni. Mind az a fény, mely kitalálható volt, összpontosult egy előkelő rómainál.

Fennmaradt egy étlap arról a lakomáról, melyet Mucius Lentulus Niger pontifex 63-ban Kr. e. hivatalba lépésekor adott, s a melyen jelen volt Caesar is, a Vesta-szűzek, nehány pap és rokon. A lakomát megelőzőleg étvágycsinálóul hordozhatott: tengeri sült, osztriga, gerinc csiga, fenyőmadár spárgával, hizlalt csirke, osztriga és kagyló pástétom, fekete és fehér tengeri makk, újra gerinc csiga, glykymaris kagyló, csalánkagyló, füge madár, őzborda, sertésborda, lisztbe rántott baromfi, kétféle bíbor-kagyló. Az erre következő lakoma a következő fogásokból állott: sertésmell, sertés fej, halpástétom, sertéspástétom, kacsa, főtt makkréce, nyúl, sült szárnyas, sütemény lisztlángból, pontusi sütemény.
Ez egy testületi lakoma volt.

Az sem utolsó lakomázás volt, mikor Aesopus fia Caecilia Metella kedvéért, ki Lentulus Spinther felesége volt, 1 millió sestertius értékű gyöngyöt olvasztott föl s nyelt el. E fényűzés nemcsak a külföldi élelmi szereket drágította meg, hanem kiterjedt az asztali edényekre is. E fényűzést nagyszerűségében még csak az eladósodás multa fölül, mely ilyen életmód mellett, olyan társadalmi szokások és politikai viszonyok között, mikor mindent pénzen kellett megvenni, könnyen megérthető.
A consulság még a nagyon vagyonos családra nézve is erős csapás volt. A hazárdjáték már nem babra ment, mint régen. M. Antoniusnak 24 éves korában 6 millió sestertius, 38 éves korában 40 millió sestertius., Curiónak 60 millió, Milónak 80 millió sestertius adóssága volt. Caesar, mint magán ember, csakhogy egy új fórumot ajándékozhasson a népnek, 120 millió sestertius adósságot csinált.

Az eladósodottak a hitelezők kezében voltak s végre kényszer-helyzetük annyira elszántakká tette Őket, miután vagyonuk pusztulásával erkölcsileg is alásüllyedtek, hogy készek voltak hadat üzenni a vagyonnak, felforgatni az államot saját érdekeiknek előmozdítására, vágyaik és szenvedélyeik kielégíthetésére. E vagyoni és erkölcsi süllyedés hozta létre a Catilina s mások összeesküvését. E vagyonnal és fényűzéssel szemben volt a szegény koldus csőcselék, melyet államköltségen kellett megmenteni mindannyiszor az éhhaláltól, mert átadta magát a lomhaságnak és jóllakni szeretésnek. El lehet mondani Rómára, hogy millió nariusokból és koldusokból álló társadalom. E csőcselék abban nagyon is megegyezett az aristokratiával, hogy mindkettő csak tétlenségben élte napjait, csakhogy az egyik az utcán fetrengett naphosszat, a másik duzzadt párnáin. A munkakerülés és utcán ácsorgás annyira elharapózott, hogy már Cató ajánlotta, kövezzék ki az utcákat hegyes kövekkel.

Rómának e korbeli népe nélkülözte a nemzeti, a polgári jellemet. Mit törődött ő a világ, mit a város sorsával, mikor előtte fő az ingyen megélhetés volt. Munka helyett a színházban tátotta száját egész nap vagy megtöltötte a legalacsonyabb helyeket s ott egyes népámítók bolonditásait hallgatta s azok eszközéül engedte magát felhasználtatni. Már e korban is felhangzik a császári korszak jelszava: népünnepélyt és kenyeret. A hol eddig minden polgár tevékenységre volt utalva törvény által is, az a város oda jutott, hogy minden naplopó talált helyet, hol idejét eltöltse. A népünnepélyek ijesztő mérvben felszaporodtak, úgy, hogy minden hónapra esett több napi mulatság, melyekhez még a megismételt vallási áldozatok, fogadalmi lakomák, istenek megvendégelése, triumphalis ünnepek járultak.
E viszonyok jellemzésére írta Lucilius költő:

„Most ünnep — s hétköznap reggeltől estig.
Nép s tanácsbeli mind egész áldott napon
Magát a fórumon fitogtatja, nem megy semerre;
Magát mind egyre adja, mind egy mesterséget űz:
Hogy tudjon szóval szedni rá, vitázni álnokul,
Versengni nyájasságba, játszni férfiút, jelest,
S cselt szőni, mintha egymás ellensége volna mind/

Ily állapotba jutott a köztársaság, mely addig, míg valódi hon-szeretettől s polgári erényektől áthatott polgársága volt, hatalmasnak, hódítónak mutatta magát; de el vakítva hatalmának fényétől, elveszté állam fenntartó erejét. Az állam érdekét pártérdekek, polgárok helyét önző egyedek foglalták el., kik a közügyei mit sem törődtek. A közvagyon kezelésében tág lelkiismerettel jártak el s mint Cato mondotta:
„A ki egy polgárt lop meg, láncban és bilincsben fejezi be életét, a ki pedig az államot lopja meg, aranyban és bíborban/ Úgy látszott, hogy a római respublica túlérett s eljött az ideje annak, hogy helyet adjon új kormányformának, mely nem lehetett más, mint a monarchia. A világi dolgok ily nemű változása közepeit nem maradhattak érintetlenül a lelki dolgok sem.

A hit és erkölcs csak úgy engedtek régi megkötöttségükből, mint bármelyik profán dolog; külsőleg megmarad régi merevségében, sőt a politika behatása alatt még merevebb lesz, azonban elveszti benső lényegét, el a vallásosságot s lesz belőle szemgyönyörködtető látványosság. Azelőtt a római fővezérnek azt vetették szemére a hellének, hogy egyebet sem tett a harc alatt, minthogy pap módjára imádkozott; fordult elő ennek ellenkezője is, hogy egy büszke Claudius kigúnyolta a csata előtt elvégzendő auspiciumokat.
Az istentiszteletet eddig egyszerűen, meghatározott rítus szerint s bizonyos alkalmakkor tartották és mindannyiszor az áldozati állat meg volt határozva. Ez ősi kor eltűnt. A cultus fényességében emelkedett s gyakorisága miatt is költségessé vált. A vallásosság megkövetelte a maga adóját az egyesektől is. Kezdődött az adományozások és alapítványok tevése, melyek nemcsak az éle személyeket kötelezték, hanem a vagyont is és átszállónak, mint teher, örökösről-örökösre.

A vallási szertartások merevségükből semmit sem engedtek. Különös gondjuk volt a rómaiaknak, hogy pontosan hajtassanak végre, mert csak így tetszett az isteneknek. Ez aztán szigorúan keresztül is vitetett. Egyes áldozatot legcsekélyebb tévedésért megismételtek harmincszor is, ha kellett. A játékok, mint az istentisztelet kiegészítői egy szónak hibás kiejtése miatt az imádkozó tisztviselő részéről, avagy a zenében egy oda nem illő szünet miatt ismételtettek. Sőt törvények rendelték el, hogy a népgyűlésnek szét kell osztania, mihelyt egy hivatalnok égi háborúnak jelenségeit látja. Ezt aztán igen gyakran használták fel a pártok korteskedésre a tisztviselők választásánál. A hivatalos vallás üres valamivé lett, melynek hasznát csak a politikában vették, hogy politikai tényeket a vallásban keresett s rendesen talált okok alapján semmisítsenek meg. Ehhez pedig bizonyos vallástalanság, hogy ne mondjam túlságos hiszékenység kellett.
Maga az állam tartotta fenn a néphitben meggyökeredzett tanokat s már Polybios mondja: „hogy a csodálatos és nehézkes római vallási ceremóniák csupán a tömeg kedvéért találtattak fel, mely felett, miután az ész nem megy vele semmire, jelek és csudák segélyével kell uralkodni, míg az értelmes embereknek semmi szükségük sincs a vallásra/ Ez utóbbit ugyan a bölcsészkedésre való hajlandóság mondatta a görög történetíróval, hanem azért a rómaiak is hajlanak a görög bölcsészeti irányok megismerése után ilyenféle nézetek felé s egy bölcsészeti vallás létezését már Q. Scaesvola pontifex tanította az öröklött vallás mellett. Amazt tudni a népnek káros volna; emennek fenn kell maradnia, mint államintézménynek, hogy a közönséges emberben az istenek iránti tisztelet inkább emelkedjék. Azonban a „közönséges emberek" nem lelvén fel üdvöket e vallásban, mást, boldogítóbbat kerestek s találtak is.

A külföld vallása sem maradt hatástalan a rómaira. Keletről jöttek a híres chaldaeai jósok, kik csillagokból az ember életének lefolyását állapították meg. Legfontosabb s Róma vallására és erkölcsiségére mélyebb, maradandóbb behatást tett a Kybele cultusnak Rómába hivatalos behozatala a II. pún háború végső éveiben (204-ben); s ezzel az idegen vallások beözönlésére az utat maga az állam nyitotta meg.
A Kybele vagy „isten-anya “ megszemélyesítője pedig egy darab kő volt, melyet külön követség hozott Kis-Ázsia Pessinus városából és oly hallatlan pompával hozták be, hogy a nagy öröm ünnepére az előkelők egyleteket alakítottak egymásnak megvendégelésére. Ez istenségnek papjai eunuchok voltak, mely funkcióra római eleintén nem vállalkozott. Tisztelői síp, dob, zene vele élni, áldozzuk fel ez oly rövid élet örömeit a haza érdekeinek, melynek örök élettel kell bírnia.“
És e buzdító beszédet, melynek úgy látszik, meg volt a hatása, Augustus császár is felolvastatta, mikor megint gyéren kötöttek házassági frigyet. Nem tartott sokáig a nőknek e látszólagos alárendelt helyzete. De sajnos, az erkölcsiség rovására ment a játék, melyet a közszellem újabb irányának megragadásával a női nem is megindított.

A közerkölcs az idegen vallások kultusza következtében meglazult. A családi kötelékek szigora engedett. A házas élettől való vonakodás mind jobban elterjedt; a családban a legirtózatosabb bűnöket követik el; mérgezés, sikkasztás, hamis eskü napirenden voltak. A gyermektelenség különösen a felső osztályban volt elterjedve; itt a házasság teher volt, csak a közjó érdekében tették; ezután már életbe lép az az elv is, hogy a nagy vagyont összetartani s nem sok gyermekkel bírni, polgári kötelesség. Így az erkölcsösség s a családi élet is avult intézménnyé lett. E korra ráillik a mit Jugartha mondott Rómára, hogy minden eladó. A szegénység szégyen volt; pénzen adtak-vettek mindent, hivatalt, esküt, az államot stb.

A hamis eskü oly mindennapi, hogy egy népköltő „adósság tapaszának nevezte. A nők felmentnek érezték magukat az atyai s férji gyámság alól s szabadság érzetének legelső mámorában szerelmi kalandok után kapkodtak. A szigorú családi élet egyszerűségéből mihelyt kimenekült a no, vissza is élt annak szabadságával s a másik szélsőségbe csapott. Ennyi szabadsággal sem elégedtek meg.
Amint szabadoknak érezték magukat a társadalmi élet kötelékei alól, belenyúltak a politikai élet szövevényei közé is, részt követeltek belőle s lassankint olyan tényezőkké kezdtek válni, kikkel számolni kellett az állam kormányzásában. A nők ellen hozott törvények mit sem értek, figyelmen kivül hagyták, avagy végre sem hajtották. Cicero mondja, hogy udvarias jogtudósok oly elmés eszközöket szolgáltatnak a nőknek, melyek segélyével ki tudtak bújni a törvények alól a nélkül, hogy megsértették volna.

Közvetlenül is politizáltak, megjelentek a pártértekezleteken s részt vettek a coteriák üzelmeiben. „A ki e nő-politikusokat Scipio és Cato után az emelvényen mozogni s mellettük a fiatal dandyt állni látta, a mint sima áliával, vékony hangjával és tipegő járásával, fején és mellén kendővel, kézelős ingben és női szandálokban majmolta a demimondeot — visszariadhatott azon természetellenes világtól, melyben, úgy látszott, mintha a két nem szerepet akarna cserélni/ (Mommsen) „Már uralkodtak a világ urain“ mondta Cato s a tartományokban római nőknek szobrokat is emeltek.
Vagyonilag is, mert azelőtt a no saját vagyonnal nem bírhatott, legalább nem kezelhette, elkezdettek önállóságra törekedni s részint ügyvédi fogással, részint álházasság által kezükbe kaparintották a vagyont, lerázván nyakukról a gyámságot s oly vagyont összpontosítottak kezükben, hogy a senatus kénytelen volt megtiltani, hogy nők végrendeletileg is örökösök lehessenek.

Az emancipatio megnyitotta az ügyvédi pályát is a nők előtt s hogy az ilyen nőügyvédekben nem hiányzott a tehetség a törvények ide-oda csavarására, bizonyítja, hogy ők voltak magános és gazdag nőknek a vagyon kezelői, ők intézték el peres ügyeiket lebilincselve jogi ismereteikkel és bizony nem kisebb honoráriumot tettek zsebre, mint bármelyik férfi. Az emancipatio megtörténtével a különben az érzelmek hatása előtt meghajló gyönge női nem felszabadulása felett érzett örömmámorában tulment a határokon, az ismeretlen ingere ragadta magával s mint börtönéből szabadult rab, tele tüdővel kezdte szívni a korszak fertőzött levegőjét. Fény helyett a sötétbe rohant.

A köztársaság utolsó százévének szomorú képe ez. A respublica túlérett. A miért a Grachusok csak titokban égtek; a mire Sulla megmutatta az utat; a mihez Pompeiusnak nem volt merészsége akkor, mikor alkalmas ideje volt, s később már ideje nem volt a merészségre: mindazt Caesar megtette a kellő időben és a még köztársaságnak nevezett néptömeget megmentette attól a fáradságtól is, hogy gondolkodjék saját sorsa felett.
A szabad respublica letűnt, helyébe lépett a monarchia a nélkül, hogy a kormányforma-változás meghozta volna egyúttal a benső erősséget is az államnak A szú csak tovább őrlött, míg végre egy néhány évszázon keresztül romboló belső viharok által megingott fáját a birodalomnak egy keleti vihar, a népvándorlás, ledönti a mélybe.



Prédi József