logo

V Sextilis AD

Marcus Aurelius (161-180) és Lucius Verus (161-169).

Epit. de Caes. 16.1.
„Marcus Aurelius Antoninus tizennyolc évet uralkodott.”

A császárt eredetileg Marcus Annius Catilius Severusnak hívták, majd miután felöltötte a toga virilist és eljegyezték Aelius Caesar lányával (136. március 17.), Marcus Annius Verus lett a neve. Császári akklamációja után vette fel az Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus titulatúrát. 161. március 7. és 180. március 17. között uralkodott, azaz 19 évet és 11 napot, ahogy azt Cassius Dio közli velünk. A Historia Augusta, Eutropius Breviáriuma, valamint Aurelius Victor Liber de Caesaribusa az epitomátorhoz hasonlóan tizennyolc évi uralkodást tulajdonít Marcus Aureliusnak, a tévedés valószínűleg az EKG-ből (Ennmansche Kaisergeschichte) ered.



Epit. de Caes. 16.3.
„Sehol sem volt tudniillik nyugalom a fegyverektől”

Marcus Aurelius győzelmei után felvette az Armeniacus (164-ben), a Medicus (166-ban), a Parthicus (166ban), a Germanicus (172-ben) és a Sarmaticus (175-ben) mellékneveket, ezekből pedig már következtetni lehet a császár háborúira is: a parthusok, a germánok (kvádok és markomannok), valamint a szarmaták ellen viselt hadat, de egy ellencsászár, Avidius Cassius is megbukott az uralkodása idején, ahogy arról az epitomátor is említést tesz. Ő az ismeretlen szerző által tárgyalt harmadik ellencsászár. Marcus Aurelius háborúi:

• Parthus háború (161-166): 161 őszén a parthusok hadat üzentek és IV. Vologaeses vezetésével visszafoglalták Rómától Armeniát, valamint benyomultak Syriába. 162 tavaszán indult meg Lucius Verus vezetésével a római ellencsapás, a hadmozdulatok tényleges irányítója azonban nem Marcus Aurelius társcsászára, hanem Avidius Cassius, a későbbi usurpátor volt. A rómaiak végül 165-ben, hosszas harcok után előbb Seleukiát, majd a parthus fővárost, Ktésiphónt is elfoglalták és kifosztották. A 400 ezer lakosó Seleukiában 30 ezer embert gyilkoltak meg, 40 ezret pedig rabszolgaként elhurcoltak. Ktésiphón sem menekült meg a rombolástól.

• Első markomann háború (166-175): Mivel a Legio II Adiutrix és több segédcsapat éppen keleten harcolt, Pannonia határvédelme meggyengült, ami lehetőséget adott a markomannoknak és a kvádoknak a betörésre. A rómaiak ellenállását egy pusztító, keleti hadszíntérről behurcolt járvány, az úgynevezett „Antoninus-kór” is nehezítette, amely több tízezer katona életét követelte. Római szempontból a háború mélypontja a 169/170-es év volt, hiszen 169-ben Lucius Verus meghalt, ezután pedig a germánok egészen az itáliai Aquileiáig nyomultak előre, miután kifosztották Opitergiumot.
Marcus Aurelius 170 és 173 között fokozatosan visszaszorította a kvád-markomann csapatokat, majd 173-ban sikerrel zárta le a germánok elleni háborút. 173 és 175 között Daciában az iráni eredetű szarmatákkal folytatódtak az összecsapások, Marcus Aurelius pedig Sirmiumban rendezte be a főhadiszállását. 174-ben valószínűsíthető egy kisebb erejű újabb kvád betörés is. Talán ehhez a kvád hadjárathoz kapcsolódik a híres esőcsoda története, amelyet Marcus Aurelius az oszlopán is megörökített, és amely bizonyíthatóan valamikor 171 és 174 között történt.

• Szarmata háború (170/171-175): 170/171-ben a costobocusok és a szarmaták benyomultak a Balkánra és eljutottak Eleusisba is, ahol elpusztították a szentélyt. 173 és 175 között a Duna-menti háború egyre inkább áthelyeződött a szarmata frontra, Dacia területére. 175 áprilisában, Avidius Cassius usurpációjának hírére a császár sietve békét kötött a barbárokkal.

• Zavargások Egyiptomban (166 és 173 között): Egy Isidorus nevű pap és a bucolusok fellázadtak a római uralom ellen valamikor az első markomann háború idején. Avidius Cassius állította helyre a rendet Egyiptomban.

• Háború a Rajna-menti germánokkal (szvévekkel?): Feltételezhetően valamikor az első markomann háború idején Dio szerint germánok törtek át a rajnai ripán, eljutottak egészen Itáliáig, s csak Marcus Aurelius két hadvezére, Pompeianus és Pertinax (a későbbi császár) tudták megállítani őket. A csatatéren maradt germán harcosok holttestei között asszonyokat is felfedeztek a rómaiak.

• Avidius Cassius usurpációja (175. április-július): A parthus háborúk hősét 175 áprilisában ellencsászárnak kiáltották ki Syriában, ám három hónap múlva (még július 28. előtt) meggyilkolták. Dio szerint Faustina Minor, Marcus Aurelius felesége bíztatta fel a hadvezért az usurpációra, miután a császár súlyosan megbetegedett és mindenki a halálát várta. Rövid uralkodás után egy Antonius nevű centurio szúrta nyakon az usurpátort, majd a sebesülten menekülő Cassiust egy ismeretlen nevű decurio utolérte lovával és levágta a fejét. Az ellencsászár egyik fiát, Heliodorust is megölték, a többi családtagnak (Maecianus nevű fiának, Alexandria nevű lányának) azonban megkegyelmeztek. A szenátus a bitorlót damnatio memoriaevel sújtotta.

• Második markomann háború (178-180): A második markomann háborúnak számos régészeti nyoma van, Intercisa és Celamantia katonai táborainak pusztulását éremleletek datálják (178/179). Cassius Dio szerint a háború egyik nagy csatáját a praefectus praetorio, Tarrutenius Paternus nyerte meg, ugyanakkor tény, hogy Marcus Aurelius is Pannoniában tartózkodott (Sirmiumban, vagy Vindobonában), amikor 180-ban meghalt.



Epit. de Caes. 16.3.
„Gyakorta pusztítottak fertőző betegségek”

Az úgynevezett Antoninus-kór, amely közel huszonöt éven át pusztította a Római Birodalmat, először 165/166 telén, a parthus hadjárat alatt ütötte fel a fejét a római hadsereg katonái között Seleukia ostroma során. Két nagy hullámban tombolt a betegség: először 166 és 180 között, majd néhány év szünet után 189-ben. A parthus háborúból hazatérő katonák hurcolták be a birodalomba a kórt, amely körülbelül a vidéki lakosság 7-10%-át és a városi polgárok 1315%-át ölte meg az elkövetkező évtizedekben. A betegséget a 168/169-ben Aquileiában tartózkodó Galénos írta körül, a mai orvostudomány pedig himlőként diagnosztizálja. Ez volt a legjelentősebb járvány az egész császárkorban.



Epit. de Caes. 16.4.
„Hiszem, hogy az isteni elrendelés idézi elő azt... ”

A sorok kiválóan illusztrálják, hogy az ismeretlen auktor a saját véleményét is megfogalmazza időnként a munkájában és nem csupán szolgai módon kivonatol más történetírókat. A forrásrészlet egyszersmint bemutatja az Epitome de Caesaribus ismeretlen szerzőjének a világszemléletét és a vallási hovatartozását is. Az epitomátor elfogadja, hogy létezik egy mindennél hatalmasabb, a többi istenség felett álló mindenható létforma, tehát henoteista, neoplatonista rendszert vázol fel, amely a IV-V. századi pogányok körében általánosnak számított. A szerző azonban műveltségét is fitogtatja, s utal a legjelentősebb antik filozófiai iskolák teremtővel kapcsolatos nézeteire is. A sztoikusok a világtörvény, a mundi lex emlegetésével jelennek meg a szövegben, a természet Istennel való azonosítása a materialista epikureistákra utal, míg a „valamilyen egyéb erő” megfogalmazás a szkeptikus filozófia felvillantása a munkában.



Epit. de Caes. 16.5.
„Lucius Annius Verusszal (...) megosztotta az uralmat”

Lucius Verus 161. március 7. és 169 eleje (január/február) között volt Marcus Aurelius társcsászára. Vérségi kapcsolat nem állt fenn a két uralkodó között, mindössze „mostohatestvérek” voltak, mindkettejüket örökbe fogadta Antoninus Pius császár. Verus feleségül vette Marcus Aurelius lányát, Annia Galeria Lucillát, így apósának is nevezhette társ-császárát.



Epit. de Caes. 16.5.
„Altinum és Concordia között utazva, gutaütés miatt, amely kórt a görögök apoplexiának hívnak, uralkodásának tizenegyedik évében életét vesztette.”

A Gudianus Latinus 84 kódex a latin betűkkel leírt apoplexin szóval nevezi meg a betegséget. Ez a halálok belső vérzést, elsősorban gutaütést jelöl. Eutropius, Orosius és a Historia Augusta egyetért az epitomátorral Verus halálával kapcsolatban, utóbbi forrás azt is megjegyzi, hogy a szélütés után még három napig élt a császár, ezelatt az időszak alatt azonban nem tudott már beszélni sem.
Aurelius Victor szerint ugyanakkor betegség, s nem hirtelen szélütés következtében vesztette életét az uralkodó. Elképzelhető, hogy Victornak van igaza, ezesetben Verus halálának valódi oka az Antoninus-kór (himlő) lehetett, ugyanakkor a források számossága inkább a gutaütés verzióját erősíti meg. Verus uralkodásának nyolcadik évében halt meg, az epitomátor adata tehát itt hibás.



Epit. de Caes. 16.7.
„Gyermekkora óta arckifejezését sem az öröm, sem a bánat hatására nem változtatta meg.”

Azt érzékelteti a szerző, hogy Marcus Aurelius a szenvtelenséget hirdető sztoikus filozófia híve volt. A császár így ír az érzelmekről az Elmélkedésekben: „Mennyivel súlyosabb tehertétel életünkben az események miatt érzett harag és bosszúság, mint maguk az események, amik miatt haragszunk és bosszankodunk! ”



Epit. de Caes. 16.9.
„Traianus fórumán árverést rendezett, s áruba bocsátotta az uralkodói tulajdont”

Az árverést a Historia Augusta részletesen tárgyalja, megtudjuk például, hogy azért került sor rá, mert a markomann háborúk alatt Marcus Aurelius kifogyott a pénzből, ám emiatt az uralkodó ahogy az Epitome is utal rá nem akart új adókat kivetni a provinciákra. A történetből kiderül, hogy a császár Hadrianus kincstárának drágaköveit is elárvereztette és a busás haszonból könnyedén be tudta fejezni a háborút.



Epit. de Caes. 16.12.
„Életének ötvenkilencedik évében, Bendobonában halt meg betegségben.”

Vindobonáról, vagyis a mai Bécsről van szó, ahol Marcus Aurelius 180. március 17-én halt meg minden bizonnyal az Antoninus-kór (himlő) következtében. Aurelius Victor is Vendobonát (azaz Vindobonát) említi a császár halálának helyszíneként, érdekes, hogy a város nevét ő is hibásan hagyományozza ránk.
A Victor-féle Vendobona alaknál azonban az epitomátor-féle Bendobona alak még későbbi és vulgárisabb. Tertullianus adata azonban ellentmond a IV. századi munkáknak, a keresztény szerző szerint ugyanis Marcust Sirmiumban érte a halál. Mivel egy II-III. századi auktorról van szó, feltételezni kell, hogy az apologétának van igaza és nem a IV. századi pogány breviáriumoknak, már csak azért is, mivel Tertullianus nagyon pontos dátumokat említ, miközben azon gúnyolódik, hogy Kybelé egyik papja március 17. (a császár halála) után 7 nappal még italáldozatot mutatott be az uralkodó üdvéért, és az istennő nem árulta el neki, hogy Marcus Aurelius már halott. Meg kell említenünk végül a filozófuscsászár végzetével kapcsolatban Cassius Dio történetét is, aki szerint Marcus nem az amúgy halálos betegségébe halt bele, hanem orvosainak az üzelmeibe, akik a császár halálának meggyorsításával Commodusnál akartak érdemeket szerezni maguknak.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)