logo

XIX Novembris AD

Róma és a provinciák

Nemcsak az ismert szólás: „minden út Rómába vezet”, hanem az Újszövetség is tanúsítja, hogy ennek a globalizált és jól integrált gazdaságnak középpontjában egyetlen város állt: Róma. A Jelenések 18. fejezete úgy mutatja be a „városok városát” (urbs urbium), mint ahová a tengerek minden kincse özönlik a közvetítő kereskedőkön keresztül: arany, ezüst, drágakő, gyöngy, gyolcs, bíbor, selyem, skarlát, elefántcsont, értékes fák, réz, vas, márvány és a többi.
A görög és római irodalmi források mellett régészeti leletek is bizonyítják, hogy az egyiptomi és africai gabona, hispaniai és africai olaj, a görög bor, a galliai sonka, a mauretániai és lusitaniai halszósz táplálta az első század végére egymilliósra duzzadt császárváros lakosságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki jól élt Rómában, de ha szabad ember volt, pláne, ha római polgár is egyben, itt nagyobb valószínűséggel lakhatott jól naponta, mint akármely provinciában. És akkor még nem is beszéltünk a rengeteg szórakozási lehetőségről! A második század elején élt Iuvenalis szatíraíró nem véletlenül jellemezte úgy Róma lakóit, mint akiket csak a „kenyér és a cirkusz” érdekel.

A rómaiak jólétének árát természetesen a provinciák fizették meg. Mindenekelőtt a fejés földadó formájában, amit privát adószedő-társaságok (faktorcégek) hajtottak be, legtöbbször brutális durvasággal. S ha valaki nem tudott fizetni mivel létezett az adósrabszolgaság intézménye vitték a feleségét és gyermekeit, vagy épp őt magát, és eladták a legközelebbi rabszolga-piacon.
A helytartók és a katonaság is nemegyszer túllépték hatáskörüket, és alaposan kizsarolták a rájuk bízott tartományt. Ebből számos feszültség, sőt felkelés is adódott: Boudica Britanniában, Iulius Sacrovir Galliában, Tacfarinas Africában kelt fel a római zsarnokság ellen, míg a zsidók háromszor is megpróbálták lerázni magukról Róma igáját (Kr. u. 66-73, 115-117, 132-135).

A Iudaeában tevékenykedő Keresztelő János nem véletlenül üzent épp ennek a két csoportnak: „És eljöttek a vámszedők is, hogy megkeresztelkedjenek, és így szóltak: Mester, mit cselekedjünk? Ő pedig azt mondta nekik: Semmi többet ne követeljetek, mint ami meg van szabva. Megkérdezték őt a katonák is: És mi mit tegyünk? Nekik azt mondta: Senkit se bántsatok, se meg ne zsaroljatok, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal” (Lk 3:12-14).

A Római Birodalom nyugati és keleti fele eltérő fejlettségi szinten állt. A Nyugat jellemzőiként említhetjük egyebek között az alacsony népsűrűséget, a sok nyersanyagot (fémek, fa) és a fejletlen urbanizációt. Ezzel szemben a Kelet jellemzői: a magas népsűrűség, a fejlett és nagy múltra visszatekintő városok és a kevés nyersanyag. Az Immanuel Wallerstein által bevezetett centrum-periféria-modell alapján tudjuk, hogy ha a periféria magasabb fejlettségű, mint a központ, akkor ezen a területen hanyatlás következik be; s ha a periféria fejletlenebb a központnál, akkor ott növekedés várható.
Modern példával élve: a Szovjetunió uralma Csehország számára egyértelmű hanyatlást, míg Mongóliának csillagászati mértékű fejlődést jelentett. Azt nem lehet mondani, hogy a Kelethez képest elmaradott Nyugat „felemelése” ne lett volna a rómaiak szívügye. Ezt azonban félreértés lenne valamiféle filantróp küldetéstudat számlájára írni. Nem volt ez több puszta számításnál.

A legjobban Tacitus jellemezte ezt a folyamatot a britekről szólva. A szövegben a történetíró apósának, a helytartó Agricolának intézkedéseiről van szó, aki

„hogy a szétszórtan élő, durva természetű s éppen ezért háborúra könnyen hajlandó embereket az élvezetekkel nyugalomra és tétlenségre szoktassa, személyesen biztatta és közpénzekkel támogatta őket, hogy templomokat, forumokat, házakat építsenek, és dicsérte a tevékenyeket, megrótta a hanyagokat: így a megtiszteltetésért való versengés pótolta a kényszert. Azután a főemberek fiait a szabadokhoz méltó ismeretekkel neveltette, és a britannok tehetségét többre tartotta a gallok igyekvésénél, úgyhogy akik nemrég még a római nyelvtől is idegenkedtek, most az ékesszólásra kaptak kedvet. Ezután viseletünket is megbecsülték, és sokan viseltek togát, s lassanként átpártoltak csábító vétkekhez: az oszlopcsarnokokhoz, fürdőkhöz és a választékos lakomákhoz. S ezt tapasztalatlanságukban művelt emberségnek nevezték, holott valójában a szolgaság része" (Tac. Agr. 21.)

Bár a zsidó rabbik értékelték a római civilizáció teremtette anyagi kultúrát és a pax Romana nyújtotta relatív létbiztonságot egy középkori midrásban fennmaradt gematria szerint Észá (Ézsau) nevének számértéke megfelel a héber salom (béke, áldás, üdvösség) szó számértékének, a Kr. u. harmadik századra a „római béke” árnyoldalait is bőségesen kitapasztalták. A hódítók fejlesztették a közlekedést, az infrastruktúrát, gondoskodtak a nép szórakoztatásáról, de mindezt saját érdekükben tették:

„Rabbi Jehuda egyszer így szólt: »Mily gyönyörűek ennek a népnek [ti. a rómaiaknak] az alkotásai! Utakat készítettek, hidakat emeltek, fürdőket építettek.« Rabbi Joszé hallgatott. Rabbi Simon ben Joháj azonban felpattant: »Amit csináltak, maguknak csinálták! Utakat készítettek és rossz nőkkel népesítik be azokat. Fürdőket építettek saját gyönyörűségükre. Hidakat emeltek és vámot szednek rajtuk.« Jehuda ben Gárim, aki ezt a beszélgetést végig hallgatta, elmondta egyeseknek, s így fülükbe jutott a rómaiaknak is, akik elrendelték: »Jehuda, aki dicsért, dicséretet nyer. Joszé, aki hallgatott, számkivetésbe megy Sepphórisba. Simon, aki ócsárolt, megöletik.« (Simon azonban elmenekült és ti-zenhárom évig élt egy barlangban.)"


Forrás: Grüll Tibor Az antik Róma és a migránskérdés