logo

VIII Sextilis AD

Constantinus (306-337) Licinius (308-324) II. Constantinus (337-340) Constans (337-350).

II. Constantius (337-361)




Epit. de Caes. 41.2.
„Constantinus, Constantius imperátor és Helena fia harminc évet uralkodott.”

Constantinus (Nagy Konstantin) atyja Flavius Valerius Constantius Chlorus caesar (293-305), majd augustus (305-306), míg édesanyja Helena, Constantius Chlorus első házastársa, vagy talán csak ágyasa volt. Constantinus 306. július 25. és 337. május 22. között uralkodott, azaz közel harmincegy éven át.



Epit. de Caes. 41.2.
„Galerius a fiatalembert Róma városában vallási ürüggyel túszként fogva tartotta, de az elmenekült...”

A történet gyakorlatilag teljesen Aurelius Victor szövegének az átvétele. Ő is megemlíti a futárszolgálat állatainak megölését, illetve a tragikus eseményt, amely szerint Constantius Chlorus, Constantinus atyja éppen haldoklott, amikor fia megérkezett hozzá Britanniába. Az epitomátor sorai hasonlóságot mutatnak Lactantius, Eusebios és az Origo Constantini Imperatoris szövegével is, amelyek valószínűleg propagandisztikus célból felnagyították a történetben Constantinus érdemeit.
Zósimos is említi Constantinus atyjához történő utazását. Tévedés azonban, hogy a menekülő ifjú Britanniában találkozott volna atyjával. A találkozóra a megbízhatóbb források szerint Bononiában (a mai Boulogneban) került sor 305-ben, hiszen csak ezután kelt át apa és fia Britanniába, hogy a piktek ellen vezessék seregeiket. Constantius Chlorus 306. július 25én halt meg Britanniában, Eboracumban (a mai Yorkban), a találkozó idején tehát valószínűleg még nem haldoklott, csak betegeskedése feltételezhető.



Epit. de Caes. 41.3.
„Crocusnak, az alemannok királyának a támogatásával, aki a segítés szándékával csatlakozott Constantiushoz, megszerezte az uralma. ”

Crocus szerepét Constantinus megválasztásában egyedül az Epitome de Caesaribus említi az ókori szöveghagyományban. Egy Crocus nevű alemann királyról ugyanakkor Tours-i Gergely is ír VI. századi munkájában, a frank történetíró azonban Valerianus és Gallienus idejére (253¬268) datálja a Galliára rátörő germán uralkodó hadjáratát. Elképzelhető, hogy az epitomátor által említett Crocus Tours-i Gergely Crocusának a fia, vagy unokája volt.



Epit. de Caes. 41.4.
„Nővérét, Constantiát a Mediolanumba hívott Liciniushoz adta feleségül”

A nászt az Epitome már említette Diocletianus császár halálával kapcsolatban. Az esküvőre 313 januárjában / februárjában került sor, Valerius Licinianus Licinius és Constantia házasságából pedig egy ismert fiúgyermek született, Valerius Licinianus Licinius Iunior, akit atyja bukása után Constantinus császár meggyilkoltatott. Liciniusnak volt egy ismeretlen nevű törvénytelen fia is, akitől 336-ban, apja bukása után tizenkét évvel elvették a szabadságát, majd Karthágóba küldték rabszolgamunkára.



Epit. de Caes. 41.4.
„Crispus nevű fiát pedig, aki a Minervina nevű ágyasától született, az Arelatensis városában ezekben a napokban világra jött Constantinus-szal, valamint Licinius majd húsz hónapos fiával, Licinianus-szal együtt Caesarokká emelte.”

Constantinusnak két ismert asszonya volt, Minervina (ágyas), illetve Fausta (feleség). Minervinától csak egyetlen ismert fia született a császárnak, az epitomátor által említett Crispus, Faustának azonban öt gyermeket is nemzett az imperátor: Constantinust (róla szólnak az Epitome fenti sorai, később 337 és 340 között II. Constantinus néven római császár, azaz augustus lett), Constanst, Constantiust, Constantinát és Helenát. Crispus, Constantinus Iunior és Licinianus (Licinius Iunior) Caesarokká emelése 317. március 1-én történt Serdikában. Epit. de Caes. 41.5-7. „Licinius és Constantinus között pedig viszály támadt...” Maxentius 312. évi bukása után Licinius és Constantinus augustusok között három éven át tartó szövetség bontakozott ki.
313 elején a két uralkodó Mediolanumban találkozott, ahol Licinius feleségül vette Constantinus testvérét, Constantiát, majd a két imperátor kiadta a mediolanumi vallási edictumot, amely vallásszabadságot adott a keresztényeknek. 312-ben, 313-ban és 315-ben a két uralkodó együtt viselte a consulságot, az ekkortájt elkészült római Constantinus-diadalív pedig Liciniust is megjeleníti, mint Constantinus társ-császárát. Constantia ráadásul 315-ben fiút szült férjének.

A két császár közötti első konfliktus kezdete 316-ra datálható, a birodalom nyugati felének pénzverdéi (Róma, Arles, Trier, Ticinum) ebben az évben már nem vertek Licinius arcával pénzeket. A cibalaei Hiulca nevű mocsárnál megvívott csatára (41.5.) 316. október 8án került sor, s bár Licinius serege túlerőben volt, végül mégis súlyos vereséget szenvedett, a legyőzött uralkodó pedig előbb Sirmiumba, majd Hadrianopolisba menekült. Constantinus ezután folytatta az előrenyomulást és 317 januárjában, Thrákiában, a campus ardiensisi / mardiensisi csatában egy újabb vereséget mért Liciniusra, aki Byzantiumba menekült (41.5.), s ott kinevezte Valenst Caesarrá. Constantinus győzött, azonban béketárgyalások kezdődtek és megköttetett a béke a szembenálló felek között, amit a CONCORDIA AVGVSTORVM feliratú, 317-re datálható érmék jeleznek. Constantinus azzal demonstrálta fölényét, hogy 317. március 1-én három Caesart nevezett ki, amelyek közül kettő az ő fia volt (Crispus és II. Constantinus) és csak a harmadik volt Liciniusé (Licinius Iunior).

Valens caesar, a békekötés fejében kivégezték. A konfliktus ezután hat éven át szünetelt.
323-ban Constantinus a gótok vagy a szarmaták ellen vezetett hadjáratot, amely során olyan területekre is benyomult seregével, amelyek Licinius ellenőrzése alá tartoztak. A hadjárat előtti években ráadásul az imperátor egyre inkább keresztény tanácsadói befolyása alá került, akik a pogányság felé húzó Licinius ellen hangolhatták.
A kialakuló konfliktus 324-ben újabb összecsapásokhoz vezetett: Constantinus előbb 324. július 3-án győzedelmeskedett Hadrianopolisnál, majd 324. szeptember 18-án Chrysopolisnál. Licinius Nikomédeiába menekült. Martinianus magister officiorum Caesarrá tétele (41.6) nem Byzantiumban történt, hanem a hadrianopolisi vesztes csata után valószínűleg Thrákiában.

Időközben Crispus, valamint Licinius hadvezére, Abantus / Amandus is összecsaptak, méghozzá tengeren, a Helléspontos bejáratánál, s Constantinus fia győzedelmeskedett, aki később két és fél hónapos ostrom után Byzantiumot is elfoglalta. Licinius végül megadta magát, felesége, Constantia azonban elérte testvérénél, Constantinusnál, hogy bukott férjét megkíméljék (41.7.) és Thesszalonikében élhessen, mint egyszerű polgár. 325 tavaszán azonban Liciniust, Licinius Iuniort és Martinianust is kivégezték.



Epit. de Caes. 41.8.
„Licinius uralkodásának megközelítőleg a tizennegyedik éve után, életének közel a hatvanadik esztendejéhez halt meg”

Licinius 308. november 11. és 324. szeptember 19. között volt császár (augustus), vagyis majdnem tizenhat éven át. Az epitomátor adata tehát tévedés. A császár életkorát egyedül az Epitoméből ismerjük, azonban fenntartásokkal kell kezelni ezt az információt is.



Epit. de Caes. 41.9.
„A földművesekkel és a vidékiekkel, mivel közülük származott és közöttük nevelkedett, meglehetősen leereszkedően bánt”

Licinius alacsony származását Aurelius Victor is megerősíti, amikor leírja, hogy a császár „egyszerű paraszt módjára” takarékoskodott. A Historia Augusta Maximinus Thrax katonacsászárt, az egyik legműveletlenebbnek tartott uralkodót Licinius ősének tartja, ez az adat azonban minden bizonnyal fiktív és csupán az imperátor családjának alacsony származására utal propagandisztikus célzattal. Egyedülálló információt közöl az Epitome de Caesaribus, amikor a császár tudományellenességét és az eunuchokkal szembeni undorát részletezi.



Epit. de Caes. 41.11-12.
„Úgy vélik, hogy felesége, Fausta sugalmazására kivégeztette fiát, Crispust. Később feleségét, Faustát forró fürdőbe dobatva gyilkolta meg, miután édesanyja, Helena unokája miatti nagy fájdalmában szemrehányást tett neki.”

Flavia Maxima Fausta a görög nyelvű források szerint azzal vádolta meg Crispust, a mostohagyermekét, hogy kikezdett vele, ezért Constantinus 326-ban kivégeztette legidősebb, korábbi ágyasától, Minervinától született fiát. Zósimos és Zónaras Fausta forró fürdő által történt későbbi kivégzését is az epitomátorhoz hasonlóan beszéli el.
A történet mitológiai elemekből építkezik (Phaedra és Hyppolitos története, Minós halála), így elképzelhető, hogy fiktív. T. D. Barnes szerint Crispus és Fausta távol éltek egymástól, Constantinus fia többnyire Trierben tartózkodott, így nem valószínű a két ember között a közelebbi kapcsolat. Tényszerű lehet azonban, hogy Fausta nem szívlelte Crispust, mivel a saját vér szerinti gyermekei (II. Constantinus, II. Constantius és Constans) számára szerette volna biztosítani a későbbi uralmat, Constantinus első szülötte azonban a 326-ban meggyilkolt fiú volt.
Woods úgy véli, hogy elképzelhető a szerelmi kapcsolat Fausta és Crispus között. Hipotézisében felveti, hogy Fausta halálát nem gyilkosság, hanem baleset okozta, az asszony ugyanis megpróbált forró vízben elvetélni a Crispustól fogant magzatával, de belehalt a műveletbe. Úgy gondolom, észszerűbb azt feltételezni, hogy Crispus Fausta hatalmi áskálódásainak esett áldozatul, majd Constantinus emiatt később, a helyzetet jobban átlátva végzett a feleségével is.
A történetet a pogány Zósimos összekapcsolja Constantinus keresztény hitre való áttérésével is. A szörnyű bűnökre (gyermekgyilkosság, feleséggyilkosság) a császár nem remélhetett bocsánatot a régi istenektől, egy keresztény, Aegyptios azonban meggyőzte az imperátort arról, hogy Jézus Krisztus még a rokongyilkosságokat is megbocsáthatja.



Epit. de Caes. 41.13.
„Traianust falgyomnak szokta nevezni”

Herba parietariának nevezte Constantinus Traianust, ez a latin szó pontosan a közönséges falgyom (parietaria officinalis) virágos hajtását jelöli. Ammianus Marcellinus és Cassius Dio Continuator is megerősíti ezt az információt.



Epit. de Caes. 41.15.
„Miután Caesarként elismerte fiait és testvére gyermekét, Delmatiust, hatvanhárom évet megélve, amelynek a felét uralkodással töltötte, mégpedig úgy, hogy tizenhárom évig egyeduralkodó volt, betegségben meghalt. ”

Constantinus 272 vagy 273 februárjában született, tehát hatvannégy-hatvanöt éves volt 337-ben bekövetkező halálakor. 324 végétől 337. május 22-ig, azaz körülbelül tizenkét és fél éven át a Római Birodalom egyedüli, teljhatalmú augustusaként uralkodott. Flavius Iulius Delmatius, aki I. Constantius Chlorus unokája és Constantinus féltestvérének, Flavius Dalmatiusnak, a 333. év consulának a fia volt, 335 és 337 között viselte a caesar címet. Constantinus halála után a saját csapatai Konstantinápolyban meggyilkolták.



Epit. de Caes. 41.16.
„A köznép Trachalaként (Nyakasként) emlegette. ”
Az ógörög trakhélos / trakhalos szóból vezethető le a Trachala kifejezés, amely a császár belső tulajdonságára utal, jelentése vastagnyakú, nyakas, makacs. Egyes történetírók a középkorban (Pseudo-Symeon, Georgios Kedrenos) azonban szó szerint a császár nyakának vastagságára, vagyis a külső tulajdonságára utaltak a kifejezéssel. A Musei Capitoliniben őrzött Constantinus kolosszus és az imperátor pénzei is meglehetősen vastag nyakkal ábrázolják az uralkodót.



Epit. de Caes. 41.16.
„Tíz éven át a legkiválóbb volt, a következő tizenkét évben azonban alávaló, a legutolsó tíz évében pedig mértéktelen pazarlásai miatt már gyámolt gyereknek nevezték.”

A szöveghely és a benne olvasható kritika az ismeretlen epitomátor pogány vallására és keresztényellenességére utalhat. Amikor a szerző gyámságra szoruló pazarlónak nevezi Constantinust uralkodásának utolsó tíz évében, akkor egyrészt Konstantinápoly városának felépítésére, másrészt az uralkodó keresztény tanácsadóinak a megerősödésére próbál reflektálni. A pogány auktornak természetesen nem tetszik sem a Róma város pozíciójára törő, 330. május 11-én felszentelt Nova Roma, azaz Konstantinápoly szerepének felértékelődése, sem a kereszténység befolyásának megnövekedése a császár környezetében. 

A szintén pogány Eutropius egy emberöltővel az Epitome de Caesaribus megírása előtt még csupán kettéosztotta Constantinus uralkodását, amikor azt írta, hogy „uralkodása elején a legjobb császárokhoz, a végén pedig a közepesekhez mérhető”. Eutropius tehát kevésbé negatív képet fest Constantinusról, mint az epitomátor, de a Breviarium ab Urbe condita szerzője is megfogalmaz kritikát az imperátorral szemben, hibájaként említi például az Epitome utalásához hasonlóan, hogy „a saját magáról elnevezett várost (...) Róma vetélytársává tette”.1088 Konstantinápoly kiépítése tehát a IV. századi pogány arisztokrácia szemében pazarlás és a hagyományok semmibevétele volt.



Epit. de Caes. 41.17.
„Holttestét a Konstantinápolynak nevezett Byzantiumban temették el.”

Constantinus 337. május 22-én, pünkösd napján halt meg Nikomédeia külvárosában. Halála után megtörtént a consecratioja is. Konstantinápolyban, az apostoloknak szentelt templomban temették el.



Epit. de Caes. 41.18.
„Halála után Delmatiust a katonák erőszakkal tették el láb alól.”

Flavius Iulius Delmatiust, Constantinus unokaöccsét, aki 335 és 337 között a caesar címet viselte, II. Constantius felbujtására a katonaság ölte meg 337-ben, Konstantinápolyban. Annak a nagyszabású tisztogatásnak esett áldozatul, amely során a pár hónappal korábban elhunyt Constantinus császár gyakorlatilag összes oldalági rokonát kiirtották.
Iulianus császár azt írja uralkodása alatt, a 360-as évek elején, hogy 337-ben kilenc rokonát is meggyilkolták, s csak őt és sokat betegeskedő féltestvérét, Gallust kímélték meg II. Constantius emberei. A mészárlás kitervelésében és kivitelezésében II. Constantius két testvére, Constans és II. Constantinus valószínűleg nem vett részt.



Epit. de Caes. 41.20.
„A kormányzásra megkapott birodalomrészeket önállóan irányították...”

Az epitomátor korábban (41.19.) arra utal, hogy a Constantinus fiai által uralt birodalomrészeket fogja felsorolni, ám végül részletezi a Delmatius és Hannibalianus által rövid ideig birtokolt területeket is. Flavius Hannibalianust, Delmatius caesar testvérét, Constantinus császár lányának, Constantinának a férjét, aki 335 és 337 között Armenia klienskirályságának uralkodója (rex regum et Ponticarum gentium, azaz a pontusi népek nagykirálya) volt, Delmatiushoz hasonlóan 337-ben gyilkoltatta meg II. Constantius Konstantinápolyban.



Epit. de Caes. 41.21.
„Itáliának és Afrikának a birtoklása miatt azonban Constantinus és Constans azonnal viszálykodni kezdett egymással. ”

A két Constantinus-fiú között 340 elején robbant ki a konfliktus. II. Constantinus 340 áprilisában nyomult be Itáliába, a döntő csatára pedig az Alsa (a mai Ausa) folyónál került sor Észak-Itáliában, ahol Constans győzedelmeskedett, II. Constantinust pedig az ellenség hadvezérei megölték. Eutropius, Szent Jeromos és Orosius az epitomátorhoz hasonlóan II. Constantinust okolják a harcokért, ám Zósimos szerint Constans csalta tőrbe a testvérét, miután három éven át rejtegette ellenszenvét fivérével szemben. A halott imperátort damnatio memoriaevel sújtották.



Epit. de Caes. 41.22.

„Amikor pedig Constans a vadászat szenvedélyétől hajtva erdőkben és hegyi legelőkön bolyongott, nagyszámú katona, az értelmi szerzők, Chrestius, Marcellinus, valamint Magnentius vezetésével összeesküdött a meggyilkolására. ”

A Constans elleni összeesküvés 350 januárjában történt, a felkelés vezetője egy brit apától és frank anyától született romanizált barbár, Magnus Magnentius comes rei militaris volt, akit Augustodunumban (a mai Autunban) ellencsászárrá kiáltottak ki. Az usurpátor két legfőbb támogatója közül Chrestiust egyedül az Epitoméből ismerjük, ám Marcellinust, Magnentius magister officiorumát több forrás is említi.
A férfi szerepét Magnentius kikiáltásában Zósimos is taglalja, ugyanazt a történetet meséli el a gyermeke születését ünneplő Marcellinusról és a lakomát elhagyó lázadóról, amit az epitomátor is részletez (41.22-23.). Marcellinusról tudjuk, hogy Magnentius őt küldte 350 júniusában Rómába, hogy végezzen az ottani usurpátorral, Nepotianusszal (42.3.), illetve annak anyjával, Eutropiával.
A sikeres küldetés után Marcellinus részt vett a Magnentius és II. Constantius között 351. szeptember 28-án megvívott mursai csatában is, ahol azonban minden bizonnyal életét vesztette, mivel többé nem említik a források.



Epit. de Caes. 41.23.
„Constans megpróbált Helénába (...) menekülni, ám Gaiso utánaküldve legjobb embereit, augustusként történő uralkodásának tizenharmadik (korábban három évig caesar volt), életének pedig a huszonhetedik évében meggyilkoltatta.”

A bukott császár Helena városa (a mai Elne) felé menekült, ám Gaiso, Magnentius ellencsászár magister milituma egy csapatot küldött utána, amely meggyilkolta. A magister militum címet talán épp a gyilkosság jutalmaként kapta a katona, aki a következő évben, 351-ben urával együtt viselhette a consuli címet is. Szerepét Constans megölésében az epitomátor mellett Zósimos is tárgyalja. Helena városát a merénylettel kapcsolatban Eutropius, Szent Jeromos, Orosius, Zósimos és Zónaras egyaránt megemlítik, ám Eutropius és Szent Jeromos castrumnak tartják a helyet.
Az Epitome de Caesaribus oppidumnak nevezi Helenát. A várost eredetileg Illiberisnek hívták, itt táborozott le Hannibál a Pireneusokon való átkelése után. Castrum Helenára valamikor a IV. században nevezték át a Constantinus által újjáépített erődített települést, az új név Constantinus édesanyjára utal.
Flavius Iulius Constans 333. december 25. és 337. szeptember 9. között viselte a caesar címet, azaz közel négy éven át, míg 337. szeptember 9. és 350. január 18. között, tehát tizenkét és fél éven át augustus volt. Eutropius és Zónaras szerint halálakor a harmincadik évében járt az imperátor, ami ellentmond az Epitome adatának.



Epit. de Caes. 41.25.

„Vetranio Pannóniában, Mursia városában megkaparintotta a hatalmat, Constantius azonban néhány nappal később uralmától megfosztotta.”

Vetranio Constans magister pedituma, vagyis gyalogsági parancsnoka volt Illyricumban. Kikiáltására ura meggyilkolása után, 350. március 1-én került sor az illyricumi határ védelme érdekében. II. Constantius kezdetben elfogadta az usurpátor hatalmát, mivel a perzsákkal háborúzott keleten, ám amikor Vetranio tárgyalásokba bocsátkozott Magnentiusszal, akkor elhatározta, hogy megfosztja hatalmától az egyszerű katonaembert, aki bár tárgyalt Magnentius követeivel, de végül hűséges maradt Constantinus fiához.
II. Constantius 350. december 25-én, Naissusban mondatta le hatalmáról Vetraniot a saját katonái jelenlétében, ám ezután engedélyezte az idős férfinak, hogy visszavonuljon a Prusában (Bithynia) lévő birtokaira, ahol még hat évet élt békében az egykori augustus Tanulatlanságát és műveletlenségét az Epitome de Caesaribus mellett többek között Aurelius Victor, Eutropius és Orosius is megemlítik. Vetranio lemondása után csapatai egyesültek II. Constantius seregével.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)