logo

VIII Sextilis AD

II. Constantius (337-361).

Epit. de Caes. 42.1.
„Constantius atyai unokatestvérét, Gallust Caesarrá kiáltatta ki, s hozzáadta húgát, Constantinátfeleségül.”

Flavius Claudius Constantius Gallus egyike volt Constantinus császár azon rokonainak, akik túlélték a 337. évi nagy mészárlást (lásd 41.18.). II. Constantius 351. március 15-én, Sirmiumban nevezte ki a keleti területek Caesarává. A házasság Gallus és Constantina között is ebben az évben történhetett, a párnak egy lánygyermeke ismert. Constantinának Gallus a második ismert férje, mivel az asszony 335 és 337 között Hannibalianus felesége volt.



Epit. de Caes. 42.2.
„Magnentius saját testvérét, Decentiust az Alpokon túl ugyancsak Caesarrá tette.”

Magnentius usurpátor 350-ben tette uralkodótársává Magnus Decentiust (hatalomra jutásáról lásd: 41.22.) Mediolanumban (a mai Milánóban). A caesar címet 350 és 353 között viselte, testvére katonai veresége után pedig öngyilkosságot követett el Senonesben (a mai Sensban). Magnentius atyja brit, anyja frank származású volt, így még abban az esetben is bizonyos Decentius barbár származása, ha csupán féltestvére lett volna az usurpátornak. Az epitomátor hibázik akkor, amikor Decentius caesari címét (350 nyara) Gallus caesari kinevezése (351. március 15.) utáni időkre keltezi. Valójában először nevezték ki Decentiust társuralkodóvá és erre válaszul lett caesar Gallus keleten.



Epit. de Caes. 42.3.
„Ezekben a napokban bitorolta el Rómában Augustus nevét Constantinus húgának, Eutropiának az elvetemült emberek által felbíztatott fia, Nepotianus. Huszonnyolc nap múlva Magnentius legyőzte őt.”

Flavius Pupilius Virius Nepotianus ellencsászár édesanyja Eutropia, édesapja pedig a 336. év egyik consula, Virius Nepotianus volt. 350. június 3-án emelték augustus-szá Róma városában, Aurelius Victor szerint egy csapat gladiátor segítségével. Magnentius Nepotianus kikiáltása után sereget küldött Rómába, amelyet a magister officiorum. Marcellinus vezetett, aki június 30-án kivégeztette az elfogott Nepotianust és Eutropiát. A bukott usurpátort ezután damnatio 1123 memoriaevel is sújtották.



Epit. de Caes. 42.4.
„Ez idő tájt aratott győzelmet a Magnentiusszal harcoló Constantius is Mursia közelében. Szinte sehol máshol nem fecsérlődött el jobban a rómaiak ereje, mint ebben a csatában”

A mursai csatára, amely a késő ókor egyik legvéresebb ütközete volt, 351. szeptember 28-án került sor. Az ütközet a Constantinus-fiú győzelmét hozta, azonban nem volt döntő siker, Magnentius ugyanis vissza tudott vonulni Aquileiába és folytatni tudta a háborút. Zónaras szerint II. Constantius 80 ezer emberéből 30 ezer vesztette életét, míg Magnentius 36 ezer harcosából 24 ezer maradt a csatatéren, tehát a bizánci auktor alapján összesen 54 ezer katona esett el a mursai ütközetben.



Epit. de Caes. 42.5.
„Magnentius (...) Ticinumnál sokakat legyilkolt”

Zósimos és Zónaras is említik, hogy Magnentius Itáliába vonult vissza a vesztes mursai csata után, azonban az usurpátor Ticinumnál (a mai Páviánál) aratott győzelme II. Constantius erői fölött egyedül az Epitome de Caesaribusban olvasható, egyedülálló információ. A csatára valamikor 351 októbere és 352 augusztusa között került sor, mivel Magnentius 352 augusztusában / szeptemberében már feladta Itáliát.



Epit. de Caes. 42.6.
„(Magnentiust) Lugdunumnál sarokba szorították, s (...) uralkodásának negyvenkettedik havában, közel az ötvenedik életévéhez kilehelte lelkét. ”

A II. Constantius és Magnentius között két éven át tartó polgárháborút (351-353) Magnentius Lugdunumban (a mai Lyonban) elkövetett öngyilkossága zárta le, amelyre 353. augusztus 10-én került sor. Az epitomátor öngyilkosságot részletező leírására nincs párhuzam a szöveghagyományban. Az ellencsászár 350 januárja és 353 augusztusa között viselte a bíbort, azaz körülbelül negyvenhárom hónapon keresztül. Az usurpátor életkorát csak az Epitome 1127 alapján tudjuk meghatározni.



Epit. de Caes. 42.8.
„Decentius egy pólyára hurkot kötve véget vetett életének.”

Magnentius testvére, Decentius caesar a hagyomány szerint augusztus 18-án lett öngyilkos Senonesben, Észak-Galliában, miután megkapta Magnentius nyolc nappal korábbi halálának hírét.



Epit. de Caes. 42.9.
„Constantius ez idő tájt gyilkolta meg Gallus caesart. Négy évet uralkodott.”

Gallus 351. március 15. és 354 vége között volt caesar. 354-ben II. Constantius keletről magához hívatta, majd Poetovioban Barbatio comes-szel elfogatta társcsászárát, akit ezután Polába vittek és lefejeztek. A halálos ítélet antiochiai kegyetlenkedései miatt érte Gallust.



Epit. de Caes. 42.10.
„Az imperátorrá tett Silvanust uralkodásának huszonnyolcadik napján megölték.”

A frank származású gyalogsági parancsnok (magister peditum), Silvanus Colonia Claudia Ara Agrippinensis (a mai Köln) városában ragadta magához a hatalmat 355. szeptember 11-én. Ammianus Marcellinus szerint a katona egy udvari cselszövés miatt, szükségből kiáltotta ki magát imperátorrá, mivel II. Constantius udvaroncai egy hamisított levéllel gyanúba keverték a parancsnokot a császárnál. Silvanus egyik leveléről lekaparták a szöveget, a valódi aláírás fölé pedig trónbitorlásról szóló mondatokat hamisítottak.
A frank katona hiába próbálta később tisztázni magát, az udvar egy Ursicinus által vezetett csapatot küldött a kivégzésére, amelyben a történetíró, Ammianus Marcellinus is ott szolgált. A kivégzés előtt az usurpátor egy kápolnába menekült, onnan azonban kihurcolták és 355. szeptember 7-én meggyilkolták. Silvanus korábban Magnentius oldalán harcolt a II. Constantius elleni polgárháborúban is, de a mursai csata előtt átállt Constantinus fiának oldalára.



Epit. de Caes. 42.12.
„Constantius magához rendelte a közel huszonhárom éves Claudius Iulianust, Gallus testvérét a caesar tisztség miatt. ”

Flavius Constantius Iulianust, II. Constantius unokatestvérét 355. november 6-án nevezték ki Caesarrá Mediolanumban, hogy ellássa Gallia védelmét. II. Constantius hozzáadta testvérét, Helenát is feleségül. Az Epitome alapján Iulianus körülbelül 331/332-ben született, amit egy oltár felirata alapján is igazolni tudunk. A 337. évi vérengzést, családtagjainak kiirtását (lásd 41.18.) fiatal kora miatt élte túl.



Epit. de Caes. 42.13.
„Iulianus az argentoratei mezőknél, Galliában, kisszámú katonával megsemmisítette az ellenség végtelen számú seregét. ”

Iulianus Caesarrá választása után azonnal Galliába vonult, ahol 356 és 360 között a betörő germánok ellen összesen négy nagyobb hadjáratot vezetett. A germánellenes küzdelmek legnagyobb sikere a 357 nyarán (augusztus 25-én) megvívott argentoratei (strasbourgi) csata volt, ahol az imperátor szétverte a birodalomra törő, Chnodomarius és Serapio által vezetett alemannokat. Ammianus Marcellinus szerint 35 ezer germán nézett szembe 13 ezer rómaival a csatatéren, mégis Róma győzedelmeskedett, ráadásul mindössze 243 római lelte halálát az ütközetben. Az alemannok közül hatezren estek el.



Epit. de Caes. 42.14.
„Fogságba ejtették a nagyhírűNodomarius királyt, a teljes nemességet megfutamították, a római területek határát helyreállították, nem sokkal ezután pedig az alemannokkal viaskodva a leghatalmasabb királyukat, Badomariust is elfogták.”

Az argentoratei csata után fogságba ejtett Nodomarius király neve Ammianus Marcellinusnál Chonodomarius (Chnodomarius / Knodomar), míg Badomariust az Ammianus-féle szövegben Vadomariusszal (Vadomarral) lehet azonosítani.
Chnodomarius az argentoratei vereség után római fogságba esett, s Iulianus II. Constantiushoz küldte ajándékként. A bukott germán vezető fogolyként halt meg Rómában. Vadomarius 357 után II. Constantius szövetségese lett, az imperátor pedig arra használta fel az alemann uralkodót, hogy az argentoratei győzelem következtében megnövekedett hírnevű Iulianus caesart lekösse Galliában. Egy lakoma során azonban Iulianus elfogatta a germán királyt és fogolyként Hispaniába küldte.
361 és 366 között Vadomarius azonban már dux Phoenicesként szolgálta a birodalmat, Valens császár pedig 365-ben őt küldte Nikaiába Prokopios ellencsászár legyőzésére. 371-ben Vagabanta közelében Traianus magister peditum és Vadomarius ütköztek meg az előrenyomuló szasszanida perzsa sereggel és megállították az ellenséget, majd békét kötöttek II. Sapor nagykirállyal.



Epit. de Caes. 42.15.
„(lulianust) augustusszá kiáltották ki a galliai csapatok.”

Iulianust 360 februárjában, Lutetiában (a mai Párizsban) kiáltották ki a csapatai augustusnak, miután megtagadták, hogy II. Constantius utasítására keletre menjenek. Az argentoratei (strasbourgi) győzelem után mérgesedett el igazán a viszony II. Constantius augustus és Iulianus caesar között, mivel Constantius féltékenyen nézte unokatestvére sikereit. Iulianus tudatosan készült az összecsapásra, mivel apja 337. évi és testvére, Gallus 355. évi halálát is a társcsászára okozta.



Epit. de Caes. 42.17.
„Constantius (...) a Taurus-hegység lábainál, Mopsocrene közelében a legvadabb láztól (...) életének negyvennegyedik, uralkodásának pedig a harminckilencedik évében meghalt. Huszonnégy évig volt augustus (...) tizenöt esztendőn át Caesarként uralkodott.”

II. Constantius 361. november 3-án halt meg a Taurushegység lábánál elterülő, kilikiai Mopsukrénében, még mielőtt összecsaphatott volna Iulianusszal. Eutropius szerint a negyvenötödik évében érte a vég, így az epitomátor adatát is figyelembe véve valószínűleg 317-ben születhetett. Tizenhárom éven át (324-337) uralkodott caesarként, huszonnégy éven át (337-361) pedig augustusként. Konstantinápolyban temették el, s a consecratioja is megtörtént.



Epit. de Caes. 42.18.
„A polgárháborúk során szerencsés, a külhoni harcokban viszont szerencsétlen volt”

II. Constantius sikerrel vívta meg a Magnentius elleni polgárháborút (350-353), az uralma alatt ölték meg Nepotianus (350) és Silvanus (355) usurpátorokat és ő mozdította el hatalmából Vetraniot (350) is. Unokatestvérével, Gallusszal nem háborúzott ugyan, de sikerrel elfogatta és meggyilkoltatta (355), ahogy korábban (337) kilenc rokonát is.
II. Constantius uralkodása alatt, 337 és 361 között a keleti provinciákat a II. Sapor nagykirály által vezetett szasszanida perzsák fenyegették, akik három alkalommal is megostromolták Nisibist (337/338, 346, 350), s bár nem tudták bevenni a nagyvárost, de apróbb sikereket mégis elértek, Vitrát ugyanis elfoglalták. Az ideiglenes béke 350-ben állt helyre a Római és a Szasszanida Birodalom között, mivel a perzsák államát keleten a khionita hunok fenyegették, s II. Sapor emiatt felhagyott a Róma-ellenes harcokkal.
359-ben azonban folytatódtak az összecsapások, Sapor pedig hetvenhárom napos ostrom után bevette Amidát. Mivel szövetségesének, Grumbates khionita hun királynak a fiát egy római ballista lövedéke keresztüllőtte, a perzsa nagykirály kegyetlen bosszút állt, a várost kifosztotta, az életben maradt lakosságot pedig deportálta a birodalmába. Az Epitome szerencsétlen külhoni harcokról beszámoló részlete valószínűleg ezt a tragédiát visszhangozza.



Epit. de Caes. 42.19.
„Eunuchok és udvaroncok szerelmének volt a rabja”

Ammianus Marcellinus szerint II. Constantius tartózkodott mindenféle szexuális kicsapongástól. Aurelius Victor csupán II. Constantius szolgáiról írja, hogy „elképesztően erkölcstelen életet élnek”. Eutropius példamutatóan nyugodt férfinak nevezi a császárt, akit azonban az asszonyok fogva tartottak és „túlságosan hallgatott barátaira és háza népére”.
Más forrásokban sincs szó a császár homoszexualitásáról, testvérét, Constanst ugyanakkor Aurelius Victor megvádolja a hajlammal. Elképzelhető, hogy az Epitome de Caesaribus összekeveri a két uralkodót.



Epit. de Caes. 42.20.
„Feleségei közül (...) kiváltképp Eusebiát szerette, aki ugyan nagyon csinos volt, de Adamantián és Gorgonián (...) keresztül megrontotta férje hírnevét”

II. Constantiusnak három feleségét ismerjük. Az első Iulius Constantius lánya volt, akivel 335ben vagy 336-ban házasodott össze az uralkodó. A második az epitomátor által is említett Eusebia, akit 353-ban vett feleségül az imperátor, s 357 és 361 között halt meg. A harmadik Faustina, aki 361 elején lett az uralkodó társa. Adamantiát és Gorgoniát, vagyis Eusebia császárné két intrikus udvarhölgyét nem ismerjük más forrásokból.



Epit. de Caes. 42.21.
„Még kimondani is hihetetlen milyen mértékben növelte Pompeia Plotina Traianus dicsőségét”

Traianus császárt (98-117) és feleségét, Pompeia Plotinát két okból említhette meg ezen a helyen az epitomátor. Egyrészt Traianus uralkodásáról igencsak elnagyoltan számolt be az Epitome és talán ezt a hiányt igyekezett ezzel a II. Constantius asszonyaival kapcsolatba hozható moralizáló szövegrésszel kompenzálni a szerző, másrészt tudjuk, hogy Theodosius császár uralkodói propagandájában magát az optimus princepsszel állította párhuzamba.
Az Epitome de Caesaribus Theodosius fiainak, Arcadiusnak és Honoriusnak az együttes uralkodása alatt (395-408) keletkezett, amikor az említett propagandára még lehetett imperátori igény. A Theodosiusról szóló Epitomeszövegrész is tartalmaz egy összehasonlítást Traianus-szal.


Epit. de Caes. 42.21.
„Lépnek nevezte a kincstárat, mert a növekedésével a többi testrészek elsorvadnak. ”

A római állam emberi testhez történő hasonlítása már az aranykorban, Liviusnál megjelenik Menenius Agrippa meséjében.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)