logo

VIII Sextilis AD

Constantius Chlorus augustus (305-306) Galerius augustus (305-311).

Severus caesar / augustus (305-306-307)
Maximinus Daia caesar / augustus (305-310-313)




Epit. de Caes. 40.1.
„Új Caesarokat is választottak, Severust Itáliában, Maximinust, Galerius nővérének fiát pedig keleten. Ekkortájt tették Caesarrá Constantinust is. ”

A második tetrarchia kialakulásáról szólnak a sorok. Gaius Galerius Valerius Maximianust, vagyis Galeriust, valamint Iulius Constantius Chlorust, vagyis I. Constantiust éppúgy 305. május 1-én kiáltották ki augustusokká, ahogy az Epitome által említett Flavius Valerius Severust, vagyis II. Severust és Galerius Valerius Maximinust, vagyis Maximinus Daiát Caesarokká, tehát az augustusok alcsászáraivá. Severus akklamációjára valóban Itáliában, Mediolanumban (a mai Milánóban) került sor, míg Maximinus Daiát Nikomédeiában tették a keleti provinciák Caesarává. Gaius Flavius Valerius Constantinust, vagyis I. Constantinust (Nagy Konstantint) atyja, Constantius Chlorus halála után, 306. július 25-én kiáltották ki augustusszá Eboracumban (a mai Yorkban) a britanniai légiók, Galerius, a rangidős augustus azonban csak a caesar rangját ismerte el 306 augusztusában. Constantinus a lépésével lényegében szétrombolta a tetrarchia közel másfél évtizede kiválóan működő intézményét, azonban túl erős volt ahhoz, hogy a többi uralkodó szembeszálljon vele és félreállítsa.



Epit. de Caes. 40.2.
„Maxentiust a Várostól hat mérföldre fekvő villában, a lavicanumi útnál emelték imperátorrá, később pedig Liciniust is augustusszá tették, s hasonló módon lett imperátor Alexander Karthágóban; Valenst is ugyanígy emelték imperátorrá. ”

Marcus Valerius Maxentiust,1023 Maximianus egykori augustus (286-305) fiát 306. október 28-án kiáltották ki császárrá Róma mellett a praetorianus gárda és a városi plebs nyomására, s Aurelius Victor szerint atyja tiltakozása ellenére. A kikiáltás pontos helyét egyedül az epitomátor hagyományozta az utókorra, bár annyit Eutropius is említ, hogy Maxentius éppen a várostól nem messze, egy állami birtokon időzött, amikor császárrá emelték. A kikiáltás oka Lactantius szerint az lehetett, hogy Galerius új, állandó adókat vetett ki a népre és lecsökkentette a testőrcsapatok létszámát, így népszerűtlenné vált az Örök városban. Galerius és Maxentius között köztudomású volt a rossz viszony.

Gaius Valerius Licinianus Liciniust 308. november 11-én emelték augustus-szá Galerius segítségével a carnuntumi császártalálkozón, ahol a polgárháborúba süllyedt Római Birodalom ügyeit vitatták meg az augustusok és a Caesarok Diocletianus senior augustus társaságában.

Gaius Lucius Domitius Alexandert, aki vicarius Africae pozíciót töltött be 303 és 306 között Karthágóban, 308. április 20. után tették meg ellencsászárrá katonái. Az usurpátort Africa mellett Szardínia szigete is elismerte császárnak. 309 végén, vagy 310 elején győzték le Rufius Volusianus praefectus praetorio csapatai.

Gaius Aurelius Valerius Valenst Licinius császár emelte augustusszá 314, vagy 316 októberében. Valens korábban Licinius alatt szolgált Daciában dux limitisként.



Epit. de Caes. 40.2-9.
„A felsoroltak végzete pedig ilyen volt:”

Severus halálakor (307. szeptember 16.) az Epitome állításával ellentétben nem a caesar, hanem az augustus címet viselte, s éppen Maxentius ellen masírozott Róma felé. A császár megölésének helyszíne, a „Három Fogadó” (Tres Tabernae Tria Kapéleia) egy apró pihenőhely volt Rómától 48 kilométerre délkeletre, a Via Appia mellett. Itt futott bele három út (a tusculumi, az alba longai és az antiumi) a Via Appiába. Pál apostoltól tudjuk, aki maga is felkereste a helyet, hogy az utazók a Rómába történő megérkezésük előtt ezen a helyen pihentek meg utoljára.
Aurelius Victor és Eutropius az epitomátorral szemben azt állítják, hogy Severust Róma ostroma során elhagyták csapatai, de a császár még Ravennába tudott menekülni és csak ott ölték meg. Az Origo Constantini Imperatoris szerint Severust Ravennában fogták el Maximianus emberei, majd ezután túszként délre vitték előbb Rómába, majd a „Három Fogadóhoz”, ahol kivégezték. A legrészletesebben ez a munka írja le a császár végzetét.

Galerius nemi szerveinek megbetegedését Lactantius és az Origo Constantini Imperatoris is részletezik. A keresztény szerző Isten csapásának tartotta a keresztényüldöző imperátor szenvedéssel teli halálát. A császár 311 májusában halt meg Serdikában.

Maximianus 310 júliusában halt meg, miután sikertelen összeesküvést szőtt Constantinus ellen. Miközben Constantinus a frankok ellen viselt hadat, Maximianus Arelate (a mai Arles) városában magára öltötte a korábban már levetett császári bíbort. Amikor Constantinus serege felvonult Maximianus ellen, a régi-új augustus Massiliába (a mai Marseillesbe) tette át székhelyét, azonban ellenfele legyőzte.
Constantinus megbocsátott a bukott imperátornak, mivel Maximianus lánya, Fausta volt a felesége. A legyőzött férfi azonban bosszút forralt vője ellen és merényletet tervelt ki ellene, ami azonban sikertelenül végződött, mivel Fausta elárulta apja tervét Constantinusnak, így a merénylő egy eunuchot szúrt le a császár helyett. Constantinus úgy határozott, hogy a leleplezett Maximianus saját maga dönthet halálának körülményeiről, mire a férfi felakasztotta magát
.
Alexandert Rufius Volusianus praefectus praetorio győzte le és végeztette ki 309 végén, vagy 310 elején Karthágóban. A testőrparancsnok az epitomátor állításával ellentétben nem Constantinus, hanem Maxentius embere volt. Aurelius Victortól tudjuk, hogy alig néhány cohors is elegendőnek bizonyult a bitorló leveréséhez.

Maxentius 312. október 28-án, a Milvius-hídnál megvívott csatában esett el úgy, ahogy azt az epitomátor is részletezi, vagyis lováról a Tiberisbe esett és elsüllyedt a folyóban. A híres ütközet előtt Eusebios és Lactantius szerint is isteni jel, egy krisztogram jelent meg Constantinusnak a Nap fölött az „E jelben győzni fogsz!” / „E jelben győzz!” („In hoc signo vinces!” / „τούτω νίκα!”) felirattal. A látomást a pogány epitomátor nem említi.
A csata már a késő ókorban a kereszténység pogányság fölött aratott diadalának vált a szimbólumává. Ammianus Marcellinus és Zósimos, a két pogány történetíró valószínűleg Constantinus látomására válaszul beszéli el a „pogány revansot”, Iulianus császár vízióját, amelyben a Napisten égi konstellációkra utalva ígér diadalt a neoplatonista imperátornak Constantinus keresztény fia, II. Constantius fölött.

Maximinus Daia a Liciniusszal vívott polgárháborúban halt meg 313. július 23. és szeptember 13. között Tarsosban, miután 313 áprilisában vereséget szenvedett ellenfelétől Hadrianopolisnál. Lactantius szerint reménytelen helyzetében méreggel vetett véget az életének. Eutropius szerint „véletlen halál” („fortuita morte”) lett Maximinus végzete, míg Aurelius Victor arról ír, hogy Licinius megölte ellenfelét.

Valens 317-ben Licinius oldalán harcolt Constantinus ellen, azonban a két szembenálló császár azzal a feltétellel kötöttek békét, hogy Licinius kivégezteti az írott források szerint Caesarrá, az érmék szerint azonban augustus-szá emelt szövetségesét. Valens így ennek a háborús paktumnak esett áldozatul.



Epit. de Caes. 40.10.
„A Herculius melléknevü Aurelius Maximianus”

A császár teljes neve Marcus Aurelius Valerius Maximianus volt. A Herculius melléknevet 287 óta viselte. Életkorát és származását csak az Epitome alapján (40.10-11.) tudjuk meghatározni, eszerint 250-ben született Sirmiumban és halálakor hatvanéves volt.



Epit. de Caes. 40.12.
„(Maximianus) Eutropiának, egy szír asszonynak nemzette Maxentiust és Faustát, Constantinus feleségét. Constantinus atyjához, Constantiushoz Theodora mostohalányát adta hozzá. ”

Maximianus és Eutropia 280 körül házasodtak össze, az asszony pedig még 325 után is bizonyosan élt, vagyis túlélte a férjét. Theodora, Maximianus mostohalánya Eutropia első házasságából született, amelyet Afranius Hannibalianusszal, a 292. év consulával kötött valamikor 280 előtt.



Epit. de Caes. 40.15-16.
„Galerius (...) vidéki szülőktől származott, ő maga egy csordapásztor volt, innen kapta az Armentarius melléknevet. Dacia Ripensisben született, s ott is temették el. Ezt a helyet édesanyja, Romula nevéről Romulianumnak nevezte el. ”

Galerius melléknevét, a saját és szülei foglalkozására utaló Armentariust az epitomátor mellett még Aurelius Victor is említi. Az alacsony származású császár egy Serdika melletti apró faluban született. Édesanyjáról, Romuláról Lactantius azt írja, hogy a Dunától északra, barbár földön született és a karpok törzse elől menekült később a Római Birodalom területére. Galerius tehát félig barbár származású volt, vagy legalábbis ezt állítja róla Lactantius negatív propagandája. Lactantius javíthatatlan pogánynak tartotta Romulát, a keresztény auktor szerint az asszony bujtotta fel fiát Krisztus követőinek az üldözésére is.



Epit. de Caes. 40.17.
„Gőgösen azt merészelte állítani, hogy anyja Nagy Sándor szülőjéhez, Olympiashoz hasonló módon, kígyóval hálva esett vele teherbe.”

Galerius Diocletianushoz (Iovius) és Maximianushoz (Herculius) hasonlóan, elődeit utánozva isteni uralkodóként tetszelgett propagandájában, de alacsony, félbarbár származását és édesapja csordapásztor foglalkozását is palástolni igyekezett egy ilyen történet. Galerius ráadásul 296 és 299 között harcolt a szasszanida perzsák nagykirálya, Narsés ellen, s nemcsak legyőzte az ellenséges uralkodót, de fogságba ejtette a nagykirály feleségeit és gyermekeit is, így az Alexandrosszal, a perzsa Akhaimenida-dinasztia megsemmisítőjével való párhuzamot ügyesen kihasználhatta a császári propaganda.



Epit. de Caes. 40.18.
„Galerius Maximinus, aki Armentarius nővérétől született, s az uralma előtt Daca néven szólították, négy éven át caesar, azután pedig három éven át a Kelet augustusa volt”

Maximinus Daia tehát Galerius unokaöccse volt. 305. május 1. és 310. május 1. (?) között volt caesar, azaz mintegy öt éven keresztül, míg az augustus címet 310 és 313 között viselte, tehát valóban három éven át.



Epit. de Caes. 40.20.
„Alexander fríg származású”

Alexandert Zósimos is fríg származásúnak tartja, ám Aurelius Victor szerint Pannoniában született parasztszülőktől. A kérdést az ellencsászár Karthágóban veretett pénzérméi alapján sem lehet eldönteni.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)