logo

VIII Sextilis AD

Gratianus (367-383).

Epit. de Caes. 47.1.
„Gratianus, Sirmium szülötte édesapjával, Valentinianus-szal nyolc évet és nyolcvanöt napot, atyai nagybátyjával és testvérével három évet, ugyanezen testvérével és Theodosius-szal négy évet, mindannyiukkal, valamint Arcadiusszal pedig hat hónapot uralkodott.”

Flavius Gratianus 359. április 18-án született a pannoniai Sirmiumban I. Valentinianus és Marina Severa gyermekeként. 367. augusztus 24. és 383. augusztus 25. között uralkodott augustusként. Atyjával, I. Valentinianus-szal 367. augusztus 24. és 375. november 17. között (valóban nyolc éven és nyolcvanöt napon át!), atyai nagybátyjával, Valensszel 367. augusztus 24. és 378. augusztus 9. között, féltestvérével, II. Valentinianus-szal 375. november 22. és 383. augusztus 25. között, Theodosiusszal 379. január 19. és 383. augusztus 25. között, míg Theodosius idősebbik fiával, Arcadius-szal 383. január 19. és 383. augusztus 25. között viselte együtt a császári bíbort.



Epit. de Caes. 47.2.
„A galliai város, Argentaria közelében harmincezer alemannt semmisített meg a háborúban.”

378 elején Gratianus két hadvezérének, Nannienusnak és Mallobaudes frank királynak a parancsnoksága alatt a római csapatok tönkreverték a Rajnán keresztül a birodalomra törő, Priarius király által vezetett alemann fosztogatókat. Az ütközetre a mai Elzász területén, Colmar közelében került sor. A germánok közül Ammianus Marcellinus szerint csupán ötezren tudtak elmenekülni a csatatérről.



Epit. de Caes. 47.3.
„Amikor felismerte, hogy a Thrákiát és Daciát a saját szülőföldjükként birtokban tartó gótok és tajfálok, valamint a minden veszedelemnél szörnyűbb hunok és alánok miatt a római nevet a végső veszedelem szorongatja, mindenki egyetértésével maga mellé rendelte Hispaniából a harminchárom esztendős Theodosiust és rábízta az uralmat.”

Zósimos és Orosius is említi, hogy a római szempontból tragikus végkimenetelű hadrianopolisi csata (378. augusztus 9.) után Thrákiát megszállták a germánok, s ezért Gratianusnak 379. január 19-én ki kellett neveznie hispaniai születésű hadvezérét, Flavius Theodosiust az Oriens Praefectura és Thrákia augustusává. A kikiáltás Sirmiumban történt. 379-től három császár uralkodott a Római Birodalom egésze felett, Gratianus, II. Valentinianus, valamint I. Theodosius. Érdekes, hogy veszélyt jelentő népként a gótok és a hunok mellett a tajfálokat és az alánokat is megemlíti az ismeretlen epitomátor, holott ezek a népcsoportok ekkoriban csupán a gótok és a hunok segédnépei voltak.



Epit. de Caes. 47.3.
„A minden veszedelemnél szörnyűbb hunok és alánok miatt a római nevet a végső veszedelem szorongatja...”

A hunok a 370-es évek közepén törtek rá Európára. Az Urál felől érkező nomád lovasnép Ammianus Marcellinus szavaival élve „szélvészként zúdult le a magas hegyekből”. Először az iráni eredetű alánokat támadták meg, akiket könnyedén behódolásra kényszerítettek, így ők lettek a hunok első európai segédnépe.
Az alánok jelentette veszély Gratianus és Theodosius császárok idejében jelentéktelen volt a hun fenyegetéshez képest, így meglepő, hogy az Epitome de Caesaribus egymás mellett említi a két népet. Ennek oka feltételezésem szerint az lehet, hogy az epitomátor 407/408-ban írta munkáját, amikor a vandál-alán-szvév törzsszövetség inváziója nagyon komoly problémát jelentett a nyugatrómai kormányzatnak. Az alánok képében jelentkező veszélyről tehát minden bizonnyal a 406. december 31. utáni galliai események ismeretében ír az epitomátor.

Az alánok legyőzése után a Balamber nagykirály által vezetett hun csapatok a Kárpátok hegyormai és a Don folyó között lakó keleti gótokkal kerültek konfliktusba. A keleti gótok királya a hun invázió idején a nagyhatalmú Hermanarik volt, akit azonban felkészületlenül ért a hunok meglepetésszerű támadása és vereséget szenvedett. Az osztrogót uralkodó bukása akkora megrázkódtatást okozott a germánoknak, hogy a vesztéről szóló hősi éneket még a középkori Izlandon is énekelték több száz év múlva.
A vereség után a megmaradt keleti gótok az alánok be nem hódoló maradékaival kiegészülve kétségbeesetten nyugatra menekültek vizigót testvéreikhez, ahol Athanarik király befogadta őket. A nyugati gót uralkodó felkészült a hun támadásra, ugyanakkor népét vallási viták, keresztény-pogány ellentétek gyengítették és szakították két pártra.
376-ban a Dnyeszter folyó partján sorakozott fel a vizigót sereg. Athanarik a táborát szekerekkel és földsáncokkal erősítette meg, a Dnyeszter túlsó oldalára pedig előhadat állított. Az előkészületek azonban hiábavalónak bizonyultak, mert Balamber hunjai könnyedén verték szét az ellenséget. Sózomenos, az V. századi keresztény történetíró szerint a gótok első veresége még nem bizonyult végzetesnek, sor került egy második csatára is, ám ebben az ütközetben is a sztyeppei lovasok győzedelmeskedtek. A Római és a Hun Birodalom ezután szomszédos lett egymással.

Az Epitome de Caesaribus keletkezése előtt egyetlen nagyobb konfliktus zajlott a hunok és a rómaiak között, a 395. évi hun hadjárat, amely során két irányból, a befagyott Al-Dunán, illetve a Kaukázuson átkelve támadtak a nomádok Thrákiára, illetve a birodalom keleti provinciáira. A hun lovasíjászok egyrészt Theodosius császár halálát, másrészt azt a tényt használták ki támadásuk során, hogy a keleti provinciák hadereje még nyugaton állomásozott, hiszen néhány hónappal korábban győzték le Eugenius ellencsászár és Arbogast csapatait.
A hun fosztogatás szentföldi átélői között találjuk Szent Jeromost is, aki a rémhírek hatására, amelyek szerint a „Kaukázus farkasainak” nevezett hunok Jeruzsálem kincseit szeretnék megszerezni, Betlehemből a tengerpartra menekült, hogy nomád rajtaütés esetén azonnal tengerre tudjon szállni. A Kaukázus felől támadó, a keleti provinciákat hónapokon át dúló hunok csak az év végén hagyták el a birodalmat.



Epit. de Caes. 47.4.
„Semmi mást nem csinált azonban éjt nappallá téve, mint az íjászatot gyakorolta...”

A spiculum szó íjászatra és dárdavetésre is utalhat. Gratianus íjászat iránt érzett szenvedélyéről azonban Ammianus Marcellinus is beszámol. Az uralkodó egész vadkancsordákat ölt meg nyilakkal, emiatt a történetíró Commodus vérgőzös vadászataival állítja párhuzamba Valentinianus idősebbik fiának kedvelt tevékenységét. Megtudjuk azonban azt is Ammianustól, hogy Gratianus nem volt közel sem olyan vérszomjas vadászatai során, mint Marcus Aurelius fia.



Epit. de Caes. 47.6.

„Elhanyagolta a sereget, s inkább az alánok közül tüntetett ki néhány embert a figyelmével (...) így hát felszította maga ellen a katonák gyűlöletét. ”

Zósimos megjegyzi, hogy a Gratianus által nagy becsben tartott alán csoport menekült volt, a hunok elől vándorolt a Római Birodalom területére minden bizonnyal valamikor a 370-es évek közepén. A császár a legnagyobb titkokat is megosztotta barbár kíséretével és értékes
ajándékokkal jutalmazta őket. Kizárólag az Epitome de Caesaribus említi, hogy Gratianus gyakorta barbár öltözéket is viselt.



Epit. de Caes. 47.7. „Ez idő tájt, miután Maximus Britanniában zsarnokságra tört, majd átvonult Galliába, (...) megfutamította Gratianust, majd haladéktalanul megölette. Huszonkilenc évet élt.”

Flavius Magnus Maximus usurpációjáról ír az epitomátor, aki 383 eleje és 388 nyara között bitorolta a hatalmat. Britanniában kiáltották ki augustusszá csapatai, majd az ellencsászár áthajózott a kontinensre, s Zósimos szerint a Rajna torkolatánál szállt partra. Gallia népessége azonnal az usurpátor mellé állt. Miután a szembenálló felek Lutetia városa mellett találkoztak, öt napon keresztül kisebb harcok folytak csupán Gratianus és Maximus emberei között, de mindent eldöntő rohamra egyik sereg sem vállalkozott. A konfliktust végül az döntötte el, hogy Gratianus mauritaniai lovassága átállt az ellencsászárhoz. A bukott uralkodó ezután háromszáz valószínűleg alán lovassal elmenekült a csatatérről, ám a galliai városok megtagadták, hogy befogadják a népszerűtlen imperátort.
Maximus végül magister equitumának, Andragathiusnak adta parancsba Gratianus elfogását, aki nem csupán fogságba ejtette a császárt, de 383. augusztus 25-én Lugdunumban ki is végeztette. Magnus Maximus később azt állította, hogy nem akarta meggyilkoltatni ellenfelét, csupán Theodosiushoz akarta küldeni, azonban Andragathius nagy buzgalmában önállósította magát és megölette Gratianust.



Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)