logo

VIII Sextilis AD

Septimius Severus (193-211).

Epit. de Caes. 20.1.
„Septimius Severus tizennyolc évet uralkodott.”

Két hónap híján valóban tizennyolc évet uralkodott, hiszen 193. április 9. és 211. február 4. között volt a Római Birodalom császára.



Epit. de Caes. 20.2.
„Megölte Pescenniust”

Caius Pescennius Niger ellencsászárt 194 áprilisának végén érte a halál, miután vereséget szenvedett Septimius Severus császár Valerianus és Anullinus által vezetett csapataitól az issosi csatában, ahol húszezer embere esett el. Előbb Antiochiába menekült, majd miután azt is bevette Severus, az Eufrátesz folyón keresztül parthus területre szeretett volna átszökni, ám elfogták és lefejezték, a fejét pedig karóra tűzték és a mellette sokáig kiálló Byzantiumban tették közszemlére. Héródianos szerint még Antiochiában fogták el és fejezték le, ahol a külvárosban bujdosott. A Historia Augusta úgy tudja, hogy Rómába is elküldték a bukott ellencsászár fejét, majd az egész családját kivégezték.



Epit. de Caes. 20.2.
„Alatta gyilkolták meg Lugdunumban Albinust is, aki Galliában tette magát Caesarrá. ”

Decimus Clodius Albinus Britanniában volt legatus augusti pro praetore, amikor Septimius Severus császárrá történő kikiáltása, vagyis 193. április 9. után nem sokkal Caesarrá emelték. Szövetséget kötött Septimius Severusszal és támogatta a Pannoniában kikiáltott császár harcát a trónért előbb Didius Iulianus, majd keleten Pescennius Niger ellen. Az epitomátor téved, amikor Albinus kikiáltását Galliába helyezi, a jeles esemény Britanniában történt. Clodius Albinus caesari címét Didius Iulianus megölése után Rómában is elismerték, sőt 194-ben Septimius Severus és szövetségese együtt voltak consulok, a caesar pedig saját pénzt is veretett. Severus és Albinus között a konfliktus azért robbant ki 195 második felében (valószínűleg 195 telén), mert Severus orgyilkosokkal megpróbálta megöletni társcsászárát.

195 saturnaliáján, december 15-én Cassius Dio szerint hatalmas tüntetés volt a Circus Maximusban a körvonalazódó polgárháborúval szemben. Az összecsapás azonban elkerülhetetlennek bizonyult, mivel Albinus is fegyverkezett és augustusszá nyilvánította magát, valamint Itáliához közel, Lugdunumban (a mai Lyonban) rendezte be főhadiszállását. Több mint egy éves előkészület előzte meg a döntő ütközetet, amelyre ugyancsak Lugdunumnál került sor 197 februárjában. Dio szerint mindkét oldal 150 ezer katonát vonultatott fel, ez azonban nyilvánvalóan túlzó szám.
A csatában Severusnak be kellett vetnie a praetoriánusokat is és még a lova is elesett, ám a Laetus vezette lovasság végül kiharcolta neki a győzelmet. Albinust Héródianos szerint elfogták és lefejezték, Dio szerint öngyilkos lett egy Rajna melletti házban, a Historia Augusta szerint pedig félholtan vitték Severus elé. Amiben mindegyik forrás egyetért, hogy a vesztes fejét levágták és elküldték Rómába.



Epit. de Caes. 20.4.
„Britanniában felépített egy 32 ezer lépés hosszúságú falat tengertől tengerig.”

32.000 passus = 47.392 méter ~ 47 kilométer hosszúságú falról van szó. Septimius Severus britanniai falépítéséről a Historia Augusta, Aurelius Victor és Eutropius is beszámol, de szerepel a fal keresztény szerzők munkáiban is. Elképzelhető, hogy tévedésről van szó, hiszen a falról csak a késő ókori auktorok írnak, Dio és Héródianos nem említik. Ezesetben a késő ókori szerzők talán összekeverik Septimius Severust Hadrianusszal, vagy az Antoninus-falat felépítő Antoninus Piusszal.
A másik, sokkal valószínűbb lehetőség, hogy valójában nem egy új építményről, hanem a Hadrianus-fal bizonyos részeinek újjáépítéséről, megerősítéséről szól a szöveg. A legtöbb kutató ezt a nézetet tartja követendőnek. A falak megerősítése 206/207-ben történhetett, ahogy arról Szent Jeromos és Cassiodorus is beszámol. Érdemes utalni arra, hogy 208-ban vette kezdetét az „Expeditio Felicissima Brittannica”, a Britannia északi részei ellen indított hadjárat, amely során Severus kísérletet tett Caledonia meghódítására. Ekkor már az újjáépített falaknak állniuk kellett.



Epit. de Caes. 20.6.
„Gazdaggá tette Lateranust, Cilot, Anullinust, Bassust és még sok más férfit”

Három személyt tudunk pontosan meghatározni a fenti négyből: Titus Sextius Magusius Lateranust, Lucius Fabius Cilo Septiminust, valamint Publius Cornelius Anullinust. Bassusról csak annyit tudunk, hogy személye minden bizonnyal megegyezik a Historia Augusta által is emlegetett Bassusszal, s Róma város első embere, praefectus urbi volt, míg a császár le nem váltotta és Caius Domitius Dextert nem helyezte a pozíciójába.
Lateranus régi, tekintélyes itáliai patríciuscsaládból származott, részt vett a Pescennius Niger elleni polgárháborúban (193/194-ben) és Septimius Severus első parthus hadjáratában (195-ben) is. 197-ben minden bizonnyal a hadjáratokban szerzett érdemei miatt évkezdő consul, consul ordinarius volt.

Cilo 193-ban consul suffectus, 204-ben pedig consul ordinarius volt, valamint Septimius Severus alatt valamikor praefectus urbi is. Őt választották ki Severus fiainak a nevelésére, Dio szerint Caracalla egyenesen az „apjának” szólította, tehát nagyon közeli volt a viszony tanár és tanítvány között. Cilot a praetoriánusok Caracalla uralma alatt egyszer elfogták, ruháit letépték, arcát elcsúfították. Csak a császár gyors megjelenése mentette meg a férfi életét, az imperátor ugyanis rárivallt a katonákra: „Ne inzultáljátok atyámat! Ne üssétek a tanítómat! ” Mikor a helyzet lecsillapodott, Caracalla halállal büntette a tribunust, aki a Cilo 715 elleni inzultusra parancsot adott. A Cilonak adományozott lakóépület az Aventinuson állt.
Anullinus praefectus urbi volt 196-ban és consul ordinarius 199-ben. Részt vett Septimius Severus Pescennius Niger elleni polgárháborújában, valamint a parthus háborúban is. 194-ben a Niger ellen sikerrel megvívott issosi csatában Valerianus mellett ő volt a Severus-párti csapatok főparancsnoka.



Epit. de Caes. 20.6.
„Amelyek közül különösen a parthusok épületére érdemes figyelnünk, amelyet Lateranus épületének is neveznek. ”

A Septimius Severus császár által Lateranusnak ajéndékozott Aedes Parthorum (a „parthusok épülete” név vagy az épület dekorációjára, vagy az előző lakóira utal)716 egykor a Caelius-dombon terült el Rómában. Már Titus Sextius Magusius Lateranus egyik őse, Plautius Lateranus is a Caelius-dombon élt, ám Nero 65-ben megvádolta a Piso-összeesküvésben való részvétellel, kivégeztette és a javait elkobozta. Septimius Severus minden bizonnyal visszaadta Lateranus családjának ősei birtokát. A hely ma arról híres, hogy itt áll a pápai trónust is magában foglaló lateráni bazilika.
A Lateranus-féle házat és környezetét 313-ban Constantinus császár Miltiadés pápának ajándékozta és ez a terület volt egészen 1305-ig (az avignoni fogságig) a pápák székhelye. Az 1960-as években a keresztelőkápolna alatt egy római lakóház nyomaira 717 bukkantak a régészek, amelyet Titus Sextius Magusius Lateranus otthonával azonosítottak.



Epit. de Caes. 20.9-10.
„Amikor végtagjainak (...) fájdalmát már nem bírta elviselni, (...) nagyon mohón nekiesett a nehéz és sok húsételnek, (...) gyomorrontást kapott, s kilehelte lelkét. Hatvanöt évet élt.”

Septimius Severus valóban a 65. életévében halt meg Eboracumban, a mai Yorkban. Az epitomátor által elbeszélt halál körülményei (kibírhatatlan végtagfájdalom, öngyilkossági tervek) nagyon hasonlítanak Hadrianus halálának körülményeire, elképzelhető, hogy a falépítéssel kapcsolatos szöveghelyhez hasonlóan ezúttal is összekeverte a késő ókori auktor a két uralkodót.
Dio szerint betegségben halt meg Severus, bár a szóbeszéd szerint Caracallának is köze volt atyja halálához. Héródianos arról ír, hogy a császár hosszasan betegeskedett, mielőtt eltávozott volna, s idősebb fia eközben arra bíztatta az orvosokat, hogy gyorsítsák meg a folyamatot, azonban azok nem engedelmeskedtek neki, ezért később kivégezték őket. A Historia Augusta szerint hosszú betegség („a lábak betegsége” köszvény) után halt meg a császár. Aurelius Victor is lábfájdalomról ír. A végtagok betegsége, mint halálok tehát a késő ókori auktorok majdnem mindegyikénél olvasható, ám csakis náluk, a kortárs történetírók nem említenek ilyen betegséget Severusnál. A IV. századi munkák megegyező információi ebben az esetben is valószínűleg visszavezethetők egy közös forrás (az Enmannféle Kaisergeschichte = EKG) hibájára.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)