logo

VIII Sextilis AD

Augustus (i.e. 27 i.sz. 14).

Epit. de Caes. 1.1.
„A város alapítása utáni 722. évben és a királyok elűzése után 480 évvel...”

Az epitomátor az i.e. 31. évre, vagyis az actiumi tengeri csatára utal, amelyben Octavianus, a későbbi Augustus császár legyőzte Marcus Antonius és Kleopátra hajóhadát. Róma város alapítását Marcus Terentius Varro nyomán helyezte a késő ókori szerző i.e. 753. április 21-re. Szembetűnő azonban, hogy az Epitome Tarquinius Superbus elűzését a hagyománnyal ellentétben nem i.e. 510-re, hanem i.e. 511-re datálja. A mű kezdő sorai nagyon hasonlítanak Aurelius Victor Liber de Caesaribusának első mondataira, ennek oka, hogy az ismeretlen epitomátor és Victor is ugyanazt a forrást használta munkájához.



Epit. de Caes. 1.2.
„Octavianust, aki apai ágon Octavius szenátortól született.”

Octavianus édesapjának szenátori rangját Suetonius is említi, ám a II. századi szerző ír azokról a vádakról is, amelyek az első császár atyját pénzváltónak és Mars-mezőn tevékenykedő szavazatvásárló ügynöknek nevezik. Suetonius szerint a gens Octavia ugyan ősi patríciuscsalád volt, azonban az idők folyamán plebejusokká lettek, s csak Iulius Caesar emelte őket vissza a szenátori rendbe. Biztosan tudjuk a családról, hogy C. Octavius, a leendő császár édesapja i.e. 60-ban már praetor volt.



Epit. de Caes. 1.2.
„Mivel nagyanyja fivére, Gaius Caesar örökbe fogadta”

Caesar a végrendeletében fogadta örökbe Octavianust i.e. 45. szeptember 13-án.



Epit. de Caes. 1.3.
„Tribunusi jogkört is gyakorolt.”

Augustus i.e. 23-ban nyerte el élete végéig a tribuniciapotestast, amely hatalmának az egyik legfontosabb alapja volt, s amelyet 205 i.e. 6 és i.e. 1, valamint i.sz. 4 és i.sz. 14 között utódjával, Tiberiusszal együtt gyakorolt.



Epit. de Caes. 1.6.
„Az ő idejében évente 20 millió egységnyi búzát szállítottak Egyiptomból a Városba.”

Egyedülálló és nagyon fontos gazdaságtörténeti adatról van szó, az Egyiptomból Rómába szállított éves gabonamennyiség pontos nagyságát ugyanis egyetlen másik ókori forrás sem említi, ugyanakkor az epitomátor szövegének komoly hiányossága, hogy nem ad meg mértékegységet. Az „évi 20 millió búza” Schlumberger szerint évi 20 millió quadrantal búzát, míg G. M. Paul véleménye alapján 20 millió modius búzát jelent. Utóbbi adat az egyharmada a német történész mennyiségének, s mai mértékegységre átszámítva 135,6 millió kilogrammnak, tehát 135.600 tonna búzának felel meg.
Egy római katona napi búzaadagja körülbelül 850 gramm volt (ROTH 1998: 24), az Epitome adata tehát azt jelenti, hogy amennyiben G. M. Paul nézete szerint modiusként értelmezzül, akkor a 20 millió modius éves búzamennyiségből 135.600.000 (0,85*365)=437.067 katonát lehetett volna élelmezni. Ezt a napi fejadagot amennyiben megfeleltetjük a római plebs fejadagjának, akkor kijelenthetjük, hogy Egyiptom Róma lakosságának körülbelül a felét látta el Augustus idejében kenyérrel, ha a korabeli Róma populációját 750 ezer és 1 millió fő közé becsüljük.
Az Epitome adata tehát megbízhatónak tűnik, ha modiusban értelmezzük, G. M. Paul ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a 20 millió modius gabona talán csak az epitomátor hozzáadása a szöveghez, vagyis egy 395 és 408 közé keltezhető információ, amely nem
érvényes Augustus császár idejére. Nem gondolom, hogy az epitomátor szándékosan IV-V. századi adatokat vetített volna vissza 400 évvel korábbra, hasonlóra sehol sincs példa a késő ókori breviáriumban: ahol az Epitome szerzője téved, ott akaratlanul téved. Egy olyan
szöveghely is akad, ahol a szerző a „manapság” szóval kiegészítve említi saját korának elnevezését, hogy így pontosítsa a szöveget: „Commagene, amit manapság Augustophratensisnek nevezünk.
Paul tárgyalja Iosephus Flavius egy szöveghelyét is, amely szerint Észak-Afrika látja el az Örök várost 8 hónapnyi búzával, míg Egyiptom 4 hónapnyi búzával. Bár az Epitome és Iosephus szöveghelyeit összeegyeztetve megkapnánk, hogy Rómában egy év alatt 60 millió modius búzát fogyasztottak el az emberek, ezt a fajta kombinációt a történészek és a régészek (Beloch, Rostovtzeff, Hopkins, Rickman, Paul) egyöntetűen elutasítják és tudománytalannak tartják. Paul azt is kijelenti, hogy Iosephusnak nem lehetett semmiféle információja a Rómába tartó afrikai búza éves mennyiségéről, adata tehát légből kapott.



Epit. de Caes. 1.8.
„A perzsák túszokat küldtek hozzá és megadták neki királyaik megválasztásának jogát is.”

Az Epitome szinonimaként használja a „perzsa” és a „parthus" népneveket, nem tesz különbséget közöttük. Az Augustus külpolitikájáról beszámoló szöveghelyek (1.4-1.9) által említett népek Suetoniusnál és Aurelius Victor Liber de Caesaribusában is visszaköszönnek kisebb-nagyobb eltérésekkel, s a Res Gestae Divi Augusti lehetett közvetve az itt közölt információk elsődleges forrása. A parthusoknak küldött királyokról ezt írja Augustus császár:
„A parthusok és médek népei követeik útján tőlem kérték és kapták fejedelmi sarjaikat királyaikul: a parthusok Vononest, Phrates király fiát, Orodes király unokáját, a médek pedig Ariobarzanest, Artavasdes király fiát, Ariobarzanes király unokáját.”



Epit. de Caes. 1.9.
„Az indiaiak, a szkíták, a garamantesek, az etiópok követeket küldtek hozzá ajándékokkal.”

Az epitomátor tudatosan választotta ki a fenti népeket az általa használt forrásokból. A négy nép a négy égtájat szimbolizálja az óramutató járásával ellentétes irányban (indiaiak kelet; szkíták észak; garamantesek nyugat; etiópok dél). A szöveg azt sugallja, hogy a négy égtáj által tisztelt Augustus az egész Földkerekség leghatalmasabb uralkodója volt.



Epit. de Caes. 1.13.
„Az ő idejében semmisült meg a Rajnán túl egy római sereg, s a tribunusok, valamint a propraetor is odaveszett.”

A 9-ben bekövetkezett katasztrofális teutoburgi vereségről van szó, amely során a római hadvezér, Publius Quintilius Varus három légiója odaveszett az Arminius által vezetett germán haderő sokkszerű támadása következtében. A csata végkimenetele a cannaei és a carrhaei vereségek súlyosságával ért fel. Varus túlélte a kegyetlen mészárlást, ám a hatalmas veszteséget felismerve öngyilkos lett.



Epit. de Caes. 1.16.
„Barátaihoz hűséges maradt, akik közül a legfontosabb Maecenas volt hallgatagsága, valamint Agrippa kitartó munkabírása és fegyelmezettsége miatt. Nagyra becsülte továbbá Vergiliust is.”

Míg Suetonius csak Maecenast és Agrippát nevezi meg Augustus barátai közül, addig az Epitome Vergiliust is említi. A IV. században az Aeneis volt a legismertebb Augustus korából származó irodalmi munka, ráadásul negyedik eklogája miatt Vergilius a keresztények között is népszerűnek számított. Az Epitome is valószínűleg a korszellem miatt tesz említést az Aeneis szerzőjéről. A Maecenas hallgatagságáról beszámoló Epitome-szöveghely furcsaságát az adja, hogy Suetonius fecsegőnek nevezi a férfit.



Epit. de Caes. 1.20.
„Az egész teste szép, de a szemei különösen. Tekintete úgy villogott, mint a legfényesebb csillagok és szívesen vette a reá pillantóktól, ha szemvillanása elől, miként a Nap sugaraitól, elkapták a tekintetüket.”

Az Augustus ragyogó szemeiről beszámoló rész Suetoniustól történő átvétel, azonban az epitomátor más szavakat használ a saját szövegében, mint Hadrianus levéltárosa. A legfényesebb csillagokról szóló hasonlat például nem Suetoniustól való, ahogy a II. századi szerző a solis radiis kifejezést sem használta. Az epitomátor az Augustust dicsőítő, késő ókori panegyricusokat idéző soraiban neoplatonista világlátásáról tesz tanúbizonyságot, az első római császárt pedig Suetonius szövegét átalakítva feltételezésem szerint Sol Invictushoz, a sugárkoronás napistenhez próbálja hasonlítani.
Sol Invictus a III-IV. század legnépszerűbb henoteista-szinkretista pogány istenségének számított, többek között Aurelianus (270-275) és Iulianus császár (361-363) is őt tisztelte kiemelten, de a 320-as évekig Constantinusnak is az egyik legkedvesebb istensége volt, számos pénze hátlapján előfordult. Az epitomátor henoteista pogány istenképére ugyan utalás van például a Marcus Aureliusról szóló szövegrészben is, azonban az Augustus szemeiről szóló sorok közelebbi képet is adnak a szerző vallásosságáról, lévén a neoplatonikus napteológia igenlésére lehetnek bizonyítékok.
A Nap és az égbolton vibráló csillagok a neoplatonista teológia szerint az égitestek fölötti láthatatlan, isteni világból előtörő fényességet, tehát az isteni értelmet sugározzák a földi materiális létsíkra. Minden egyes égbolton ragyogó tünemény egy-egy istenség evilágon érzékelhető manifesztációja, ugyanakkor ezek az istenségek az isteni értelemben kiterjedés nélküli egységet alkotnak. Ahogy Buzási Gábor fogalmaz és egyetlen gondolatban megragadja a késő ókori napteológia és a henoteista Sol-kultusz lényegét, valamint a filozófia keresztény tanokhoz való hasonlóságát:
„Vallástörténeti szempontból ennek a Nap-fény-égitestek hármassága alkotta modellnek az a jelentősege, hogy lehetővé tette a politeizmus és a monoteizmus egyfajta szintézisét. Hiszen a tulajdonképpeni Nap, aki tehát nem azonos az égitesttel, egységet alkot: ő az egyes égi istenekben felragyogó transzcendens fénysugarak közös eredője.”

Az epitomátor szerint tehát Augustus az istenség a csillagok és a Nap által közvetített evilági manifesztátuma a szemében ragyogó transzcendens fényesség által, tehát kvázi divi Solis filius. Ha továbbmegyünk a fejtegetésben, akkor kijelenthetjük, hogy az epitomátor provokatív módon talán Jézus Krisztus egyfajta pogány ellenpólusaként próbálja meg felvillantani a galileai kortársának, Augustusnak az alakját, akit úgy jelenít meg, mint aki Iulianus császár Héliosról szóló szavait idézve „egy Istenből származik, egy az Egyből.”



Epit. de Caes. 1.22.
„Az volt ugyanis a szokása, hogy tizenkét kéjfiú és ugyanennyi kéjlány között heverészett.”

Egyedi adat. Az Epitome de Caesaribus 1.21. és 1.24. között Augustus negatív tulajdonságait részletezi, amit a „Még egy ekkora férfi sem volt azonban mentes a bűnöktől.” mondattal vezet fel. Elsősorban az első császár szexuális életét tárgyalja a szerző: Augustus a szerelmi vágy rabja, biszexuális, hűtlen, ráadásul képmutató is. Mintha fokozná a vádakat az ismeretlen szerző, miközben a saját értékítélete szerint egyre súlyosabb vétségeket említ. A szöveghellyel kapcsolatban két dolgot kell megvizsgálni: egyrészt ismerünk-e másik forrást, amely Augustust a heteroszexualitástól eltérő kontextusban említi, másrészt pedig, hogy mi az Epitome szerzőjének az értékítélete a homoés biszexualitással kapcsolatban.
Suetonius is említ homoszexuális vádakat Augustusszal kapcsolatban, ezek között olvashatók egyértelműen hiteltelen és propagandisztikus vádaskodások, azonban akad olyan történet is, amelynek a valóságtartamán a kidolgozottság miatt talán érdemes elgondolkodni. A II. századi szerző még egy színházi előadás során előadott gúnyverset is idéz. Az Epitome Augustusszal, Neroval, Galbával, Antonius usurpátorral, Heliogabalusszal és II. Constantius-szal kapcsolatban tárgyal homoszexuális vonzalmat, s mindegyik esetben komoly kritikával illeti a nem heteroszexuális viszonyt. Augustus és II. Constantius esetében ugyan a császárok biszexualitásának említése inkább csak tényközlés, de a szövegkörnyezet jelzi, hogy épp az uralkodók negatív tulajdonságairól van szó.



Epit. de Caes. 1.24.
„(Ovidius) három könyvecskét írt A szerelem művészete címmel, (ezért Augustus) száműzetésre ítélte. ”

A Gudianus Latinus 84 kódexből hiányzik ez a tagmondat: „amatoriae artis conscripsit, exilio damnavit.”



Epit. de Caes. 1.26.
„Hetvenhét évet megélve Nolában halt meg betegségben.”

Augustus a Neapolis (Nápoly) közelében fekvő településen, Nolában halt meg 14. augusztus 19-én.



Epit. de Caes. 1.27.
„Livia álnokságának következtében ölték meg”

A feltételezett gyilkosság okáról is beszámol az epitomátor, eszerint Augustus vissza szerette volna hívni unokáját, Postumus Agrippát (az Epitome csak Agrippának nevezi) a száműzetésből, s őt szerette volna megtenni örökösének Livia fia, Tiberius helyett. A történet megegyezik Tacitus és Cassius Dio soraival, míg Suetonius csak a természetes halál verzióját tárgyalja, Livia és Augustus között pedig jó viszonyról számol be. A késő ókori breviáriumok (az Epitome kivételével) szintén csak Augustus természetes haláláról írnak. Eutropius a halál helyszínét tévesen nem Nolába, hanem a campaniai Atellába teszi.



Epit. de Caes. 1.29.
„Egyszer, amikor úgy tűnt, már csak háromnapi gabona van a magtárakban... ”

Az epitomátor 1.6.-hoz hasonlóan a római gabonamennyiségről értekezik. T. D. Barnes szerint a gabonáról szóló szöveghelyek alapján az Epitome keletkezését 397-398 telére lehetne datálni, amikor Róma Gildo afrikai usurpációja miatt ellátási gondokkal küzdött.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)