logo

VIII Sextilis AD

Aurelianus (270-275) .

Epit. de Caes. 35.1.
„Aurelianus egy jelentéktelen származású apától született, aki — úgy beszélik egy nagy tiszteletű szenátor, Aurelius szabad földbérlője volt valahol Dacia és Makedonia között. ”

A Historia Augusta szerint Aurelianus alacsony sorból származott („familia obscuriore”), s Sirmiumban látta meg a napvilágot. Eutropius szerint Dacia Ripensis volt az imperátor szülőhelye, a tartomány azonban Aurelianus imperátori akklamációja után jött csak létre, miután a császár 271-ben kiürítette a gótok által fenyegetett, a mai Erdély nagy részére kiterjedő Daciát, így ilyen nevű provinciában nem születhetett az uralkodó. Aurelianus atyjáról az epitomátor állításán kívül semmit sem tudunk, anyjáról pedig csupán a Historia Augusta bizonyosan fiktív tudósítása maradt ránk, amely szerint az asszony a császár szülőfalujában a Napisten papnőjeként szolgált és jóstehetséggel rendelkezett.



Epit. de Caes. 35.1.
„Öt évet és hat hónapot uralkodott.”

Aurelianus 270 szeptembere és 275 szeptembere / októbere között uralkodott, azaz mintegy öt éven át. Az öt év, hat hónapos időtartam úgy jön ki, hogy a császár halála után a Historia Augusta szerint „a Római Birodalom hat hónapon át uralkodó nélkül maradt.” A történészek az interregnumot fiktívnek tartják.



Epit. de Caes. 35.2.
„Nem különbözött Nagy Sándortól, vagy Caesartól, a diktátortól. A római világot ugyanis három év alatt visszafoglalta a bitorlóktól”

A szöveghely az usurpátorok (Zenobia augusta, Palmyra úrnője és Vaballathus augustus édesanyja, valamint Tetricus augustus, a Galliai Birodalom császára) elleni hadjáratokról szól, ezért használtam a bitorlók kifejezést a fordításban.
A palmyrai Septimia Zenobia, aki fia, Vaballathus nevében uralkodott, 270 tavaszán háborúba küldte hadvezérét, Zabdast az Arabia provinciát és a térség legjelentősebb kereskedővárosát, Petrát uraló tanukh törzs ellen, s legyőzte a Trassus dux vezetése alatt egységesülő római-tanukh csapatokat.
A római hadvezér is elesett a csatában. Zabdas seregei még 270 folyamán beözönlöttek Egyiptomba is. A helyi praefectust, Tenagio Probust tőrbe csalta és meggyilkolta a palmyrai hadvezetés, Zabdas pedig elfoglalta a területet. Amikor Zenobia értesült Aurelianus császár bosszúhadjáratáról, fiát augustusnak, saját magát pedig augustának kiáltotta ki, amit a keleti pénzérmék is bizonyítanak. Aurelianus két hadjáratban (272 és 273) számolt le a palmyrai ellenállással és csatolta vissza a Római Birodalom keleti területeit a fennhatósága alá.
274 első felében a győzedelmes császár aztán elérkezettnek látta az időt, hogy a korábban Postumus, Marius, Victorinus, majd 271 és 274 között Caius Pius Esuvius Tetricus által uralt galliai, germaniai és britanniai provinciákat, vagyis a 260 és 274 között fennálló „Galliai Birodalmat” is visszaszerezze Róma számára.
Aurelianus és Tetricus hadai Eutropius és a Panegyrici Latini szerint apud Catalaunos ütköztek meg egymással. A harcból végül a Róma által elismert imperátor került ki győztesen, a szakadár nyugati provinciák pedig elismerték Aurelianus császárságát. Eutropius úgy tudja, hogy a csatában Tetricus már nem is vett részt, annyira félt a katonák lázadásától és az esetleges legyilkolásától. Elhagyta csapatait, ellenfelének pedig levelet írt, amelyben Vergilius egyik sorával könyörgött: „Eripe me his, invicte, malis!” Aurelianus Rómában hatalmas diadalmenetet tartott, amelyen mint a földkerekség helyreállítója, RESTITVTOR ORBIS felvonultatta két legyőzött ellenségét, Zenobiát és Tetricust is. A Római Birodalom tizenöt év káosz után Aurelianus uralma alatt újraegyesült.

Az epitomátor Aurelianus háborúiról és győzelmeiről szóló narratívája a panegyricusokat idézi, s egyedülálló nézőpontot szolgáltat a császár IV-V. századi megítéléséhez. Míg a Historia Augusta „csupán” Traianushoz hasonlítja Aurelianus hadvezéri zsenijét, addig az Epitome de Caesaribus a világ valaha volt legnagyobb hadvezérének tartja az imperátort, aki még Iulius Caesart, sőt a világhódító Alexandrost is felülmúlta stratégiai tudásban.
A III. század válságát és a 260-274 közötti zűrzavaros éveket a késő ókorban tehát a Római Birodalom legsötétebb időszakának tartották, az imperiumot újraegyesítő császárt pedig annak érmepropagandájával összhangban RESTITVTOR ORBISként ünnepelték és Alexandroshoz mérték.



Epit. de Caes. 35.2.
„Itáliában három csatában volt győztes”

Aurelianus 270-271 telére datálható, germánok (alemannok és jutungok) ellen vívott három győztes csatájának pontos helyszínét egyedül az epitomátor hagyományozta az utókorra. A Historia Augusta ugyan beszámol egy placentiai ütközetről, ám ebben Aurelianust vesztesként ábrázolja. A két történetverziót Cassius Dio Continuator egy szöveghelye tudja talán összebékíteni, eszerint a germánok kifosztották Placentia városát, de aztán Aurelianus tárgyalásokba bocsátkozott velük. A szöveget talán ki lehet bővíteni az epitomátor azon információjával, hogy később csatára is sor került és az imperátor serege szétverte a germánokat.
A placentiai, a ticinumi mezőknél kivívott, valamint a Fanum Fortunae közelében elért győzelmek közül minden bizonnyal az utolsó volt a legértékesebb, hiszen Fanum már Ravennától délre feküdt, így felmerült a lehetősége annak, hogy Rómát is támadás érheti. Miután 271-ben a barbárokat kiverték Itáliából, elkezdték az Örök város körül az Aurelianus-féle fal építésére.



Epit. de Caes. 35.3.
„Septimiust a dalmátok között imperátorrá emelték, majd a sajátjai azonnal lekaszabolták. ”

A Septimius nevű ellencsászárt az Epitome mellett Zósimos is említi, ám a lázadás tényén kívül semmit sem tudunk meg róla a görög szerző munkájából. Valamikor 271-272-ben kiálthatták ki ellencsászárrá.



Epit. de Caes. 35.4.
„Ez idő tájt lázadtak fel Róma városában a pénzverők is”

A pénzverők 270-271 telén lázadtak fel Rómában Felicissimus vezetésével, miközben Aurelianus császár az Itáliába betörő germánokkal hadakozott. Az V. századi szerző, Polemius Silvius kalendáriuma szerint Felicissimus ellencsászárrá is kikiáltatta magát. A lázadás oka Aurelius Victor munkája alapján az volt, hogy a pénzverők szándékosan elértéktelenítették az érméket, hogy a lecsökkentett nemesfémtartalomból hasznot húzzanak, ám a mesterkedésük nyilvánosságra került és félelmükben nem volt más választásuk, mint fegyvert ragadni és ellenimperátort kikiáltani.
Zósimos Aurelianus palmyrai hadjárata előtt egy szenátori összeesküvésről tudósít, Septimius, Urbanus és Domitianus felkeléséről. Septimiusról tudjuk, hogy dalmatiai ellencsászár volt, Domitianus két pénzérméje pedig Galliában került elő. Urbanusról semmit sem tudunk, de talán kapcsolatba lehet hozni nevét a 271-es római eseményekkel és a pénzverők lázadásával. Elképzelhető, hogy Zósimos magára Róma városára (Urbanus Urbs) utal a névvel. A Historia Augusta szerint Aurelianus csak hatalmas véráldozatok árán, nem kevesebb mint 7000 katonát vesztve tudta leverni a római lázongásokat.



Epit. de Caes. 35.5.
„Mindenféle aranyozott ruhát hordott”

Egyedülálló adat az ókori szöveghagyományban. Aurelius Victor, Eutropius és a Historia Augusta is Aurelianus puritán életmódjáról számol be, Victor szerint „szigorú és romlatlan életstílus” jellemezte, Eutropius úgy véli, hogy „a laza erkölcsöket nagyrészt helyreigazította”, míg a Historia Augusta beszámolója arról tudósít, hogy amikor felesége bíborköpenyt szeretett volna ráadni, így válaszolt: „Kerüljük el, hogy a fonalat arany árában mérjék!”
Aurelianus epitomátor által említett diadémája, drágakövei és arany ruhái tehát fiktívek és egy császárt dicsőítő panegyricus részét képezik. Az ismeretlen szerző a Napistenhez, Sol Invictushoz próbálja hasonlítani a diadalmas imperátort, aki nemcsak RESTITVTOR ORBIS, de aranyruhában pompázó divi Solis filius is. Tudjuk, hogy Aurelianus templomot építtetett Solnak Rómában és henoteista koncepciójának középpontjába is a Nap került, ráadásul halála után megtörtént consecratioja is.
Véleményem szerint 1.20. (Augustus napsugarakat idéző nézése), 4.9. (a főnix, vagyis a napmadár feltűnése) és 12.12. (napfogyatkozás Nerva halálának napján) után egy újabb olyan szöveghelyről van szó, amely a Napistennel hozza kapcsolatba a tárgyalt császárt, s így információt szolgáltat az ismeretlen epitomátor vallásosságáról is.



Epit. de Caes. 35.6.
„A várost erősebb és szélesebb falakkal vette körül.”

A mai napig látható Aurelianus-féle városfal építése 271-ben kezdődött el és Zósimos szerint valamikor Probus császár (276-282) uralkodása alatt fejeződött be. A fal teljes hosszúsága közel 19 kilométer, magassága átlagosan 7 méter, vastagsága pedig átlagosan 3,5 méter.



Epit. de Caes. 35.7.
„Tetricust (...) Lucania correctorává léptette elő”

A Galliai Birodalom utolsó ellencsászárának, Tetricusnak (271-274) Aurelius Victor és Eutropius szerint is a corrector Lucaniae pozíciót adományozta Aurelianus, miután diadalmaskodott a galliai sereg fölött, míg a Historia Augusta a corrector totius Italiae címet említi. Tetricus még sokáig élt, a Historia Augusta szerint pedig később magánemberként Rómában, a Caelius-dombon lakott a fiával. 



Epit. de Caes. 35.8.
„Végül saját szolgájának csalárdsága miatt veszett oda”

Aurelianust 275 szeptemberében / októberében gyilkolták meg, a tett pontos helyszínét megnevezi Aurelius Victor, Eutropius, a Historia Augusta, Szent Jeromos és Zósimos is: Caenophruriumban történt a merénylet a pogány latin auktorok és Jeromos szerint, míg a pogány görög szerző Hérakleiát (Perinthost) említi.
Az epitomátor által elbeszélt történetet ismerteti az imperátor haláláról a többi késő ókori szerző is azzal a különbséggel, hogy Aurelius Victortól megtudjuk a felbujtó motivációját, Zósimostól a felbujtó nevét, míg a Historia Augustából a gyilkos kilétét is. A csalárd felbujtó „harácsolásának és bűneinek tudatában” fordult szembe Aurelianus-szal, Erósnak hívták, míg az összeesküvés feje Mucapor, a római sereg egyik hadvezére volt. O mérte a gyilkos csapást is Aurelianusra.



Epit. de Caes. 35.9.
„A nővére fiának gyilkosa”

A Historia Augusta szerint néhány szerző említi csupán azt, hogy Aurelianus mindössze a nővére fiával végzett, míg a legtöbb ókori auktor abban ért egyet, hogy a nővére lányát és fiát is kivégeztette.



Epit. de Caes. 35.10.
„Ekkoriban hét hónapig egyfajta uralkodó nélküli időszak köszöntött be.”

Az Aurelianus halála utáni interregnumnak a Historia Augusta szerint az volt az oka, hogy a hadsereg a szenátusra bízta a császárválasztást, a szenátus azonban ezt három ízben is visszahárította a katonaságra, mivel attól félt a testület, hogy a legiók nem fogják szívesen fogadni az új uralkodót. Végül az epitomátor adatával ellentétben hat hónapos interregnum után Tacitust köszöntötte imperátorként a szenátus.
A modern történészek ugyanakkor elvetik a féléves császár nélküli időszak lehetőségét, az Aurelianus és Tacitus közötti hatalmi hiátus 10-11 hétnél nem lehetett több, ez az idő pedig pont arra lehetett csak elég, hogy Aurelianus halálhíre Rómába érjen és ott a szenátus lassú tempóban új császárt válasszon. Elképzelhető, hogy az interregnumról író késő ókori pogány auktorokat befolyásolták a IV. századi keresztény szerzők (Eusebios és Szent Jeromos) eltérő adatai is, Eusebios ugyanis Aurelianus hatéves uralkodása után Probus császárságáról ír, s kihagyja munkájából Tacitust és Florianust, e két általa jelentéktelennek gondolt, összesen körülbelül hat hónapig uralkodó császárt, míg Szent Jeromos Aurelianushoz öt és fél éves, míg Tacitushoz féléves uralkodást társít.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)