logo

VIII Sextilis AD

Rövid könyv az imperátorok életéről és erkölcseiről Augustus Caesartól Theodosiusig (II.)

Sextus Aurelius Victor könyveiből



13

Ulpius Traianus Tudertina városából származott, Ulpiusnak nagyapja után, Traianusnak pedig apai nemzetségének alapítójáról, Traiusról, avagy atyjáról, Traianusról nevezték el. Húsz évet uralkodott. Oly nagy államférfinak bizonyult, amekkorát a legnagyobb történetírók csodálni való tehetsége is csak alig-alig tudott volna ábrázolni. Agrippinában, Gallia híres coloniájában fogadta el a hatalmat ez a katonai ügyekben nagy szorgalommal bíró, civilként nyugodt, a városok támogatásában pedig bőkezű ember.
Minden korban két jellemvonás van, amit egy kiváló princepstől elvárnak: az otthon feddhetetlensége, s a bátorság a háborúban, ám mindkét esetben bölcsesség is szükségeltetik. Ő ezekből a legnagyobb dolgokból oly hatalmas mértékben részesült, hogy úgy tűnt, mintha a természetében a különböző erények a legtökéletesebb mértékben egyesültek volna, leszámítva, hogy kissé sokat foglalkozott az evéssel és az ivással.

Bőkezű volt barátaival, s amennyire életének körülményeihez illett, élvezte a társaságukat. Sura tiszteletére, akinek a támogatásával megszerezte a hatalmat, fürdőket épített. Ha mindent el akarnánk mesélni róla, amit név szerint kiérdemelt, az a szükségesnél többnek tűnne, elég őt műveltnek és hibátlannak mondani. Kitartó volt ugyanis a munkában, kedvelt mindent, ami tökéletes és háborúval kapcsolatos, még többre becsülte azonban az őszinte jellemeket és a legműveltebb embereket, noha saját maga kevés tudományos ismerettel és mérsékelt szónoki képességgel bírt.
Az igazságszolgáltatás, valamint az emberi és az isteni jog területén éppen annyira volt az újdonságok meghonosítója, mint a hagyomány oltalmazója. Az összes tette még nagyobbnak tűnt, mivel a sok szörnyű zsarnok lezüllesztette és tönkretette a római államot. Azt gondolták róla, hogy a megfelelő időben, annyi rossz gyógyszeréül isteni akarat által adatott, hiszen eljövendő uralkodását számos csodálatos előjel kinyilvánította. Ezek közül a legfontosabb az volt, amikor egy varjú a Capitolium tetejéről attikai görög kiejtéssel így szólt: „Jó lesz!”

Elhamvasztott holttestének maradványait visszahozták Rómába, s Traianus fórumán az oszlopa alá temették, majd fölé helyezték a szobrát is, amely ahogy a triumpháló hadvezérek szokták, a szenátus és a hadsereg által felvezetve vonult be a városba. Az ő idejében veszedelmesebben, mint Nerva uralma alatt kiöntött a Tiberis, s nagy pusztítást hajtott végre a folyóhoz közeli épületekben; emellett számos provinciában heves földrengések tomboltak, borzalmas betegség sújtott le, továbbá éhínség és tűzvész is szedte áldozatait.
Mindezeket a csapásokat Traianus gondosan meghozott rendeletek útján orvosolta. Elrendelte, hogy a házak magassága ne múlhassa felül a hatvan lábat az összeomlás veszélye és az ilyen esetekben jelentkező költségesség miatt. Ettől fogva aztán megérdemelten a haza atyjának nevezték. Hatvannégy évet élt.


14

Aelius Adrianus Itala szülötte. Atyja, Aelius Adrianus Traianus princeps unokatestvére volt, s Adriából származott, amely egy város Picenum földjén, s amely a nevét adta az Adriai-tengernek. Huszonkét évet uralkodott. A görög irodalomban különösen műveltnek számított, emiatt a legtöbben Görögöcskének nevezték.
Az athéniak szokásait és erkölcseit magáévá tette, kiváló képességekkel rendelkezett nemcsak a rhétorikában, de más tudományban is, így az éneklésben, a hangszeres játékban és az orvoslásban; zenész, geometriatudós, festő és szobrász volt, aki a bronz, valamint a márvány megmunkálásában megközelítette Polycletust és Euphranorast. Bizony egészében véve mindebben olyannyira kifinomult volt, hogy úgy látszott, az emberi természet kevés nála ízlésesebb személyt ismert valaha is.

Emlékezőtehetsége nagyobbnak tűnt, mint ami elképzelhető, fel tudott sorolni név szerint helyeket, ügyeket, katonákat, sőt még a távollevőket is. Hatalmas munkabírással rendelkezett, hiszen az összes provinciát körbejárta megelőzvén a kísérő csapatot, miközben az összes várost helyreállította, a testületek létszámát pedig megnövelte. A katonai légiók mintájára ugyanis a mesterembereket, a mérnököket, az építészeket: a városfalak összes építőjét és szépítőjét cohorsokba sorolta be. Szeszélyes, kiismerhetetlen, képmutató ember volt. Mint egy született bíró, úgy ismerte a bűnöket és az erényeket, lelkének hevességét pedig némi fortéllyal uralta, s ügyesen titkolta irigységét, szomorúságát, bujaságát és megállta tehetségének gőgös fitogtatását is; mértékletességet, barátságosságot, szelídséget tettetett, hogy elrejtse vágyódását a dicsőség iránt, amelyért lángolt.
Túlságosan buzgólkodott a piszkálódásban éppúgy, mint az arra való válaszadásban akár komoly témákról, akár tréfáról, akár gyalázkodásokról volt szó; költeményre költeménnyel, elmés mondásra elmés mondással felelt úgy, hogy az ember azt hihette, mindenre van kész válasza. Felesége, Sabina, midőn már-már szolgai megaláztatások érték, öngyilkosságra kényszerült. Az asszony nyilvánosan mondogatta, mivel rosszul ítélte meg a természetét, hogy azon fáradozik, nehogy teherbe essen tőle és ezáltal az emberi nem romlását okozza.

Egy bőr alatti betegség győzte le végül, amit sokáig szelíden tűrt, ám az égető, elviselhetetlen fájdalom hatására a szenátusból sokakat meggyilkolt. Sok királytól titkos ajándékokkal békét vásárolt, s gyakorta nyilvánosan mondogatta, hogy többet ért el tétlenséggel, mint mások fegyverekkel. Közhivatalokat és udvari hivatalokat, valamint katonai hivatalokat állított fel, amelyek ebben a formában napjainkig fennállnak, csupán Constantinus változtatott rajtuk kis mértékben.

Hatvankét évet élt, majd nyomorúságos halállal vesztette életét. Végtagjainak fájdalmától olyannyira felemésztődött, hogy gyakran könyörögve kérte leghűségesebb szolgáitól a saját meggyilkolását, s hogy ne tegyen kárt magában, a legkedvesebb barátai őrsége vigyázta.


15

Antoninus Fulvius, vagy Boionius, akit később még Pius melléknéven is szólítottak, huszonhárom évet uralkodott. A császár Hadrianus veje és fogadott fia oly nagyon jóságos volt principatusa alatt, hogy kétségtelenül példa nélküli életet élt, bár saját kora Numához hasonlította. Ugyanis pusztán a tekintélyével háború nélkül kormányozta a földkerekséget huszonhárom éven át, s olyannyira félte és szerette az összes király, nemzet és nép, hogy inkább atyjuknak, avagy védelmezőjüknek, mint uruknak és parancsolójuknak gondolták és az egymás közötti vitákhoz az égiek kegyes törvényét kívánva mindenki őt óhajtotta bírónak. Sőt még az indiaiak, a baktriaiak és a hyrcanusok is követeket küldtek hozzá értesülvén a nagy imperátor igazságosságáról, amelyet a császár komoly és szép arca, hosszú végtagjai és izmos termete által még csodálatosabbá tett.
Mielőtt kijött, hogy köszöntsék, evett egy kis kenyeret, nehogy koplalástól lehűlő vére a szíve körül elvegye erejét, elbágyadjon, s csak kevéssé tudjon a közügyekre koncentrálni, amit hihetetlen gondossággal, akár a legjobb családfő végzett. A dicsőség iránti vágy és a kérkedés hiányzott természetéből, olyannyira szelíd volt, hogy az atyák követelése ellenére azoknál, akik összeesküdtek ellene, visszatartotta a nyomozást, sőt kijelentette, nem szükséges kitartóan kutatni a bűnök iránt vágyakozók valódi kilétét, nehogy köztudott legyen, ha többeket lelepleznek, mekkora gyűlölet van ellene.

Loriumban, a saját villájában, tizenkétezer lépés távolságra a Várostól néhány nap alatt láz emésztette fel huszonhárom évnyi uralkodás után. A tiszteletére templomokat, papokat és számtalan más dolgot rendeltek el. Olyannyira szelíd volt, hogy amikor a gabonahiányt gyanító római köznép kövekkel megsebesítette, inkább ki akarta engesztelni őket a gabonalajstrom nyilvánosságra hozatalával, semmint megbosszulni a lázongást.


16

Marcus Aurelius Antoninus tizennyolc évet uralkodott. Az összes erény és égi jellemvonás megvolt benne, s mint afféle védelmező sodródott a közügyek viszontagságai elé. Ha ugyanis nem azokban az időkben született volna, akkor bizony a rómaiak államának egésze szinte egyetlen hibától összeomlott volna. Sehol sem volt tudniillik nyugalom a fegyverektől, az egész keletet, Illyricumot, Itáliát és Galliát háborúk perzselték. Megmozdult a föld városokat döntve romba, folyók áradtak ki, gyakorta pusztítottak fertőző betegségek, egy sáskafajta pedig elárasztotta a földeket, s nem volt már szinte semmilyen szavakba önthető, vagy elképzelhető emberek által megtapasztalt szerencsétlenség, ami ne tombolt volna uralkodása idején.
Hiszem, hogy az isteni elrendelés idézi elő azt, amikor a világtörvény, a természet, vagy valamilyen egyéb erő, amely az emberek számára ismeretlen, a vezetők bölcsessége, mint afféle gyógyszer által lecsillapítja a bajokat. Egy közeli rokonával, Lucius Annius Verus-szal a jóindulat egy új fajtáját tanúsítva megosztotta az uralmat. Ő volt az a Verus, aki Altinum és Concordia között utazva, gutaütés miatt, amely kórt a görögök apoplexiának hívnak, uralkodásának tizenegyedik évében életét vesztette. A költemények, de leginkább a tragédiák mestere volt, jellemét durvaság és bujaság jellemezte.

Halála után Marcus Antoninus egyedül irányította az államot. Életének kezdetétől fogva oly nagy nyugalommal viselkedett, hogy gyermekkora óta arckifejezését sem az öröm, sem a bánat hatására nem változtatta meg. A görög filozófiának és irodalomnak a legjártasabb tanulmányozója volt. Megengedte a tekintélyesebb férfiaknak, hogy ugyanolyan pompával és hasonló szolgaszemélyzettel tartsanak lakomákat, mint ő.
Amikor a kincstár kiürülése miatt nem rendelkezett pénzzel, amit a katonákra költhetett volna, s nem akart semmit sem kiszabni a provinciákra, vagy a szenátusra, Traianus fórumán árverést rendezett, s áruba bocsátotta az uralkodói tulajdont: aranyvázákat, kristályserlegeket, balzsamtartókat, a felesége és a saját selyem és aranyruháit, valamint számos drágaköves ékszert, s a két hónapon át folyamatosan tartó árverés sok aranyat hozott.
Egy győzelem után azonban visszafizette azoknak a vásárlóknak a vételi árat, akik vissza akarták adni a megszerzett tárgyakat; azoknak sem volt viszont egyáltalán kellemetlen, akik inkább meg akarták tartani a javakat. Az ő idejében ölték meg a zsarnokságra törő Cassiust.

Életének ötvenkilencedik évében, Vindobonában halt meg betegségben. Amikor halálhíre elérte Rómát, döbbent nyilvános gyász lett úrrá a városban, a szenátus pedig gyászruhába burkolózott, s sírva gyűlt össze a Curiában. S amit Romulusról nehezen hittek el, azt most mindannyian közmegegyezéssel gondolták: Marcust befogadták az égbe. A tiszteletére templomokat, oszlopokat és sok más egyéb dolgot rendeltek el.


17

Aurelius Commodus, Antoninus fia, akit Antoninusnak is neveztek, tizenhárom évet uralkodott. Majdani jellemét már uralkodása kezdetekor kimutatta. Amikor ugyanis atyja halálának óráján arra figyelmeztette, ne hagyja a már gyenge barbároknak férfiasságukat visszanyerni, ő imigyen válaszolt: egy egészséges ember egymás után végre tudja hajtani a feladatokat, egy halott viszont már semmire sem képes.
Mindenkinél vadabb szenvedéllyel, kapzsisággal és kegyetlenséggel bírt, senkihez sem volt hűséges, azokkal szemben pedig még könyörtelenebbül viselkedett, akiket a legragyogóbb kitüntetésekkel és hatalmas ajándékokkal jutalmazott. Annyira romlott volt, hogy nagyon gyakran harcolt gladiátorfegyverekkel az amphiteátrumban. A szabados származású Marcia, aki kűlsejével és utcanői praktikáival sokat tudott elérni, amikor már a lelkét teljesen gúzsba kötötte, a fürdőből kilépő uralkodónak mérgezett italt nyújtott át. Végül egy ellene küldött különösen izmos birkózó fojtotta meg életének harminckettedik évében.


18

Helvius Pertinax nyolcvanöt napot uralkodott. Az uralmat rákényszerítették, emiatt nyerte el az Ellenálló és Magát alávető melléknevet. Alacsony sorból származott, megszerezte a városi praefecturát, majd megtették imperátornak, s Iulianus álnoksága következtében, számos szúrással gyilkolták meg hatvanhét éves korában. Fejét körbehordozták az egész városban. Halálával egy olyan férfi távozott, aki példa volt az emberi sors forgandóságára, hisz tetteinek összességével a legmagasabb pozíciókat is elérte egészen odáig jutva, hogy a Sors által feldobott golyónak nevezték.
Egy szabados apától született a ligurok között, Lollius Gentianus kopár földbirtokán, akinek apraefecturája alatt is a kliense volt, amit a legszívélyesebben elismert. Betűvetést oktatott, az ismereteit nyelvtudósoktól sajátította el. Inkább volt nyájas, semmint tettekben jótékony, ami miatt görög kifejezéssel chrestologonnak (nyájas szavúnak) nevezték. Sohasem bosszulta meg az elszenvedett sérelmeket. Szerette az egyszerűséget, átlagosnak mutatta magát, ami a beszédstílusát, az asztaltársaságát és a járását illeti.

Halálakor az „Isteni” melléknevet ítélték oda neki, s érdemei miatt ismétlődő tetszésnyilvánításokkal ünnepelték, míg szavaik el nem gyengültek:
”Pertinax uralkodása alatt biztonságban éltünk, senkitől sem féltünk. Éljen az istenfélő atya! Éljen a szenátus atyja! Éljen minden jó atyja!”


19

A mediolanumi származású Didius Iulianus hét hónapot uralkodott. Előkelő férfi volt, a jogban különösen jártas, pártoskodó, vakmerő és az uralom iránt hevesen sóvárgó. Az ő idejében emelték augustus-szá Niger Pescenniust Antiochiában, Septimius Severust pedig a pannoniai Savariában. Ennek a Severusnak a parancsára Iulianust a palota egy félreeső fürdőjébe hurcolták, ahol halálraítéltek módjára hátrafeszített nyakát átvágták, s fejét a rostrára helyezték.


20

Septimius Severus tizennyolc évet uralkodott. Megölte Pescenniust, e minden aljassággal felvértezett embert. Alatta gyilkolták meg Lugdunumban Albinust is, aki Galliában tette magát Caesarrá. Ez a Severus a saját fiait hagyta hátra örököseinek, Bassianust és Getát. Britanniában felépített egy 32 ezer lépés hosszúságú falat tengertől tengerig.
A legharciasabb volt mindenki közül, aki előtte élt. Temperamentumos jellemmel bírt, minden mellett, amit tervbe vett, a végletekig kitartott. A jóakarata azok iránt, akiket kedvelt, csodálatra méltónak és el nem múlónak bizonyult. A szerzésben becsületes, az adományozásban pedig bőkezű volt. Barátaival és ellenségeivel egyaránt szenvedélyesen viselkedett, hiszen gazdaggá tette Lateranust, Cilot, Anullinust, Bassust és még sok más férfit, s említésre méltó épületekkel is gazdagította őket, amelyek közül különösen a parthusok épületére érdemes figyelnünk, amelyet Lateranus épületének is neveznek. Senkinek sem engedte, hogy az uralma alatt áruba bocsássa a megtiszteltetéseket.

A latin irodalomban elégséges mértékben volt jártas, a görög nyelvben kiműveltnek számított, a pun ékesszólásban viszont még tehetségesebb volt, hiszen Leptis közelében született Afrika provinciában. Amikor végtagjainak, különösen a lábainak fájdalmát már nem bírta elviselni, méreg helyett, amit megtagadtak tőle, nagyon mohón nekiesett a nehéz és sok húsételnek, amelyet mivel nem tudott megemészteni, gyomorrontást kapott, s kilehelte lelkét. Hatvanöt évet élt.


21

Aurelius Antoninus Bassianus Caracalla, Severus fia, Lugdunumban született, s hat évet uralkodott egyedül. Bassianusnak az anyai nagyapja neve után szólították. Ám amióta számos ruhafélét behozott Galliából és bokáig érő köpenyeket, caracallákat készíttetett, s arra kényszerítette a köznépet, hogy a köszöntésére ezekbe öltözve jelenjen meg, a ruhájának nevéről Caracallának nevezték. Megölte saját öccsét, Getát, emiatt az őrületbe kergették üldözésükkel a Dirák, akiket nem érdemtelenül bosszúállóknak hívnak. Ebből az őrületből később kigyógyult.
A makedón Alexandros holttestét megszemlélve elrendelte, hogy Nagynak és Alexandrosnak nevezzék. Odáig vezetett a hízelgők csalárdsága, hogy nyakát bal válla felé fordítva vad arckifejezéssel járkált, miképp azt Alexandros arcánál megfigyelte, s meggyőzte magát arról, hogy nagyon hasonló ábrázatuk van. Féktelen vágyainak nem bírt parancsolni, hiszen saját mostohaanyját feleségül vette. Miközben Carra felé utazott, Edessa közelében a szükségletei miatt félrevonuló császárt egy katona, aki őrködés látszatával követte, meggyilkolta.

Majdnem harminc évet élt. Holttestét visszaszállították Rómába.


22

A sereg által imperátorrá emelt Macrinus fiával, Diadumenusszal tizennégy hónapot uralkodott és ugyanezek a csapatok mészárolták le őket, mivel Macrinus visszafogta a katonai fényűzést és a zsoldemelést.


23

Aurelius Antoninus Varius, vagyis Heliogabalus, Caracallának a Soemea nevű anyai unokatestvérétől titkolt fajtalanság útján született fia, két évet és nyolc hónapot uralkodott. Édesanyjának, Soemeának a nagyapja, név szerint Bassianus, Sol papja volt, akit a föníciaiak, ahonnan származott, Heliogabalusnak neveztek, s emiatt szólították őt is Heliogabalusnak.
Miután a katonák és a szenátus hatalmas várakozása közepett Rómába érkezett, mindenféle gyalázatos tettel bemocskolta magát. Fajtalan kéjvágya, amit a természet hibája miatt nem volt képes kielégíteni, teljesen kifordította önmagából, s megparancsolta, hogy Bassianus helyett női néven Bassianának szólítsák. Egy Vesta szüzet, mintha házasságban élnének, maga mellé vett és nemi szerveinek lemetszésével a Nagy Anyának szentelte magát. Marcellust, anyai unokatestvérét, akit ezután Alexandernek neveztek, Caesarrá tette.

Egy katonai lázadás során meggyilkolták. Holttestét a város utcáin kutyatetemként vonszolták a katonák, akik katonás gúnnyal fékezhetetlen és dühöngő kéjvággyal bíró kölyökszukának nevezték. Végül pedig, miután egy szennyvízcsatorna szűk nyílása nem tudta befogadni a holttestét, a Tiberishez vonszolták, s egy ráerősített nehezékkel, nehogy valamikor is felmerüljön, a folyóba vetették. Tizenhat évet élt és a fentiek miatt Tiberinusnak és Elvonszoltnak nevezték.


24

Severus Alexander tizenhárom évet uralkodott. Az állam szempontjából hasznosnak bizonyult, ám a saját életében szerencsétlen volt. Uralkodása alatt az augustus-szá tett Taurinus félelmében az Eufrátesz vizébe vetette magát. Később Maximinus ragadta magához az uralmat, mivel a hadseregből sokak elzüllöttek.
Amikor Alexander látta, hogy kísérete elhagyta, azt kiabálta, hogy haláláért az anyja a felelős. Rárontó gyilkosának, miután elfedte fejét, odatartotta erősen megfeszített nyakát életének huszonhatodik évében.

Anyja, Mammaea olyannyira elnyomta fiát, hogyha az ebédből és a reggeliből is maradt, akkor azokat bármilyen félig megevett állapotban újra felszolgálták neki az esti lakomán.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)