logo

VIII Sextilis AD

Diocletianus augustus (284-305) Maximianus augustus (286-305) Galerius caesar (293-305)

Constantius Chlorus caesar (293-305)



Epit. de Caes. 39.1.
„A dalmát Diocletianust, Anulinus szenátor szabadosát, amíg az uralmat magához nem ragadta, az édesanyjáról és a Dioclea nevű városról Dioclesnek nevezték...”

A császárt eredetileg Dioclesnek nevezték, ám uralkodása előtt felvette a Diocletianus nevet. Teljes uralkodói titulatúrája Imperator Caesar Caius Aurelius Valerius Diocletianus Augustus volt. Az imperátor édesanyjának nevét (Dioclea) egyedül az Epitome hagyományozta az utókorra. A császár rendkívül alacsony, felszabadított rabszolga származását Eutropius és Zónaras ugyancsak megerősítik, a latin forrás ráadásul az epitomátorhoz hasonlóan megnevezi Anullinus szenátort is, mint az imperátor családjának egykori gazdáját és felszabadítóját, de Eutropius az uralkodó atyjának a foglalkozásáról (írnok scriba) is beszámol.
Szent Jeromos is megerősíti, hogy Diocletianus atyja írástudó volt, rabszolgaságát ugyanakkor nem említi. Zónaras a császár családjának egykori gazdáját ugyancsak Anulinosnak nevezi. Az imperátor valóban dalmát származású volt, Salonában (a mai Split mellett) született. Az Epitome Anullinus szenátora talán megegyezik azzal a Caius Annius Anullinusszal, aki 295-ben consul, 306-307-ben és 312-ben pedig Róma város praefectus urbija volt. Második praefecturája azért nagyon érdekes, mert Maxentius egyetlen nappal a Milvius-hídnál megvívott csata előtt nevezte ki a posztra, ám hivatalban maradt még Constantinus győzelme után is közel egy hónapon át.
A tény, hogy Maxentius egyik legfontosabb támogatóinak az Anullinusok számítottak a polgárháborúban, összeegyeztethető Epit. de Caes. 39.7. szöveghelyével is, amely Diocletianust túlzott elfogultsággal vádolja Maxentius iránt. Elképzelhető ugyanakkor, hogy Diocletianus családjának egykori gazdája nem Caius Annius Anullinus, hanem a praefectus urbi atyja vagy egy közeli hozzátartozója volt.



Epit. de Caes. 39.1.
„Huszonöt évet uralkodott.”

Téves adat. Elképzelhető, hogy az epitomátor valamilyen módon a carnuntumi császártalálkozóig (308 novembere) számolja Diocletianus uralkodását. Diocletianus 284. november 20. és 305. május 1. között volt császár, vagyis húsz és fél éven át. Nikomédeiában lemondott a trónról.



Epit. de Caes. 39.2.
„Maximianust augustusszá tette. Constantiust és az Armentarius melléknevü Galerius Maximianust Caesarokká nevezte ki”

Az epitomátor a tetrarchia rendszerének kiépítéséről ír. Diocletianus két augustus és két caesar (alcsászár) között négyfelé osztotta a birodalmat. Marcus Aurelius Valerius Maximianust (azaz Maximianust) előbb 285 második felében Caesarrá, majd 286 áprilisában augustusszá nevezte ki, Flavius Valerius Constantiust (azaz Constantius Chlorust), illetve Caius Galerius Valerius Maximianust (azaz Galeriust) pedig 293 márciusában tették Caesarokká az augustusok. Galerius Caesart Diocletianus augustus, míg Constantius Caesart Maximianus augustus fogadta örökbe.
A Caesarok az augustusok leányait feleségül is vették. 293 és 305 között Diocletianus székhelye Nikomédeia, Maximianus központja Mediolanum, Galeriusé Sirmium, Constantius Chlorusé pedig Augusta Treverorum volt. Diocletianus számított a magasabb rangú augustusnak, aki a Iovius melléknevet is viselte, míg Maximianus augustus a Herculius Cognoment vette fel és a rangsorban a második pozíciót töltötte be.



Epit. de Caes. 39.2.
„Hozzáadta Constantiushoz Theodorát, Herculius Maximianus mostohalányát, miután az eltaszította magától korábbi feleségét.”

Constantius első feleségét (talán csak ágyasát) Flavia Iulia Helenának hívták, s mindössze egyetlen ismert gyermeket szült férjének, a későbbi Constantinus császárt (306-337). Az asszony alacsony származású és keresztény vallású volt, ma a katolikus egyház szentje. Szent Ambrus szerint zarándokútja során Helena találta meg Jézus Krisztus egykori keresztjét a Szentföldön. Constantius második házastársát, Theodorát valamikor 289 előtt vette feleségül és hat gyermeket nemzett neki: Flavius Delmatiust, Flavius Iulius Constantiust, Flavius Hannibalianust, Flavia Iulia Constantiát, Anastasiát és Eutropiát.



Epit. de Caes. 39.3.
„Charausiust a galliai tartományokban, Achilleust Egyiptomban, Iulianust pedig Itáliában imperátorokká tették”

Marcus Aurelius Mausaeus Carausius Gallia Belgica Menapia nevű településéről származott és fiatalon tengerészként kereste kenyerét, majd miután a bagaudák elleni galliai harcokban kitűnt virtusával, egy egész flotta irányítását bízták rá. Többször is sikerrel verte vissza a tengeren a germánokat (szászokat és frankokat). 286-ban ellenimperátorrá kiáltatta ki magát, mivel a hadizsákmányból saját vagyonát gyarapította, s ezért halálra ítélték. Ezután hét éven át, 293-ig volt usurpátor Bononia (a mai Boulogne) központtal, uralma Észak-Galliára és Britanniára terjedt ki. A modern szakirodalom „Britanniai Birodalomnak” („British Empire”, „Britannisches Sonderreich”) nevezi a Carausius és utódja, Allectus által 286 és 297 között uralt területeket. Természetesen nem különálló birodalomról van szó, az usurpátorok önmagukat a teljes Római Birodalom urainak tartották. Carausius usurpációjának pénzügyi tanácsadója (rationalis summae rei), Allectus vetett véget, aki meggyilkolta az ellencsászárt, majd három évig saját maga uralkodott. Allectust Asclepiodotus, Constantius praefectus praetorioja győzte le.
Aurelius Achilleus azután bitorolta el az uralmat Egyiptomban, hogy Lucius Domitius Domitianus, ez a kizárólag egyiptomi pénzei alapján ismert ellencsászár 297-ben néhány hónapon át viselte a bíbort. Achilleus usurpációja 297 szeptemberében kezdődhetett, s 298 márciusáig tarthatott, bár Eutropius, Szent Jeromos és Orosius szerint az ellencsászár nyolc hónapon át sikeresen feltartotta az Alexandriát ostromló Diocletianus hadait, s csak ezután bukott el. A győzedelmes imperátor kivégeztette a bitorlót, majd az egyiptomi város lakosain is kegyetlen bosszút állt.
Az epitomátor tévedésből ír Iulianus itáliai lázadásáról, mivel az ismeretlen szerző valószínűleg összekeveri alanyát a Carinus császár ellen felkelést szervező és a veronensisi mezőknél legyőzött Sabinus Iulianus-szal (lásd 38.6.). Aurelius Victor adata a helytálló a Diocletianus alatti usurpátorral kapcsolatban: „Africában Iulianus és a quinquegentanusok népe végeztek nagy pusztítást” . Iulianus halálának az Epitome de Caesaribusban olvasható leírása (39.4.) ugyanakkor egyedülálló az egész ókori szöveghagyományban.



Epit. de Caes. 39.5.
„Az uralkodói hatalmat Nicomediában önként átengedő Diocletianus a saját birtokain öregedett meg. ”

Diocletianus 305. május 1-én mondott le a császári címről, ettől kezdve a SENIOR AVGVSTVS, a PATER AVGVSTORVM és a PATER IMPERATORVM ET CAESARVM névleges címeket viselte. Visszavonult Salona környéki birtokaira és gazdálkodással töltötte mindennapjait. Részt vett ugyan a 308. november 11-én megrendezett carnuntumi császártalálkozón, amely a polgárháborús helyzetet és a birodalom hatalmi viszonyait volt hivatott tisztázni, de a bíbort újra már nem öltötte fel.



Epit. de Caes. 39.6.
„Bárcsak meg tudnátok nézni Salonában a saját kezünkkel ültetett zöldségeket, akkor ugyanis nem tartanátok ezt az ajánlatot csábítónak.”

Az Epitome által megőrzött anekdota, amely szerint az egykori császár a zöldségeivel büszkélkedik és többre tartja a békés öregkort az uralkodás nyűgjeinél, egyedülálló a szöveghagyományban. A mondat az Epitome de Caesaribus legtöbbet idézett részletévé vált a reneszánsz idején. Már Titus Livius is szembeállította egymással a Cincinnatus-exemplumban az egyszerű vidéki életmódot, amelyet a mértékletesség (continentia) jellemez, illetve a hatalomvágyat, amely az ember mértéktelenségéhez (incontinentia) köthető, s az ókori történetírók által az egyik legtöbbet kárhoztatott jellemvonás. Cincinnatus a földműves munkát hátrahagyva vált dictatorrá, ám háborús győzelmei másnapján, miután teljesítette az állammal szembeni kötelezettségeit, már vissza is tért a dolgos vidéki élethez, lemondva a teljhatalomról. A rómaiak szemében az ősök erkölcseihez (mos maiorum) hozzátartozott a mértékletesség jegyében leélt derék, egyszerű, dolgos földműves élet.



Epit. de Caes. 39.7.
„Hatvannyolc évet élt, ebből közel kilencet közemberként töltött el. Olyan halállal halt, hogy nagyon is nyilvánvaló volt a félelemből elkövetett öngyilkosság.”

Egyedül az epitomátor adatai alapján tudjuk pontosan rekonstruálni Diocletianus császár életkorát és halálának idejét, valamint pontos körülményeit. Ha helytálló az Epitome információja és tényleg Licinius, valamint Constantia 313 elején megtartott esküvőjével lehet kapcsolatba hozni a senior augustus halálát, akkor Diocletianus 313 decemberében lett öngyilkos a Salona mellett fekvő villájában. Eutropius és Szent Jeromos szerint megtörtént az uralkodó consecratioja is, ám egyes feliratain a nevét később valószínűleg Constantinus parancsára kikaparták, tehát damnatio memoriaevel sújtották a Maxentiushoz és Maximinus Daiához húzó politikája és talán a keresztényüldözések miatt.
Lactantius sorai ugyanakkor ellentmondanak az epitomátornak, a keresztény szerző szerint betegség következtében halt meg az egykori császár, miután már enni és pihenni sem tudott. A De Mortibus Persecutorum című munka ugyanakkor elfogultan mutatja be a keresztényüldöző császárokat, így az Epitome verziója Diocletianus végzetéről hitelesebbnek tűnik. Elképzelhető, hogy a császár annak tudatában döntött öngyilkosságáról, hogy tisztában volt súlyos betegségével is, így az epitomátor és Lactantius sorai többé-kevésbé összebékíthetők egymással. Schlumberger szerint az Epitome szerzője ismerte a De Mortibus Persecutorum sorait, de pogány meggyőződése miatt szándékosan nem az ott leírtakat vette át a saját történeti munkájához.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)