logo

VIII Sextilis AD

Valens (364-378).

Epit. de Caes. 46.1.

„Valens testvérével, Valentinianusszal, akiről az előbb beszéltünk, tizenhárom évet és öt hónapot uralkodott.”

Flavius Valens 364. március 28. és 378. augusztus 9. között volt augustus, bátyjával, I. Valentinianus-szal pedig 364. március 28. és 375. november 17. között uralkodott, azaz tizenegy éven, továbbá négy és fél hónapon át.



Epit. de Caes. 46.2.
„(Valens) siralmas háborúba keveredett a gótokkal”

A 378. augusztus 9-én megvívott híres hadrianopolisi csatát írja le az epitomátor, amely az Európába özönlő hunok által a 370-es évek közepén megindított nagy népvándorlás első jelelntősebb római-gót összecsapása volt. A hunok elől menekülő, a Római Birodalom területére bebocsátást kérő és kapó nyugati gótok azután csaptak össze Valens csapataival, hogy a római tisztviselők csak sarcolható pénzforrásoknak tekintették a germánokat, akik kizárólag úgy tudtak élelmet szerezni maguknak a Balkánon, hogy eladták egyes családtagjaikat rabszolgának. A dühödt gótok Fritigern vezetésével fegyvert fogtak, s fellázadtak a római önkényeskedésekkel szemben. Valens császár, aki korábban tanácsadói nyomására beleegyezett a gótok áttelepülésébe, sereggel sietett a fosztogatók ellen, azonban 40 ezer katonája 60 ezer góttal került szembe a thrákiai Hadrianopolis városának közelében.
A gót sereg nagyobbik része nyugati gótokból állt, azonban Alatheus és Saphrax keleti gót és alán csapatai is ott harcoltak Fritigern oldalán. A túlerőt látva a legtöbb római hadvezér (Ammianus a szarmata származású magister equitumot, Victort nevezi meg) be akarta volna várni a nyugati császár, Gratianus csapatait, azonban az uralkodó közvetlen tanácsadói lebeszélték Valenst erről a tervről, mondván „ne engedjék részesedni Gratianust a már-már kivívott győzelemből”. Az ütközet így katasztrófához vezetett, a római sereg háromnegyedét lemészárolták, a sebesült császár pedig egy kunyhóba menekült, amit rágyújtottak gót ellenségei. A vereség nagyságát csak Cannaehoz lehetett mérni.



Epit. de Caes. 46.3.
„Nagyon gyáva személy volt azonban.”

Érdekes, hogy nem említi az epitomátor Valens azon tulajdonságát, amely a halálához is vezetett: dicsőségvágyát. Ammianus Marcellinus szerint Valens dicsvágytól eltelve indított támadást a nyugati gótok ellen Hadrianopolisnál, s nem várta be unokaöccse, Gratianus császár felmentő seregét, mert irigyelte tőle a győzelmi babérokat.



Epit. de Caes. 46.4.
„Az ő idejében ölték meg a zsarnokságra törő Procopiust.”

Procopius, Iulianus császár (361-363) rokona 365. szeptember 28. és 366. május 28. között volt ellencsászár. Iulianus állítólag haldoklás közben ráhagyta a hatalmat. Ammianus Marcellinus szerint Procopiust bízták meg azzal, hogy a csatában elesett rokona holttestét eltemesse Tarsusban, az uralkodó azonban Iovianus (363-364) lett, ami miatt Procopius neheztelt a többi hadvezérre. Miután az ambíciózus katona végzett Iulianus eltemetésével, Konstantinápolyba ment, ahol később augustus-szá kiáltották ki, mivel a városban sokan haragudtak a mohó és pénzéhes új császárra, Valensre (364-378).
Procopius Kis-Ázsiában, Nakoleiánál csapott össze Valensszel és szenvedett vereséget tőle. A csatából ugyan még elmenekült az usurpátor, de sajátjai elfogták, megkötözték, átadták ellenfelének, aki azonnal lefejeztette riválisát. Procopius halála után egyik rokona, Marcellus, a nikaiai helyőrség parancsnoka is magához ragadta a hatalmat abban bízva, hogy a közelben állomásozó, Procopius megsegítésére igyekvő gót csapatok csatlakoznak hozzá. Nemsokára Valens emberei azonban elfogták, majd Ammianus szerint szörnyű kínok között végeztek vele.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)