logo

V Sextilis AD

Hadrianus (117-138).

Epit. de Caes. 14.1.
„Aelius Adrianus Itala szülötte. ”

Publius Aelius Hadrianusról szól a szöveg, aki azonban nem Italában, hanem Traianushoz hasonlóan Italicában született Baetica tartományban, Hispania déli részén. Érdekes, hogy a Historia Augusta ugyan megemlíti Hadrianus családjának hispaniai származását, de az uralkodó születési helyét Rómába helyezi és elbeszéli, hogy a későbbi imperátor 15 éves korában tért csak haza ősei földjére, Hispaniába. A császár születési helyeként tehát Róma is számításba jöhet.



Epit. de Caes. 14.1.
„Atyja, Aelius Adrianus Traianus princeps unokatestvére volt, s Adriából származott, amely egy város Picenum földjén, s amely a nevét adta az Adriai-tengernek.”

Hadrianus atyját Publius Aelius Hadrianus Afernek hívták. Praetori címet viselt, ám az ideálisan induló politikai karrier 85-ben vagy 86-ban félbeszakadt, mivel a férfi fiatalon meghalt, így ezután a 9-10 éves Hadrianus nevelését földijei, Traianus és Publius Acilius Attianus vállalták magukra. A császár atyjának adriai (ma Atri) származása tévedés, ráadásul az Adriai-tenger Plinius Maior és Strabón szerint sem az epitomátor által említett picentumi Adriáról, hanem az északabbra fekvő etruszk Atriáról kapta a nevét.



Epit. de Caes. 14.1.
„Huszonkét évet uralkodott.”

Hadrianus 117. augusztus 11-től 138. július 10-ig uralkodott, vagyis egy hónap híján 21 évet. Az epitomátor adata tehát téves. Ugyanígy egyetlen évet hibázik a másik két IV. századi breviáriumszerző, Aurelius Victor és Eutropius, valamint a Historia Augusta is. A hiba eredeti forrása az EKG (Ennmansche Kaisergeschichte) lehetett, innen vette át azt mind a négy szerző. Cassius Dio 547 ellenben nagyon pontos.



Epit. de Caes. 14.2.
„A legtöbben Görögöcskének nevezték”

Hadrianus melléknevét (Graeculus) az epitomátor munkájánál néhány évtizeddel korábban összeállított Historia Augusta is említi az Epitoméhez kísértetiesen hasonlító szövegkörnyezetben. Valószínűleg az Epitome legfontosabb forrása a Hadrianustól Heliogabalusig tartó időszakhoz ez a munka lehetett. A Graeculus kifejezés ugyan más ókori auktornál nem olvasható, de a császár görögös műveltségére Cassius Dio és Aurelius Victor is utal. Eutropius Hadrianus görögtudását dicséri.



Epit. de Caes. 14.2.
„A bronz, valamint a márvány megmunkálásában megközelítette Polycletust és Euphranorast.”

Polykleitos és Euphranoras görög szobrászok, előbbi az i.e. V. században, míg utóbbi az i.e. IV. században élt. Sikyóni Polykleitost a Naturalis Historia is több helyen említi. Hageladas tanítványa volt, s Plinius Maior még az ókori világ csodájának tartott olympiai Zeusz-szobor készítőjénél, Pheidiasnál is jobbnak tartotta művészetét. Leghíresebb munkája a száz talantonba kerülő Diadumenos szobor, amely egy diadémot viselő ifjút ábrázolt.
A Naturalis Historia emellett a többi jelentős alkotását is felsorolja. Plinius Maior Euphranorasról is ír, s Polykleitoshoz hasonlóan számba veszi az i.e. IV. századi szobrász legjelentősebb szobrait, amelyek közül ki kell emelni az Alexandrost trójai Parisként ábrázoló műalkotást, valamint a II. Philippost és Alexandrost kvadrigán ábrázoló szoborkompozíciót.



Epit. de Caes. 14.4.
„Az összes provinciát körbejárta megelőzvén a kísérő csapatot. ”

Hadrianus nagy utazó volt. 121 és 125 között felkereste Galliát, a Rajna menti határt (Germania Superiort és Inferiort), Britanniát, Hispaniát, Mauretaniát, a keletet és a Duna menti provinciákat. 128 és 132 között járt Afrikában, Hellászban, Asia Minorban, Szíriában, Egyiptomban és Kyrénében. Utazásai során nemcsak a hadiügyek érdekelték, nemcsak a légiókat kereste fel, hanem tanulmányozta a helyi kultúrát is, emellett városokat alapított (például Jeruzsálem helyén Aelia Capitolinát), színházakat építtetett és játékokat tartott a különböző provinciákban. Lelkesedett a vadászat iránt is, Cassius Dio még Hadrianus kedvenc lovát is megnevezi (Borysthenés), akinek a hátán a császár rendszerint űzte a vadakat. Hellászban az uralkodót beavatták az eleusisi misztériumokba is.



Epit. de Caes. 14.5.
„A katonai legiók mintájára ugyanis a mesterembereket (...) cohorsokba sorolta be.”

Az epitomátor megjegyzésével csupán a Historia Augusta egyik szöveghelyét lehet párhuzamba állítani, amely szerint Hadrianus „a fegyelemre a polgári életben nem kevésbé ügyelt, mint a hadseregben.”



Epit. de Caes. 14.8.
„Felesége, Sabina, midőn már-már szolgai megaláztatások érték, öngyilkosságra kényszerült.”

Hadrianus császár homoszexuális, de legalábbis biszexuális életmódot folytatott, s elhanyagolta feleségét. Szerelme egy fiatal ifjú, Antinous volt, aki a császár egyiptomi útja során bizonytalan körülmények között a Nílusba fulladt. Hadrianus sűrű könnyek között siratta meg a fiút.
Vibia Sabinának is lehettek szeretői, a Historia Augusta szerint a császárné a megengedettnél bizalmasabb viszonyban állt a testőrparancsnokkal, Septicius Clarus-szal, illetve a történetíró levéltárossal, Suetonius Tranquillus-szal. Hadrianus Clarust és Suetoniust is elbocsátotta hivatalából.
A császár sokat panaszkodott felesége szeszélyességére és gorombaságára, az asszony érzelmi kitörései viszont valószínűleg az elhanyagoltságának lehettek a következményei. Sabina 136ban, vagy 137-ben halt meg, s Hadrianus Tiberis partján álló mauzóleumába (a későbbi Angyalvárba) temették, majd megtörtént consecratioja is. A Historia Augusta beszámol a Sabina halála után elterjedt szóbeszédről is, amely szerint Hadrianus mérgeztette meg elviselhetetlen házastársát.



Epit. de Caes. 14.9.
„Egy bőr alatti betegség győzte le végül, amit sokáig szelíden tűrt, ám az égető, elviselhetetlen fájdalom hatására a szenátusból sokakat meggyilkolt. ”

A szörnyű betegségre utal 14.12. is. Dio szerint a császár lefogyott, sok vért vesztett és vízkór gyötörte, amely során duzzanatok jelentek meg a végtagjain. Hadrianus egy barbár jazygért, Mastorért küldetett, vele szerette volna megöletni magát a kínzó fájdalom elviselhetetlensége miatt, ám a terve kudarcot vallott, mert a jazyg férfi megijedt tette lehetséges következményeitől.
A Historia Augusta szerint méreggel és tőrrel is megpróbált öngyilkos lenni a szenvedő császár. A munka két anekdotát is elbeszél a beteg Hadrianusról, az egyik egy asszonyról szól, aki arra figyelmeztette az uralkodót, hogy ki fog gyógyulni betegségéből, a másik pedig egy pannoniai vak öregember történetét meséli el, aki miután megérintette az imperátort, visszanyerte látását, Hadrianusnak pedig elmúlt a láza. A történetíró ugyanakkor megjegyzi, hogy forrása, a III. századi auktor, Marius Maximus szerint mindkét esetben csalásról volt szó. A császárhoz hozzáérő és szeme világát visszanyerő pannoniai vak öregember története talán ősképe azoknak a középkori csodás legendáknak, amelyek gyógyító erejű szent királyokról szólnak.

Mindössze két Hadrianus utolsó éveiben meggyilkolt szenátort nevesítenek a források, a 90 éves Lucius Iulius Ursus Servianust, illetve unokáját, Fuscust. Azzal az ürüggyel ölette meg őket a császár, hogy hatalomra törnek. Dio szerint nem tetszett Servianusnak Hadrianus választása, aki helyette Aelius Caesart tette meg utódjának, ezért szervezkedni kezdett. Kivégzése előtt az idős szenátor az istenekhez könyörgött és megátkozta a császárt: „vágyja a halált, de képtelen legyen meghalni!”.
Dio narratívájában Hadrianus betegsége tehát Servianus átkának köszönhető. A Historia Augusta azonban egy racionális okot is megnevez, amikor Hadrianus betegeskedéséről ír: „a világnak csaknem minden részét fedetlen fővel, a legtöbbször heves zivatarokban és metsző hidegben járta be ”.



Epit. de Caes. 14.11.
„Közhivatalokat és udvari hivatalokat, valamint katonai hivatalokat állított fel, amelyek ebben a formában napjainkig fennállnak, csupán Constantinus változtatott rajtuk kis mértékben. ”

Az utalás a Hadrianus alatt állandóvá váló császári tanácsra, a consilium principisre, továbbá a praefectus urbi jogainak kiterjesztésére vonatkozik. Az utóbbi tisztség viselője ettől kezdve Róma városában és annak 100 mérföldes körzetében a császári jogszolgáltatást is irányította. Italiában, a 100 mérföldes területen kívül négy legatus iurisdictionisre ruházták rá ugyanezt a jogkört. A Historia Augusta említi azt az információt is, hogy Hadrianus volt az első, aki a levelezéssel (ab epistulis) és a kérvényekkel (libellis) foglalkozó hivatalok élére lovagokat nevezett ki szabadosok helyett.



Epit. de Caes. 14.12.
„Hatvankét évet élt”

Hadrianus 76. január 24-én született és 138. július 10-én halt meg Baiae közelében. 62 és fél évet élt. A Tiberis partján álló mauzóleumában temették el és istenné avatták. Dio szerint 62 évet, 5 hónapot és 19 napot, míg a Historia Augusta szerint 62 évet, 5 hónapot és 17 napot élt. Kienast a Historia Augusta adatát fogadja el.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)