logo

V Sextilis AD

A pogányság és a kereszténység küzdelme

Ha az Építőméről beszélünk, akkor a munka és a szerzője mellett a korszakot és a korszak miliőjét is érdemes röviden áttekinteni. A „rövid IV. századot”, vagyis a Diocletianus-féle nagy keresztényüldözéstől (303-311) és a mediolanumi türelmi edictumtól (313) a pogányság bukását betetőző frigidusi csatáig (394) tartó közel 90 évet vallástörténeti szempontból a pogányság és a kereszténység küzdelme jellemezte.
Bár küzdelemről szokás beszélni, de az időszakot inkább a kereszténység diadalmeneteként lehet jellemezni, a pogány görög-római vallás, amelyet ekkoriban már neoplatonista filozófiával átitatott henoteista kultuszok jellemeztek ugyanis hamar defenzívába került az új hittel szemben. Ráadásul a kereszténység sem volt egységes, a nikaiai hitvallás követőinek nemcsak a pogányokkal, hanem a különböző eretnek (donatisták, ariánusok, priscilliánusok) és gnosztikus (manicheusok) irányzatokkal is meg kellett küzdeniük a század folyamán a dominanciáért. 394 után már nem volt kérdéses a nikaiai hitvallás győzelme, az V. századdal vallástörténeti szempontból beköszöntött a középkor, ugyanakkor a római arisztokrácia egy része néhány évtizeden át még megőrizte ősei hitét. Ennek a konzervatív magatartásnak az egyik V. század eleji képviselője az Epitome de Caesaribus ismeretlen szerzője.

Von Haehling kutatásaiból tudjuk, hogy Constantinus uralkodása alatt (306-337) a hat legrangosabb késő ókori hivatalt betöltő tisztségviselő 20%-a, II. Constantius alatt (337¬361) 22%-a, I. Valentinianus alatt (364-375) 31%-a, Gratianus alatt (375-383) pedig az 50%-a volt keresztény, míg a tisztségek fennmaradó hányadát pogányok töltötték be. A pogányság és a kereszténység küzdelmében tehát Gratianus uralkodása volt az a fordulópont, amikor a mérleg serpenyője végérvényesen átbillent, s I. Theodosius (379-395), valamint fiai, Honorius (395-423) és Arcadius (395-408) uralma idején már egyértelmű a keresztény dominancia. A thesszalonikéi edictumot, a kereszténységet államvallássá tevő császári rendeletet is 380-ban adta ki Theodosius császár, vagyis akkoriban, amikor a keresztény főmagisztrátusok száma már beérte a pogányok számát.
A császár azonban már 337-től kezdve egy rövid időt, Iulianus uralkodását (361-363) leszámítva mindig keresztény imperátor volt, ráadásul Constantinus uralkodásának (306-337) utolsó évtizedét is a kereszténységhez történő közeledés jellemezte. Constantinus érmeverésében a 310-es években még a Sol Invictus-szal kapcsolatba hozható feliratok, tehát a pogány Napistent említő latin szövegek voltak többségben, ugyanakkor az uralkodó kései pénzérméin már feltűnik a krisztogram is, ráadásul a pogány halhatatlanok képei (Sol, Jupiter, Mars, Victoria) is kikopnak.
Constantinus még pogány főpapként, pontifex maximusként elnökölt az első egyetemes keresztény zsinaton, a 325. évi nikaiai egyházi tanácskozáson. Constantinus fiai, az első keresztény császárok számos olyan rendeletet hoztak, amellyel a régi vallás visszaszorítását szerették volna elérni.

II. Constantius 341-ben és 356-ban is bezáratta a pogány templomokat, továbbá elrendelte a pogány áldozatok beszüntetését is. A rendeletek betartatása azonban kevéssé volt szigorú, ismerünk például egy 342 és 344 közé keltezhető feliratot, amely a három praefectus praetorio levelét hagyományozza az utókorra. Ebben a magisztrátusok garantálják a delphoi jósda egyik papjának, Flavius Felicianusnak, hogy Apollón papjai tovább folytathatják munkájukat és megvédik őket a keresztényektől. Tudjuk azt is, hogy Anatolius praefectus praetorio a 350-es évek végén nyilvános áldozatot mutatott be Athénban az isteneknek, Iulianusnak pedig trójai látogatása során Pegasius püspök sértetlen pogány oltárokat és templomokat mutatott.
A 354. évi kalendárium egyaránt beszámol keresztény és pogány ünnepekről, megtudjuk például, hogy december 25. nemcsak Jézus Krisztus, hanem Sol Invictus születésnapja is, amelyet harminc kocsiversenyfutammal ünnepelnek meg Rómában, a Circus Maximusban. II. Constantius azonban uralkodása végén erőszakosabbá vált, római látogatása során, 357-ben pedig eltávolította a még Augustus császár által felállított Victoria oltárt a szenátusból.
Iulianus, az utolsó pogány császár rövid uralkodása (361-363) alatt teljeskörű vallási toleranciát hirdetett, visszahelyezte a Victoria oltárt a szenátusba, s visszaadott minden olyan jogot a pogányoknak, amelyet megvontak tőlük Constantinus fiai. Újjáépíttette a lerombolt régi templomokat, visszaadta korábbi tulajdonosainak a keresztény imahellyé átalakított pogány szentélyeket, újjászervezte a megszűnt papi testületeket. 362-ben kizárta a keresztényeket a klasszikus tudományok oktatóinak köréből.

Iulianus 363-ban bekövetkező halála után Iovianus, majd Valentinianus és Valens is visszajuttatta az utolsó pogány császár által elkobzott javakat az egyháznak, s hamarosan betiltották az állatáldozatokat is (370). A régi vallás híveinek egyedül tömjént lehetett csak égetni az áldozati helyeken. Gratianus (375-383) volt az első imperátor, aki megtagadta a pontifex maximus cím viselését, s visszavont minden állami támogatást és mentességet a pogány kultuszoktól. Erre az időszakra tehetők az első igazán jelentős templomrombolások, s a keresztények dúlása láttán ekkoriban írta Libanius is a Templomokért (Pro templis) című oratióját I. Theodosiusnak, amelyben a pogány imahelyek megvédéséért könyörgött.

A katolikus vallású Theodosius azonban nem védte meg a régi kultuszok szent helyeit, inkább államvallássá tette a katolikus kereszténységet (380), s támadást indított nemcsak a pogányok, hanem az ariánus keresztények ellen is. Az imperátor mögött állt Mediolanum nagyhatalmú püspöke, Szent Ambrus (Ambrosius), akinek a sugalmazására számos pogányellenes intézkedés történt a IV. század végén. A templomrombolások tehát folytatódtak, a két leghírhedtebb eset az apameai Zeus templom 386. évi, illetve a világhírű alexandriai Serapeum 391. évi lerombolása volt. Mindkét szent hely összedöntésére a helyi püspök, Marcellus, illetve Theophilus adott utasítást.
Tudjuk, hogy nemcsak keresztény papok, hanem világi elöljárók is élen jártak a rombolásokban, 384 és 388 között a praefectus praetorio Orientis, Maternus Cynegius pénzzel és a tekintélyével is támogatta az ősi szent helyek ellen támadást indító keresztény különítményeket. Ritka esetnek számított, amikor a pogányok provokálták ki a konfliktust a keresztényekkel, ám erre is akadt példa. 408 júniusában, egy apró afrikai városban, Calamában egy pogány fesztivál alkalmával a rituálé táncosai kővel dobálták meg a helyi templomot, majd a helyzet eszkalálódása után ki is fosztották azt, a villongások során pedig egy keresztény papot is megöltek.

A birodalomban zajló pogány-keresztény szembenállást mintegy szimbolikusan jelenítette meg a Victoria oltár körül kialakult híres vita. Iulianus császár halála után közel húsz évvel, 382-ben Gratianus újra eltávolította a szobrot a római szenátus ülésterméből, a Curiából. Az eset után két évvel, a császár halálát kihasználva a római pogány szenátorok közösségének még mindig nagyon tekintélyes vezetője, Quintus Aurelius Symmachus praefectus urbi levelet írt az udvarát Mediolanumban berendező II. Valentinianushoz (Relatio III), amelyben az oltár és a pogány kultuszokat megillető jogok visszaállítását kérte az uralkodótól: „Képzeljük el most, Róma itt áll mellettünk, és így szól hozzátok: Ti áldott jó császárok, a haza atyjai, tekintsétek tisztes koromat, amelyet jámbor vallásosságomnak köszönhetek! Hadd ápoljam tovább is az ősi szertartásokat, hiszen meg vagyok elégedve velük! Hadd éljek a magam szokásai szerint, hiszen szabad vagyok! Ez a vallás hajtotta az egész világot az én törvényeim alá, ezek a szent szertartások űzték el Hannibált a falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól. Hát erre a végre maradtam meg, hogy késő öregkoromban megszégyenítsenek? Majd meglátom, milyen új rendszert javasoltok; azonban ilyen öreg korban már késő és szégyenletes átvedleni.

Tehát kíméletet kérünk atyáink isteneinek. Helyes felfogás tisztelni azt, amit mindenki tisztel. Ugyanazokat a csillagokat látjuk, ugyanaz az égbolt borul fölénk, ugyanaz a föld rejt magába mindannyiunkat: fontos-e hát, hogy ki miféle bölcsességgel kutatja az igazat? Egyetlen úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz.” Szent Ambrus püspök, a császár mögött álló nagyhatalmú, befolyásos tanácsadó azonban megakadályozta, hogy Symmachus álmából bármi is megvalósulhasson, s bár a Victoria oltár 392-ben egy rövid időre még visszekerült a Curiába, de aztán végérvényesen eltávolították onnan.

391/392-ben I. Theodosius három rendkívül szigorú pogányságellenes rendeletet is hozott, amelyekben betiltott mindenféle áldozati szertartást. A rendeletek betartását szigorúan ellenőrizték, ekkor értek véget az ókori olympiai játékok is. A császári jogszabályok mögött is Szent Ambrus mediolanumi püspök hatását kell sejteni. Amikor 392-ben Eugenius, a pogánysággal szimpatizáló keresztény usurpátor a frank Arbogastes segítségével megszerezte a bíbort, Róma pogány arisztokráciája Quintus Aurelius Symmachus és Virius Nicomachus Flavianus vezetésével felsorakozott a trónbitorló mögött, aki kedvezményeket ígért az ősi vallások követőinek. A pogányság és a kereszténység utolsó jelentős összecsapására a Frigidus-folyónál került sor 394. szeptember 6-án, s I. Theodosius csapatai győzedelmeskedtek (Epit. de Caes. 48.7.). Eugeniust elfogták és lefejezték, Arbogastes és Nicomachus Flavianus pedig öngyilkosságot követett el.

Habár a pogányság ügye végérvényesen elveszett, 395 és 408 között, tehát az Epitome keletkezésének idején még mindig voltak pogány tisztségviselők, például a kérdéses időszakból összesen nyolc pogány római praefectus urbit ismerünk:

395-397 Florentinus
398 Felix
399-400 Nicomachus Flavianus Iunior
401 Prodatius
401/402 Flavius Macrobius Longinianus
402 Caecina Decius Albinus
403/407 Postumius Lampadius
408-409 Gabinius Barbarus Pompeianus
1381

Az V. szazadból öt pogány praefectus praetorio neve is ismeretes:

406-408 Flavius Macrobius Longinianus
409-410 Lampadius
428-429 Volusianus
430 Macrobius Ambrosius Theodosius
431 Nicomachus Flavianus Iunior


Az utolsó pogányok tehát a frigidusi csata után egy emberöltővel még jelentősebb pozíciókat is betöltöttek a birodalom közigazgatásában, de még az V. század közepéről, illetve második feléből is ismerünk olyan régi isteneket követő személyeket, akik viszonylag magasra jutottak. Közülük három embert érdemes kiemelni: Aelia Eudocia (Athénais) császárnét, II. Theodosius feleségét, Marcellinust, Iulius Nepos császár nagybátyját, illetve Zósimost, az utolsó pogány történetírót, Anastasius keletrómai császár (491-518) udvari tisztviselőjét.
Aelia Eudocia császárné II. Theodosius keletrómai uralkodó felesége volt.

400 körül született Athénban Athénais néven, atyja egy pogány görög filozófus, Leontios. Az Athénais nevet az apa Pallas Athéné iránti tisztelete miatt kapta. Tanult nő volt, verseket írt és szónokolt. Atyja halála után bátyjaival öröklési vitába keveredett, majd Konstantinápolyba költözött a rokonaihoz, ahol a császárral kötött házassága előtt megkeresztelkedett. A legenda szerint II. Theodosius testvére, Pulcheria talált rá a fiatal lányra, amikor testvérének feleséget keresett. Eudocia 421. június 7-én ment feleségül a császárhoz, majd testvéreit címekkel jutalmazta. 439-ben elzarándokolt Jeruzsálembe, ahonnan ereklyékkel tért haza. A szóbeszéd szerint szerelmi viszonyba keveredett az egyik bizalmas emberével, Paulinusszal, emiatt aztán 443-ban Jeruzsálembe száműzték, ahol haláláig, 460-ig élt. Klasszikus műveltsége mellett szépségéről is híres volt.

Marcellinus pogány nyugatrómai hadvezér és államférfi, Iulius Nepos császár nagybátyja. Jó barátságot ápolt Aetiusszal. 454-ben Dalmatiában szolgált comes rei militarisként, itt értesült Aetius meggyilkolásáról. Megtagadta ezután az engedelmességet III. Valentinianusnak és Dalmatia vezetőjeként önállósította magát Ravennától. Később Maiorianusnak és Anthemiusnak azonban hűséget fogadott. 461-től magister militum.
465 folyamán kiűzte a vandálokat Szicíliából. A 468. évi vandálok elleni nagyszabású hadjárat során, amelyben 1100 hajót vetettek be a nyugati és a keleti császárok Geiserik ellen, a nyugatrómai csapatok parancsnoka volt. Szardíniát könnyedén visszafoglalta a germánoktól, azonban miután megérkezett Szicíliára, 468 augusztusában orvul meggyilkolták.

Zósimos Anastasius keletrómai császár pénzügyekkel foglalkozó udvari embere, előbb advocatus fisci, majd comes consistorianus. 498 és 518 között írta meg Historia Nova (Ιστορία Νέα) című, görög nyelvű történeti munkáját, amelyben 410-ig, Róma városának nyugati gótok általi kifosztásáig jut el a római történelem ismertetésében. A pogány történetíró célja Róma bukásának bemutatása volt, többször korholja a kereszténységet és az ősi rítusokat (például a százados játékok hagyományát) elhanyagoló császárokat.


A VI. században az athéni Akadémia maradt a pogány műveltség utolsó jelentős központja, amely a neoplatonista tanítások szellemében működött. A közel 1000 éves intézményt Iustinianus keletrómai császár záratta be 529-ben. A pogányság ezután elszigetelődött, az egykori Római Birodalom területén pedig már leginkább csak az egyszerű falusi emberek között maradtak fenn pogány közösségek, a pogány szó is a pagus (falu / vidék) latin kifejezésből eredeztethető. Első használata 370-re datálható, az V. század elején azonban már széles körben elterjedt a keresztény gondolkodók körében a pejoratív kifejezés, elég ha Orosius történeti munkájának címére (Historiarum adversum paganos libri VII) gondolunk.

Érdekes adat, hogy amikor 542-ben Iustinianus császár a Konstantinápolyban dúló pestisjárvány miatt, Isten kiengesztelése érdekében elküldte képviselőit Asia Minorba téríteni, állítólag összesen 80 ezer pogányt sikerült rávenni Jézus Krisztus követésére. A falvakban és a kisebb településeken, az egyszerű emberek között még a VI-VII. században is elterjedt volt a régi hiedelemvilág.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)