logo

VIII Sextilis AD

Iulianus (361-363).

Epit. de Caes. 43.1.
„Iulianus császár pedig, miután a római világ felügyelete egyes egyedül az ő kezébe került, a dicsőség után módfelett vágyódva a perzsák ellen vonult.”

Flavius Claudius Iulianust 360 februárjában emelték augustusszá Lutetiában a saját csapatai. Egyeduralma II. Constantius halálának napjától (361. november 3.) kezdődik. Keletre, Antiochiába 362 nyarán utazott a császár, perzsa hadjáratának kezdete pedig 363. március 5. 83 ezer római katona vett részt a keleti háborúban.



Epit. de Caes. 43.2.
„Ott azután egy áruló álnokul tőrbe csalta, amikor a parthusok szorongatták, s ő egy felkapott pajzzsal az éppen csak felállított táborból kitört. ”

A római sereg 363 júniusának második felében visszavonult a szasszanida főváros, Ktésiphón alól, amelyet a kisebb sikerek ellenére sem sikerült bevenniük a támadóknak. Iulianus hazafelé masírozó csapataira Marangánál, a Tigris folyó mellett támadtak rá a perzsák. A hátba támadott seregnek sikerült megfutamítania a szasszanida ellenséget, azonban az egyik menekülő perzsa lovas lándzsája Ammianus Marcellinus szerint „fölhasította Iulianus karján a bőrt, majd átütötte bordáit, és megakadt májának alsó részében.”
Bár az epitomátor szerint a sebesült imperátor újra megjelent a csatatéren (43.4.), Ammianus ezt az információt nem erősíti meg. Csupán tervezte a visszatérést a császár, azonban az ereje elhagyta és éjfél körül meghalt a sátrában. Áruló római katonaszökevény általi tőrbe csalásról nem esik szó sem Eutropius, sem Festus, sem Zósimos leírásában, holott Eutropius maga is részt vett a hadjáratban.
Ammianus Marcellinus ugyanakkor utal a pletykára, mint „ellenőrizhetetlen kósza hírre”. A keresztény katona által meggyilkolt pogány császár legendája először Nazianzi Szent Gergelynél és Libaniusnál olvasható, s tőlük veszik át a történetet azok a keresztény szerzők (Sózomenos, Malalas, Tours-i Gergely), akik a gyilkos harcos nevét is tudni vélik. Iulianus 363. június 26. és 27. éjszakájának éjfélén halt meg.



Epit. de Caes. 43.5.
„Még a görögök legbölcsebb filozófusaival is felért”

Iulianust hétéves korában tanítója, Mardonius eunuch vezette be a görög filozófia alapjaiba, az ifjúnak azonban titkolnia kellett tanulmányait pártfogója, Eusebios nikomédeiai püspök elől, aki keresztény embert szeretett volna faragni belőle. Később Konstantinápolyban, Nikomédeiában és Pergamonban folytatott klasszikus tanulmányokat, Nikomédeiában a szofista Libanius, Pergamonban pedig a neoplatonista Aedesius volt a mestere. Aedesius nagyon nagy hatást gyakorolt a későbbi császárra, aki Ephesosba is elutazott, ahol megtalálta az igazi otthonát. Iulianus húszévesen, 351 körül köteleződött el véglegesen a neoplatonista pogány napteológia tanításai mellett.



Epit. de Caes. 43.7.
„Túlzottan vágyott a hírnévre, babonásan tisztelte az isteneket, merészebb volt annál, mint ami illik egy imperátorhoz”

Iulianus császár túlzott dicsőségvágyát Ammianus Marcellinus is megerősíti, s az uralkodó babonás természetéről is közöl információkat az epitomátorhoz és Iulianushoz hasonlóan pogány, IV. századi auktor. Az Epitome de Caesaribus kritikája tehát nem a keresztény történetíróktól származik, hanem jelen van más pogány szerzőnél is. Ammianus leginkább azért marasztalja el Iulianus vallásosságát, mivel az uralkodó túlzásokba esett az állatáldozatok alkalmával és feleslegesen, túlságosan nagy számban vágatott le barmokat.
A történetíró azért is kárhoztatja továbbá a pogány uralkodót, mert az imperátor számos alkalommal figyelmen kívül hagyta az isteni előjeleket (lásd 43.8.). Ammianusnak és az ismeretlen epitomátornak tehát nem Iulianus hiedelemvilágával, hanem a rituális cselekedeteivel volt gondja.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)