logo

VIII Sextilis AD

Caracalla (211-217).

Epit. de Caes. 21.1.
„Aurelius Antoninus Bassianus Caracalla”

A császár születési neve Lucius Septimius Bassianus volt, miután pedig atyja 197 őszén augustusszá emelte, az Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus nevet kezdte el viselni. Atyja halála, 211. február 4. után az uralkodói titulusa Imperator Caesar Marcus Aurelius Severus Antoninus Pius Augustus lett. A Caracalla, vagy sokkal inkább Caracallus névalak csak az uralkodó ragadványneveként, vagy gúnyneveként terjedt el, hivatalosan nem viselte. Cassius Dio szerint volt egy másik gúnyneve is: Tarautas. Egy rendkívül ronda és kegyetlen gladiátor után hívta így a köznép a testvérgyilkos császárt.



Epit. de Caes. 21.1.
„Hat évet uralkodott egyedül”

Caracalla csak Geta megöletése (211. december 19. vagy 26.) és a saját halála (217. április 8.) között volt egyeduralkodó, vagyis körülbelül öt éven, valamint három és fél hónapon át. Az epitomátor azért hibázik, mert Septimius Severus halálától számolja Caracalla egyeduralkodását, aki azonban ezután még tíz hónapig együtt uralkodott testvérével.



Epit. de Caes. 21.1.
„Bassianusnak az anyai nagyapja neve után szólították”

Caracalla édesanyjának, Iulia Domnának az atyját Gaius Iulius Bassianusnak hívták és az emesai napisten, El-Gabal papja volt, ahogy azt az Epitome egy későbbi szöveghelye (23.2.) megemlíti. Sok történész főpapként („high-priestj hivatkozik rá, de az epitomátor egyszerűen csak sacerdosnak nevezi. Fontos megjegyezni, hogy Iulius Bassianus papságáról egyedül az Epitome de Caesaribus tesz említést, a többi ókori auktor mindössze Iulius Bassianus dédunokájának, Elagabalus császárnak a papságáról ír, ugyanakkor feltételezhető, hogy ez egy családon belül öröklődő tisztség volt, így az epitomátor információja is helytálló.



Epit. de Caes. 21.3.
„Megölte saját öccsét, Getát”

Dio szerint Caracalla már 211 saturnaliáján megpróbálta meggyilkolni testvérét, de a szándék kitudódott, Geta megerősítette az őrségét és így el kellett halasztani a tervet. A gaztettet később úgy hajtotta végre az idősebb testvér, hogy a szörnyűségről mit sem sejtő édesanya, Iulia Domna segítségével találkozót beszélt meg az öccsével és amikor Geta megjelent a teremben, centurioival megölette az utolsó erejével anyját átölelő és összevérző áldozatot. Héródianosnál hasonló a történet, ráadásul ő is kiemeli, hogy Geta „a vérét anyja ölébe folyatta”, ám ebből a narratívából azt is megtudjuk, hogy Caracalla az eset után magát megtámadott áldozatként tüntette fel és egyenesen a praetoriánusok kaszárnyájáig szaladt, ahol megmeneküléséért hálát adott az isteneknek, áldozatot mutatott be és a katonáknak donativumot osztott.
Héródianos felsorolja ezután Róma történetének híres testvérgyilkosságait is a Remust megölő Romulustól kezdve a Germanicust megmérgező Tiberiuson, a Britannicusszal végző Neron és a Titusszal elbánó Domitianuson át a Lucius Verust meggyilkoló Marcus Aureliusig. A Historia Augusta szerint Caracalla előbb a praetoriánus kaszárnyába ment Getát megvádolni, és majd csak ezután mészárolták le a fiatalabb társuralkodót, akinek a holttestét elégették, bátyja pedig nyilvánosan mondott köszönetet a gyilkosoknak. A késő ókori szerző beszámol a gyilkosság utáni első szenátusi ülésről is, amikor is katonákat helyezett el a testvérgyilkos imperátor a Curia padsorai közé, hogy megfélemlítse a szenátorokat. Getát 211. december 19-én, vagy december 26-án érte a halál.



Epit. de Caes. 21.3.
„Őrületbe kergették üldözésükkel a Dirák”

A Dirák, másképpen Fúriák, vagy Erinnysök a bosszúállás görög-római istennői. Hárman vannak, Alléktó / Aléktó, Tisiphoné és Megaira a nevük és mindannyian Uranos isten kiömlő véréből születtek. A leghíresebb és legvadabb közülük Aléktó (Άληκτώ), aki Allecto névalakkal Vergilius Aeneisében is szerepel. A Dirák karaktere hasonlít egy másik görög-római istennő, Nemesis karakteréhez is, aki azonban igazságos és kevésbé féktelen a bosszúállásban. Az epitomátor a bosszúállás istennőinek említésével ismét tanúságot tesz pogányságáról.
A neoplatonista napteológiát igenlő, henoteista beállítottságú késő ókori auktor azonban már a klasszikus ókorral ellentétben nem rendes istennőknek tartotta a Dirákat, hanem csupán alacsonyabb rangú démonoknak, akik a Nappal azonosított mindenható istenség alávetett entitásai, s tulajdonképpen védőszellemek. Az epitomátorhoz hasonló metafizikai-filozófiai elveket valló Ammianus Marcellinus, aki az Epitome szerzőjének pogány kortársa, jobban is körülírja munkájában a bosszúállás démonát, akit a kormányzó istenség (Theos Hypsistos) magasztos igazságszolgáltatásának, illetve önállóan létező védőszellemnek tart.



Epit. de Caes. 21.4.
„A makedón Alexandras holttestét megszemlélve elrendelte, hogy Nagynak és Alexandrosnak nevezzék”

Dio, Héródianos és a Historia Augusta is ír arról, hogy Caracalla a makedón Nagy Sándort tekintette példaképének. Dio szerint olyan fegyvereket és ivóserlegeket használt a császár, amelyekről úgy hitte, hogy egykor Alexandros tulajdonát képezték. Felállított egy makedón phalanxot és harci elefántokat képeztetett ki, ugyanakkor utálta az Aristotelést követő filozófusokat, mert úgy hitte, hogy a világhódító bölcs nevelőjének köze volt neveltje halálához.
Héródianos elbeszéli Caracalla Nagy Sándor sírjánál tett látogatását, amikor is a császár ünnepélyes keretek között bevonult Alexandriába, bíborköpenyét és ékszereit a nagy hódító koporsójánál hagyta, majd hatalmas vérfürdőt rendezett a városban, mert ott megvetéssel emlegették testvérgyilkossága miatt. A Historia Augusta szerint Alexandros mellett Tiberius és Sulla volt a császár példaképe.



Epit. de Caes. 21.5.
„Féktelen vágyainak nem bírt parancsolni, hiszen saját mostohaanyját feleségül vette.”

Nem Caracalla mostohaanyjáról, hanem édesanyjáról, Iulia Domnáról van szó. A vádaskodás több ókori auktornál is olvasható, de mindössze koholmány. A kortárs Héródianos csupán arról tesz említést, hogy az alexandriaiak a császár látogatása előtt Iulia Domnát lokastének nevezték és kigúnyolták. lokasté a görög mitológiában Oidipus édesanyja és felesége volt egyszemélyben.
A IV. században a Historia Augusta és Aurelius Victor viszont már tovább meséli a rosszindulatú pletykát és amellett, hogy mindkét forrás tévesen Caracalla mostohaanyjának nevezi Domnát, elbeszélnek egy anekdotát is kettejük kapcsolatáról. Amikor a történet szerint az asszony megtetszett a bizonytalan császárnak, a meztelenre vetkőzött nő így ajánlkozott fel neki: „Ha tetszik, lehet. Vagy nem tudod talán, hogy te vagy a császár, és te adod, nem pedig elfogadod a törvényeket?”



Epit. de Caes. 21.6.
„Egy katona, aki őrködés látszatával követte, meggyilkolta. ”

A történetet Cassius Dio is ránk hagyományozta, tőle tudjuk, hogy 217. április 8-án történt az eset és valóban könnyíteni akart magán a császár, amikor tőrrel ledöfték. A gyilkos nevét is ismerjük, Dio szerint egy Iulius Martialis nevű kiszolgált testőrkatona szúrta bele Caracallába a fegyverét, aki személyes okból neheztelt az uralkodóra, mivel nem kapta meg tőle a centurio rangot. A felbujtó azonban Macrinus, a testőrparancsnok volt.
Héródianos kicsit másképp örökíti meg a történetet. Eszerint egy bizonyos Maternianus nevű császári bizalmas levélben közölte Caracallával, hogy Macrinus testőrparancsnok az életére tör, a levél azonban előbb a praefectus praetorio kezébe került, aki a lelepleződéstől való félelmében rávette egyik katonáját, Martialiust, hogy gyilkolja meg az uralkodót. Martialiusnak Caracalla korábban kivégeztette a testvérét, így nem volt nehéz rávenni a tettre. Amikor az uralkodót „belei sürgették” és félrevonult, a katona leszúrta. Azt is tudjuk Iulius Martialisról / Martialiusról, hogy a germán testőrök menekülés közben egy dárdával megölték.



Epit. de Caes. 21.7.
„Majdnem harminc évet élt. Holttestét visszaszállították Rómába.”

Kienast szerint Caracalla 188. április 4-én született és 217. április 8-án ölték meg, tehát összesen huszonkilenc évet élt. Hadrianus mauzóleumában temették el, ő volt az utolsó római uralkodó, aki itt nyugodott. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy Caracalla urnáját Héródianos szerint Antiochiába küldték Iulia Domnának, ez az utalás azonban nem zárja ki, hogy a császár maradványai később valóban Rómába kerültek.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)