logo

VIII Sextilis AD

Nerva (96-98).

Epit. de Caes. 12.1.
„Cocceius Nerva Narnia városában született”

Nerva a mai Narniban született, ami Közép-Itáliában található, Rómától 50 kilométerre. Az epitomátor pár mondattal korábban, Domitianus halála után még azt állította, hogy „Ezidáig kizárólag Rómából, vagy Itáliából származó személyek uralták a birodalmat, ezután azonban a külhoniak következtek. ”, ám Nerváról már azt állapítja meg, hogy ő is Itáliában született, tehát az ismeretlen szerző ellentmondásba kerül önmagával. A külhoni császárokra történő utalás nyilvánvalóan csak a Nervát követő uralkodókra (Traianusra, Hadrianusra) vonatkozik, akik Hispaniából származtak.



Epit. de Caes 12.2.
„Amikor átvette az uralmat, a felröppenő szóbeszéd gyorsan elterjedt arról, hogy Domitianus él”

A Nerva császárrá történő kikiáltása utáni félelmet és bizonytalanságot nem említi sem Cassius Dio, sem Aurelius Victor, sem Eutropius. Kijelenthető, hogy a 96 és 98 közötti eseményekkel kapcsolatban az Epitome de Caesaribus talán a legtöbb információt tartalmazó munka, amelynél ugyan Cassius Dio művének bizánci epitomátora, Xiphilinus többet írt Nerva uralkodásáról, ám kevesebb a görög szerzőnél a tényszerű adat.
Nerva származásáról, az imperátori akklamációja körüli bizonytalanságokról, Gnaeus Arrius Antoninus szerepéről, Domitianus merénylőinek a sorsáról és Nerva halálának, valamint temetésének körülményeiről egyedülálló információkat olvashatunk az epitomátor munkájában, de még a Calpurnius Crassus-féle összeesküvésről is több adatot közöl a szerző az egyetlen mondatával, mint Dio epitomátora.
A Nerváról szóló fejezet kiváló példa arra, hogy az Epitome de Caesaribus ugyan nem a legtöbb információt tartalmazó és nem is a legegyedibb ókori történetírói munka, de vannak olyan részei, amelyek egyedülállóságuk miatt nagyon fontos történeti források. Ha összehasonlítjuk az Epitomét Aurelius Victor Liber de Caesaribusának Nerváról szóló fejezetével, akkor kijelenthetjük, hogy Victor számos hibát tartalmazó narratíváját messze felülmúlják az ismeretlen szerző sorai.



Epit. de Caes. 12.3.
„Arrius Antoninus (...) a legjobb barátja”

Gnaeus Arrius Antoninusról van szó, aki valószínűleg Nemaususból származott, s a négy császár évének (69) egyik consulja volt, majd Nerva uralkodása alatt, 97-ben másodszor is viselhette a tisztséget. Plinius Minor három levelet intézett hozzá, Arrius Antoninus egyik verséről például azt írta, hogy felidézte benne Kallimakhost és Héródast, a két híres görög költőt. Arrius feleségét Boionia Procillának hívták és kelta származású volt. Ők Antoninus Pius császár (138-161) vér szerinti nagyszülei.



Epit. de Caes. 12.4.
„Megparancsolta, hogy a nélkülöző szülőktől született lányokat és fiúkat közköltségen neveljék a városokban Itália-szerte.”

Az alimentatio rendszerének megszervezéséről ír ezen a helyen az epitomátor. A császári kincstár létrehozott egy olyan alapítványt, amely alacsony kamatra kölcsönöket adott az eladósodott itáliai kisbirtokosoknak, akik így nemcsak adósságaikat törleszthették, de korszerűsíthették is a földbirtokukat. A felvehető pénzösszeget a birtokok értékének bizonyos százalékában maximalizálták. A kölcsönök után beszedett kamatösszegeket az itáliai városok az árva és szegény gyerekek ellátására és taníttatására fordították. Valószínűleg mindössze a rendszer kidolgozása köthető Nerva nevéhez, az alimentatio ötletének megvalósítása már Traianus uralkodása alatt ment végbe.



Epit. de Caes. 12.5.
„Iunius Mauricus, egy jellemes férfi egy szellemes mondással a következőképpen figyelmeztette. ”

Iunius Mauricus szenátor Plinius Minor közeli jóbarátja és több levelének címzettje volt. Az epitomátor által elmesélt történetet Nerva lakomájáról, Mauricus figyelmeztetéséről és a Nerva mellett evő Veiento delatorról (besúgóról) Plinius is elbeszéli a Sempronius Rufushoz írt levelében.
Tacitus is említést tesz Iunius Mauricusról az Agricolában és a Historiaeben, utóbbi munka szerint 70-ben azt kérte a férfi Domitianustól, hogy „tegye hozzáférhetővé a senatus számára az uralkodói feljegyzéseket, hadd tudhassa meg belőlük, ki kinek a bevádolását szorgalmazta.” A szenátor jellemességét tehát az epitomátor mellett egy másik történetíró is megerősíti.



Epit. de Caes. 12.5.
„Jelen van ott a Domitianus alatt consuli méltóságot betöltő, sokakat alattomos rágalmakkal üldöző Veiento is”

Aulus Didius Gallus Fabricius Veientoról van szó, Domitianus bizalmas emberéről, besúgójáról, aki háromszoros consul volt. Tacitustól tudjuk, hogy Britanniában is harcolt. Iuvenalis is említi több szatírájában, a negyedikben alakja Catullusszal (az epitomátor által is említett másik delatorral) együtt jelenik meg. Plinius is elbeszéli vele kapcsolatban a Nerva lakomájáról szóló anekdotát. Fennmaradt egy Veiento által készíttetett felirat Mogontiacumból (Mainzból).



Epit. de Caes. 12.5.
„Catullus, a legfőbb hamis vádló”

Az Epitome által calumniatornak nevezett Catullust Plinius levele is említi Catullus Messalinus néven. Iuvenalis szatírájában azt írja róla, hogy a halállal üzérkedő Catullus vak talpnyaló („caecus adulator”) és ártalmas kísérő („dirus satelles”) volt, aki egy általa sohasem látott leány szerelméért epekedett („qui numquam visae flagrabat amore puellae”). Tacitus is megnevezi az Agricolában: „az albai varon belül harsogott halált Messalinus.



Epit. de Caes. 12.6.
„Calpurnius Crassust (...) leleplezte és beismerésre kényszerítette”

Gaius Calpurnius Piso Crassus Frugi Licinianus összeesküvéséről ír az ismeretlen szerző. A szenátor családja nagyon gazdagnak számított, amely miatt Nero kis híján leszámolt velük. Calpurnius Crassus a Galba által 69 januárjában Caesarrá emelt, majd néhány nap múlva Otho csapatai által lemészárolt Calpurnius Piso unokaöccse volt. Tacitus szerint Calpurnius Crassus édesapja váltotta ki és temette el a meggyilkolt caesar holttestét.
Az apa, Scribonianus Crassus volt az a szenátor is, akit 70-ben a Primus Antonius által vezetett szenátorok egy csoportja arra bíztatott, hogy ragadja magához a hatalmat: „azt is rebesgették Antoniusról, hogy a kiváló ősökkel és testvérének képével tündöklő Scribonianus Crassust a hatalom megragadására buzdította, s nem is lett volna hiány összeesküvőkben, ha Scribonianus nem vonakodik. ”

Dio megemlíti Calpurnius Crassus-szal kapcsolatban, hogy a carrhaei csatában elesett triumvir Crassusnak volt a leszármazottja, valamint elmesél egy anekdotát az összeesküvéséről, amely kísértetiesen emlékeztet Epit. de Caes. 10.10.-re, ahol a sztoikus filozófusokat idéző Titus császár az ellene szervezkedő két szenátor kezébe nyomott egy-egy gladiátorkardot. Dionál Nerva ülteti maga mellé az összeesküvő Calpurnius Crassust és ad a kezébe egy fegyvert. A császár később a dél-itáliai Tarentumba száműzi a bűneit beismerő összeesküvőt, akit majd Hadrianus végeztet ki uralkodása kezdetekor.



Epit. de Caes. 12.8.
„Partheniust pedig ivarszervei levágásával, majd szájába tömésével ölték meg”

Parthenius tisztsége 11.11. szerint procurator cubiculi volt. A tisztség egy eunuchot sejtet, s Orosius is annak tartja a férfit. Orosius szöveghelye alapján Partheniust korábban „csupán” herélték (castratio minor), kivégzése előtt pedig a péniszét és az üres herezacskóját vágták ki a hússal együtt a testéből (castratio maior).
Martialis epigrammái azonban más megvilágításba helyezik a történetet, ugyanis arról értesülünk a költőtől, hogy Parthenius aki a költő barátja maga is írt verseket, van neki egy Burrus nevű fia, ráadásul derék férfi. Tudjuk, hogy a IV-V. századi szerzők megvetették az eunuchokat, így azt kell feltételeznünk, hogy egy késő ókori auktor (Orosius?) csinált csupán heréltet az I. századi áskálódó, császárgyilkos procurator cubiculiból. A hipotézis további megerősítést nyer, ha összehasonlítjuk egymással Eutropius és Orosius gyakorlatilag megegyező, ugyanabból a forrásból merítő szöveghelyeit. Az Eutropius által 369-ben írt munkában Parthenius még nem eunuch, a keresztény Orosius 417-re keltezhető művében viszont már az:

„ Qui senex admodum operam dante Petronio Secundo, praefecto praetorio, item Parthenio interfectore Domitiani, imperator est factus.” (Eutr. 8.1.)
„Nerva admodum senex a Petronio praefecto praetorio et Parthenio spadone, interfectore Domitiani, imperator decimus ab Augusto creatus” (Oros. 7.12.)

Berriman és Todd elmélete szerint Casperius Aelianus lázadása és így Parthenius embertelen kivégzése mögött Traianus állt felbujtóként, aki így zsarolta ki magának Nervától a caesar címet. Ebben az esetben Parthenius eunuchként történő késő ókori ábrázolása egyszersmint az optimus princeps emlékének megszépítéseként is értelmezhető.



Epit. de Caes. 12.8.
„(Casperius) a vad bűn szörnyűségét még azzal is tetézte, hogy Nervát rákényszerítette, a nép előtt mondjon köszönetet a katonáknak”

Casperius Aelianus volt az első testőrparancsnok, aki három császár alatt szolgált. Dio is említi lázadását Nerva ellen. Az idős uralkodó a pártütés lecsillapodása után nevezte ki Traianust caesarrá. Egy másik történetíró, Philostratos a neopythagoreus Tyanai Apolloniosról írt életrajzban beszámol róla, hogy a varázslással megvádolt filozófust elfogása után először Aelianus Casperius elé vezették. Az anekdota szerint Apollonios a császárra utalva a következőket mondta a testőrparancsnoknak:
„Ha tárgyalásra tudtok vinni, akkor hogy lehetek varázsló? Vagy a rágalmazó bűbája tán oly nagy, hogy még egy varázslót is felülmúl?” Később Casperius a filozófus barátjaként viselkedett, s megvallotta neki gyűlöletét Domitianusszal szemben, az életrajz ezen része azonban fiktívnek tekinthető. Traianus alatt Casperiust eltávolították hivatalából, de kivégzése csak feltételezhető.



Epit. de Caes. 12.10.
„Miközben egyszer dühbe gurulva, haragos hangon, teljes erőből ráüvöltött egy bizonyos Regulus nevű férfira... ”

Nerva halálának részletes leírása teljesen egyedülálló az ókori szöveghagyományban. A császár valószínűleg agyvérzést kapott. A végső pillanatok ugyanakkor kísértetiesen hasonlítanak Valentinianus császár 375-ben, Brigetioban bekövetkező halálához. Nerva és Valentinianus is egy-egy férfira üvöltöttek rá (előbbi Regulusra, utóbbi egy kvád követre), mindketten agyvérzést kaptak, ám nem azonnal haltak meg. Szent Jeromostól tudjuk, hogy Nervát Sallustius kertjeiben érte a halál.



Epit. de Caes. 12.11.
„Élete befejeződött hatvanharmadik évében”

Cassius Dio szerint Nerva az uralkodása megkezdése (96. szeptember 18.) előtt 65 évet 10 hónapot és 10 napot élt. A történészek ezt az adatot elfogadják, annál is inkább, mert Dio nagyon pontosan megmondja a császár uralkodási hosszát is: 1 év 4 hónap és 9 nap. A 16 hónapos hosszt megerősítik a keresztény egyházatyák és a késő ókori, valamint kora középkori szerzők is: Antiochiai Theophilos és Alexandriai Szent Kelemen alapján Nerva 1 évet, 4 hónapot és 10 napot uralkodott, Aurelius Victor, Iordanes és Cassiodorus alapán pedig 16 hónapot.
A keresztény szerzők Diohoz képest egynapos eltérése valószínűleg azzal magyarázható, hogy Traianus imperátori akklamációjának napjára tették Nerva halálát, holott a kikiáltás egy nappal később történt. Kienast alapján Nerva 30. november 8-án született és 98. január 27-én halt meg, tehát kicsit több, mint 67 évet élt. A számítás Dio adatait szem előtt tartva történt, de felhasznált két késő ókori szerzőt, Philocalust (IV. század) és Polemius Silviust (V. század) is: ők november 8-át említik Nerva születésnapjaként a konkrét év megnevezése nélkül.

Grainger szerint Nerva 35-ben született, tehát a történész elfogadja az epitomátor állítását Nerva életkoráról (63. évében halt meg). Az epitomátor tévedésének azonban véleményem szerint nagyobb a valószínűsége, mint Dio hibájának. Ráadásul tudjuk, hogy Nerva először 71-ben volt consul. Ez az adat a cursus honorum figyelembevételével a korábbi születést valószínűsíti.



Epit. de Caes. 12.12.
„Augustus síremlékében temették el. Azon a napon, amelyiken meghalt, napfogyatkozás történt.”

Augustus mauzóleuma a Mars-mezőn (Campus Martius) található, a Tiberis bal partjától nem messze. A teljes mauzóleum 87-88 méter átmérőjű és 44 méter magas volt, amiből manapság már csak a romok láthatók. Az első személy, akit a mauzóleumba temettek, az i.e. 23-ban meghalt Marcellus, Augustus császár unokaöccse és kiszemelt utóda volt. Itt nyugodott a legtöbb I. század folyamán elhunyt imperátor is. Utoljára Nervát temették az épületkomplexumba, valószínűleg ezért említi az epitomátor a 98-ban elhunyt császárral kapcsolatban a mauzóleumot.
A napfogyatkozásról szóló történetet véleményem szerint Nerva consecratiojával, istenné avatásával lehet összefüggésbe hozni. Egyetlen másik ókori forrás sem említi az égi jelenséget. Ahogy az Augustus császárról szóló részben az uralkodó napsugarakat idéző nézése, Claudius életrajzában pedig a feltűnő főnixmadár idézi meg Sol Invictust, úgy a Nerváról szóló szövegben is felbukkan a Nap, Nerva pedig úgy hal meg, majd támad fel, ahogy a napfogyatkozás során az istenséget megjelenítő fénylő égitest.
Nervát először 107-ben vert pénzérmék említik istenként, ám már 98-ban megtörtént consecratioja, amelyet Plinius Minor levelei bizonyítanak. Ezek szerint Traianus már uralkodása első évében divi Nervae filiusnak neveztette magát és templomot kezdett el építtetni Nervának, valamint papi testületet is létrehozott számára.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)