logo

VIII Sextilis AD

Antoninus Pius (138-161).

Epit. de Caes. 15.1.
„Antoninus Fulvius, vagy Boionius, akit később még Pius melléknéven is szólítottak, huszonhárom évet uralkodott”

A császár eredeti neve Titus Aurelius Fulvus Boionius Arrius Antoninus, teljes uralkodói titulatúrája pedig Imperator Caesar Titus Aelius Hadrianus Antoninus Augustus Pius volt. A „Fulvius” névalak hibás az Epitomében.
138. július 10. és 161. március 7. között uralkodott, vagyis 22 évet és 8 hónapot. Uralkodása hosszát az ókori auktorok közül az epitomátor mellett Dio, Eutropius, Aurelius Victor és a keresztény Orosius is említi. A legpontosabb az V. századi keresztény történetíró.



Epit. de Caes. 15.2.
„Hadrianus veje és fogadott fia”

Érdekes, hogy a szöveg Hadrianusnak és nem Adrianusnak (14.1.) nevezi az uralkodót. Az új császár nem volt Hadrianus veje, hiszen ahogy 14.8. sugallja, a 138-ban életét vesztő imperátornak nem született gyermeke. Pius feleségét Annia Galeria Faustinának (Faustina Maior) hívták, édesapja pedig Marcus Annius Verus volt. Antoninus Pius valóban úgy került hatalomra, ahogy azt az epitomátor leírja: Hadrianus örökbe fogadta. Az információt Aurelius Victor és a Historia Augusta is megerősíti.



Epit. de Caes. 15.3.
„Saját kora Numához hasonlította... ”

Numa Pompiliusról, Róma Romulus utáni második királyáról ír az epitomátor, akinek az uralkodása alatt a monda szerint nem zajlott semmilyen háború. Tévedés azonban, hogy semmiféle konfliktus nem történt Antoninus Pius regnálása idején, habár tény, hogy uralma többnyire nyugalmasan telt. 138 és 161 között a rómaiak legyőzték a britannusokat (ekkor épült az Antoninus-fal), a maurusokat, a germánokat, a dákokat, az alánokat és a zsidókat is, ráadásul Achaiában és Egyiptomban is rövid életű felkelésekre került sor a Historia Augusta szerint.



Epit. de Caes. 15.6.
„Nem szükséges kitartóan kutatni a bűnök iránt vágyakozók valódi kilétét”

Az Antoninus Pius elleni összeesküvéssel a Historia Augusta két személyt vádol, a 127. év consulját, Titus Atilius Rufus Titianust, illetve Cornelius Priscianust. Titianust megbüntette ugyan a szenátus (a szövegkörnyezet alapján halállal), ám a császár megtiltotta az atyáknak, hogy az összeesküvőt a cinkosai felől faggassák és a kivégzett személy fiát is segítette a későbbiekben. Priscianus öngyilkos lett, miután császárellenes összeesküvése Hispaniában lelepleződött és összeomlott.



Epit. de Caes. 15.7.
„Loriumban, a saját villájában, tizenkétezer lépés távolságra a Várostól néhány nap alatt láz emésztette fel”

A tizenkétezer lépés távolság 17.772 méternek, vagyis körülbelül 18 kilométernek felel meg. Lorium Rómától nyugatra, az egykori Via Aurelia mellett feküdt, ma Castel di Guido települése található a helyén, amely Rómától 16,8 kilométerre terül el. Elképzelhető, hogy az epitomátor téved a Róma-Lorium távolság meghatározásakor, de szerintem a távolságbeli eltérést inkább az indokolja, hogy Róma városa az Antoninus Pius kora óta eltelt 1850 év alatt nyugati irányba is terjeszkedett.
Castel di Guido településén feltártak egy villát, amely valamikor az i.e. II-I. században épülhetett, és amelyet a III. századig laktak. A területről származó bélyeges téglák Lucius Coelius Nicephorus nevét hagyományozták az utókorra. Nem bizonyítható, csak feltételezhető, hogy Antoninus Pius villájáról van szó.
A császár lázas betegségét a Historia Augusta szerint az okozta, hogy mohón fogyasztotta el a vacsorára feltálalt alpesi sajtot, amelyet éjszaka aztán kihányt. Betegsége harmadik napján hunyt el. Halála után ahogy Epit. de Caes. 15.8. is említi istenné avatták és Hadrianus mauzóleumába temették.



Epit. de Caes. 15.9.
„Olyannyira szelíd volt, hogy amikor a gabonahiányt gyanító római köznép kövekkel megsebesítette, inkább ki akarta engesztelni őket”

A történet egyedi az egész ókori szöveghagyományban. Bár az Antoninus Pius alatti gabonahiányról a Historia Augusta is említést tesz (a császár állítólag a saját kincstára terhére vásárolt fel és osztott gabonát), de a köznép támadásáról nem esik szó a szövegben. Ez a harmadik történet az Epitomében, amely gabonával foglalkozik 1.6. és 1.29-30. után. Utalni kell ismét T. D. Barnes hipotézisére, aki az Epitome megírását 397-398 telére datálta, mivel ekkoriban Róma Gildo afrikai usurpációja miatt gabonahiánnyal küszködött.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)