logo

VIII Sextilis AD

Az epitomator vallása.

Az Epitome de Caesaribus szerzője kétségtelenül pogány volt. Az epitomátor megnevez és negatív felhang nélkül említ ősi római isteneket: Libert, a Dirákat, Iupitert, valamint Venust. Csodás álmokról értekezik pogány kontextusban előbb Iovianusszal, majd Theodosiusszal kapcsolatban. Iovianus császárról ezeket írja:
„Atyja, miután számos gyermekét elvesztette, álmában azt a parancsot kapta, hogy őt, vagyis felesége közeljövőben születendő gyermekét Iovianusnak nevezze. ”

A Iovianus név egyértelműen Iupiterre utal. Theodosiusról megtudjuk, hogy „szüleit egy álomban figyelmeztették, hogy azzal a szent névvel ruházzák fel, amelyet latinul úgy mondunk, hogy a Deo datum (Istentől adatott). ” Az álomban szereplő isten utalhatna akár a keresztény Istenre is, annál inkább, mivel Theodosius tette a Római Birodalom államvallásává a kereszténységet a 380-ban kiadott thesszalonikéi edictummal, azonban az Epitome szerzőjének korábbi megnyilvánulásai inkább azt valószínűsítik, hogy ez a szöveghely is egy pogány álmot mutat be.
A kereszténységre mindössze egyetlen indirekt utalást találunk az egész szövegben, Constantinusról ugyanis azt írja a breviárium, hogy „a legutolsó tíz évében (...) gyámolt gyereknek nevezték.” Ez a megjegyzés valószínűleg arra próbál rámutatni, hogy a császár uralkodása végén keresztény tanácsadói hatása alá került, ami egy pogány szerzőnek természetesen nem nyerte el a tetszését. Zósimos is utal arra, hogy Constantinus 326 után teljesen keresztény befolyás alá került.

A harcos pogány történetíró szerint azért támogatta élete utolsó szakaszában a kereszténységet a Milvius-hídi győző, mivel csak ez a vallás ígért neki bűnbocsánatot fia és felesége meggyilkolására. Constantinus uralkodásának második feléről a legobjektívebb pogány breviáriumszerző, Eutropius is azt írja, hogy a kezdeti évek sikereivel szemben középszerűség jellemezte. Az imperátor utolsó éveinek kárhoztatása tehát számos késő ókori pogány történetírónál megtalálható információ.

Az epitomátor sorsfordító előjelekről is beszámol. Traianus uralkodását egy attikai görög kiejtéssel károgó varjú jósolja meg, míg Iulianus császárnak egy lehulló hatalmas gömb (hullócsillag) jelzi előre a halálát: „A dicsvágy tehát oly hevesen a hatalmába kerítette, hogy sem földrengés, sem a számos előjel, amely Perzsia megtámadását megtiltotta, s heves vágyának letörésére sarkallta, de még a csata előtti nap éjszakáján látott, égből alázuhanó hatalmas gömb sem tette óvatossá.”
Theodosius császár uralmát egy pogány jóslat jövendöli meg: „Még egy jóslat is kinyilvánította róla Asiában, hogy az fog Valens örökébe lépni, akinek a neve a Θ, az Ε, az O és a Δ görög betűkkel kezdődik. ” Az epitomátor említi a 248-ban megrendezett százados játékokat is, amely Róma fennállásának 1000 éves pogány ünnepe volt három éjjen és három napon át. Az ezredévi ünnepségekről ugyan egy keresztény forrás is beszámol, de csupán azért, mert Orosius munkája az ünnepségeket megrendező Philippus császárt teljesen alaptalanul keresztény uralkodónak tartja.

Az Epitomének több olyan szöveghelye is van, amely a Napra, vagy a napistenre utal. Epit. de Caes. 1.20. Augustus császárt a napistenhez hasonlítja, Epit. de Caes. 4.9. a főnix, vagyis a napmadár feltűnéséről számol be, Epit. de Caes. 12.12. egy Nerva halála utáni napfogyatkozásról ír, amely az imperátor istenné válását szimbolizálja, Epit. de Caes. 23.2. név szerint megemlíti Elagabalus császár nagyapját, aki Sol papja volt, míg Epit. de Caes. 35.5. Aurelianus arany ruhájáról értekezik, vagyis Solhoz hasonlítja a Sol kultuszt Rómában forradalmasítani igyekvő imperátort, aki „nem különbözött Nagy Sándortól, vagy Caesartól, a diktátortól. ” Az ismeretlen epitomátor tehát szimpatizált a napisten kultuszával, s henoteista, azaz „pogány monoteista” koncepciókat követett.

A IV. század végén a régi hit védelmezői, tehát a pogány római arisztokrácia tagjai elsősorban a neoplatonista filozófia követői voltak. Szent Ágoston a De civitate Dei című munkájában majdnem egy egész könyvet szentel az irányzatnak az V. század elején: Hippo püspöke szerint a neoplatonisták a legveszélyesebb pogányok, mivel hitrendszerük majdnem megegyezik a keresztényekével, hisz morális elveik kifogástalanok, sőt elfogadják még az egyetlen mindenható Isten létezését is, ám súlyos bűnt követnek el akkor, amikor közel tökéletes elveik mellett démonoknak is végeznek szertartásokat. De mi jellemzi pontosan a neoplatonisták metafizikai elképzeléseit?

A IV. század végi pogányok vallási gyakorlatát henoteistának (Henk Versnel) nevezhetjük, bár egyes vallástörténészek inkább a megateizmus (Angelos Chaniotis), vagy a gyakorlati monoteizmus (Peter Van Nuffelen) kifejezést tartják helyénvalónak a jelenség körülírására. A henoteizmus szó tulajdonképpen átmenetet jelöl a politeizmus és a monoteizmus között, mivel egyetlenegy kiemelt istenség rítusainak gyakorlását jelenti azzal együtt, hogy a többi isten létét is elismeri az adott pogány személy. Sol Invictus kultuszának késő ókori gyakorlói például jellegzetes henoteista koncepciót követtek.
A Legyőzhetetlen Nap tisztelete a III. század folyamán vált uralkodóvá a Római Birodalom egész területén, maguk a császárok is corona radiatával, vagyis Solt utánzó sugárkoronával jelentek meg az antoninianus pénzérméiken, a Napot tehát valamiféle legfelsőbb istenségként kezdték el invokálni. A henoteista elképzelést talán egy II-III. századi kerkyrai felirat segítségével a legkönnyebb megérteni: „Sok démon ül az Olymposon, de az ő istenük a nagy Atya, aki megteremtette a világot és megparancsolta a Holdnak, hogy kövesse az éjszakát, valamint a Titánnak (Héliosnak, a Napnak), hogy kövesse a nappalok szépségéti” Számos epigráfiai emlék az olymposi tizenkettőt az istenek szenátusának nevezi, míg a mindenható legnagyobb Istent (Theos Hypsistost) császárként azonosítja.
A Napisten pogány, késő ókori követői Cicero fejtegetését is szerették idézi, Marcus Tullius ugyanis a napisten, Sol, illetve a latin solus, egyedüli melléknév között vont párhuzamot. A világmindenség ősokát jelentő, mindenható istenségről, az úgynevezett „Egyről” Plótinos, a neoplatonista filozófia III. századi megteremtője így írt munkájában: „Az Egy létezik, mert kell, hogy valami legyen a mindenség előtt”.

Amikor tehát az Epitome de Caesaribus szerzőjének pogányságáról beszélünk, akkor neoplatonista szellemiségű henoteizmusról értekezünk. Kiemelkedő alakja volt az irányzatnak Iulianus császár (361-363), az utolsó pogány római uralkodó is, furcsa ugyanakkor, hogy az epitomátor Iulianust babonás vallásossága miatt kárhoztatja, bár ebben a negatív értékelésben leginkább az uralkodó tragikus halála játszik szerepet, amely az imperátor felelőtlensége és elővigyázatlansága miatt következett be. Ammianus Marcellinus, aki ugyancsak henoteista koncepciókat követett, az epitomátorhoz hasonló módon ábrázolja Iulianust munkájában. Pozitív képet fest a pogány imperátorról, de korholja is a császárt babonás természete és mértéktelen, pazarló állatáldozatai miatt.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)