logo

VIII Sextilis AD

Az epitomator és a kereszténység

Az Epitome szerzője nem ejt szót breviáriumában a kereszténységről, elhallgatja az uralkodó hitet, s a munkában mindössze egy közvetett utalás vonatkoztatható a Római Birodalom 380 utáni államvallására. Mi lehet az oka annak, hogy az epitomátor úgy tesz, mintha egyáltalán nem is létezne a Krisztus-hit?
A késő ókori pogány szerzők négyféleképp viszonyultak az új államvalláshoz. Eunapios, vagy épp Zósimos harcos pogányként minden írói eszközt megragadott, hogy negatív színben tüntesse fel a kereszténységet. Ammianus Marcellinus tudomásul vette a Krisztus-hit uralmát és kívülállóként egy többé-kevésbé elfogulatlan képet próbált festeni róla sine ira et studio. Ammianus még a „mártír” kifejezést is használta, sőt Liberius pápáról is van szó a munkájában. Aurelius Victor, illetve Eutropius csak megemlíti a kereszténységet, míg Macrobius, Festus és az ismeretlen epitomátor a teljes elhallgatás módszerét választja. A késő ókori breviáriumokról tehát összességében megállapítható, hogy nem a súlyának megfelelően tárgyalták az új államvallást.

Robert A. Markus azon a véleményen van, hogy a IV. század közepén csupán nagyon kis szocializációbeli különbség volt egy pogány beállítottságú városlakó római polgár és egy keresztény vallású városlakó római polgár között, így sem Aurelius Victor, sem Eutropius, sem Festus nem érezte szükségesnek, hogy részletesebben is foglalkozzon a Krisztus-hittel. Az Epitome ugyan egy emberöltővel később készült, mint a többi breviárium, de tudjuk, hogy Szent Ágoston, az epitomátor kortársa is írt arról, hogy mennyire hasonló a neoplatonisták és a keresztények metafizikai rendszere.
Tudni kell azonban, hogy a IV-V. század fordulóján már nagyon elmérgesedett a viszony a szembenálló vallási rendszerek között, szigorúan büntették a pogány áldozatokat, javában folytak a templomrombolások, Rómában pedig a Victoria-oltár végleg kikerült a szenátusi Curiából. Robert A. Markus hipotézise tehát csak Aurelius Victor, Eutropius és Festus munkájának időszakára (360-as évek) tűnik alkalmazhatónak.

Moisés Antiqueira úgy véli, hogy a breviáriumszerzők elsősorban jól képzett állami bürokrataként viselkedtek, akik munkájuk megírása során az állam üdvének megőrzését és a Róma-eszme hirdetését tartották a legfontosabb feladatuknak, ezért aztán tartózkodtak minden olyan témától, amely megoszthatta az olvasókat, vagy épp a birodalom gyengeségét reprezentálhatta. A kereszténységről történő hallgatásuk ugyanakkor mégiscsak egyfajta damnatio memoriae, hiszen a pogány hiedelemvilágra számos szöveghely utal a breviáriumokban, amellyel szemben a Krisztus-hitet szinte teljesen (Aurelius Victor, Eutropius), vagy teljesen (az ismeretlen epitomátor, Festus) elhallgatták a szerzők.
Az elhallgatás véleményem szerint egy kompromisszum eredménye lehetett, vagyis a késő ókori pogány auktorok csak ezzel a módszerrel tudtak olyan munkát alkotni, amely eleget tesz a keresztény császár felkérésének és megfelel a saját világképüknek is. Ne feldjük, hogy valamennyi pogány breviáriumszerző egy-egy császár felkérésére írta meg munkáját, a IV. század második felében élt uralkodók pedig Iulianust leszámítva már egytől egyig keresztények voltak.

Sághy Marianne disszertációjában rámutat arra, hogy Damasus pápasága idején (366-384) komoly változások történtek a katolikus egyház filozófiájában és mindennapi gyakorlatában, a Rómából kiinduló változások pedig a 400-as évek elejére a Római Birodalom nyugati felében szinte mindenhol elterjedtek. Korábban a keresztény városi elit kulturálisan a pogány múlthoz is ezer szálon kötődött, Iuvencus például bibliai tematikájú eposzát hexameterekben, Vergiliust utánozva írta meg, Philocalus 354-re keltezhető kalendáriumában pedig pogány és keresztény ünnepek egyaránt helyet kaptak.
Damasus pápa azonban gyökeres reformokat hirdetett, amelyek következtében a hitélet középpontjába a mártírok és szentek kultusza került, a keresztények mindennapi életét pedig egyre inkább az antik életszemlélettől alapvetően idegen aszketikus és monasztikus létfelfogás kezdte el befolyásolni. A Damasus-féle fordulat („Damasan turn”) következtében kialakuló hangulat és Szent Ambrus mediolanumi püspök karizmatikus fellépése állította szembe először igazán élesen a pogány római arisztokráciát és az új, keresztény értelmiségi elitet.

A művelt pogány csoportok a thessalonikéi edictum (380. február 27.) kihirdetése után már egyre inkább csupán second society, másodlagos társadalmat alkottak a hivatalosan is kereszténnyé váló államon belül. Ezeket a keresztényektől metafizikai nézeteikben, világképükben, identitásukban többé-kevésbé elkülönülő pogány csoportokat, illetve nézeteiket, szokásaikat és attitűdjüket legjobban Macrobius Saturnaliája mutatja be a késő ókori munkák közül. Mivel a letűnt ideák visszahozatalának reménye a 394. évi frigidusi csata után végérvényesen szertefoszlott, a keresztény császári udvartól és az imperátori jószándéktól erőteljesen függő művelt pogányok leginkább csak hallgatással, a kereszténység létének ignorálásával demonstrálhattak az új államvallással szemben.

Tudjuk, hogy Róma 410. évi nyugati gót kifosztása után még egyszer felerősödött a hangjuk a keresztényekkel szemben, ezután azonban hamarosan örökre elhalkultak. Utolsó irodalmi képviselőjük az V-VI. század fordulóján élt görög Zósimos.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)