logo

XX Novembris AD

Betelepítések a második-harmadik században

Marcus Aurelius a markomann háborúk időszakában a cotinusokat telepítette Pannoniába, Commodus pedig a burusokat vitte Daciába. A Historia Augusta császáréletrajza szerint Probus Thraciában 100 ezer bastarnát telepített be a Birodalom területére, s rajtuk kívül még gepidákat, greuthungokat és vandálokat is beengedett a limesen belülre.
A bizánci történetíró, Zósimos, bastarnákról és thrákokról, továbbá frankokról tud (az utóbbiak hadifoglyok voltak). A bastarnákat császári birtokokon telepítették le örökhaszonbérlettel rendelkező colonusként (az ún. laeti státusában), vagyis nem kaptak teljes római polgárjogot. Egy panegyricusban, amit minden valószínűség szerint 297-ben Trierben mondott el egy ismeretlen szónok Constantius előtt, afelett örvendezett, hogy a barbár foglyokat munkára fogják:

„Városaink valamennyi oszlopcsarnokában csoportosan ücsörögnek a barbár foglyok, a férfiak remegnek, vadságukban teljesen össze vannak zavarodva, az öregasszonyok és a feleségek bámulják férjük és gyermekeik egykedvűségét, a fiatalok és a lányok összebújnak és vigasztaló szavakat suttognak egymásnak, és mindezeket szolgálatra osztják ki a te tartományaid lakosai között, vagy az elhagyott földekre viszik őket, hogy velük műveltessék azokat"
(Panegyrici Latini 8(4).9.1-3, Grüll Tibor ford.)

Egy 409-ben kelt törvény megtiltotta, hogy a letelepített barbárokat rab-szolgává tegyék, és csak a colonus (paraszt) megnevezést engedélyezte velük kapcsolatban. A valóságban ezt Sózomenos említi a legyőzött barbárokkal (amint például a Sciri-törzzsel) keményebben bántak: a földművelésre kiválasztottakat a Birodalom különböző részeibe küldték, a többieket pedig vagy bebörtönözték, vagy eladták rabszolgának.
Constantinustól kezdve erőszakkal vagy önkéntesként barbárok nagy tömegeit sorozták be a hadseregbe, sőt a császári testőrség (schola) is szinte csak barbárokból állt. Ezzel véglegessé vált a Római Birodalom barbarizálódásának folyamata, amely mint láttuk már az első században megkezdődött.

A 4. század római hadserege már döntő többségében germánokból állt, de nagy számban toboroztak szír íjászokat, szaracén könnyűlovasokat, afrikai tevés harcosokat is. Ezzel megszakadtak a római hadsereg ősi hagyományai, az évszázadok folyamán kialakult, a római fegyelmen és szervezettségen alapuló harci formák és helyükbe barbár harcászati eljárások kerültek. A kiképzett gyalogság manőverei háttérbe szorultak a páncélos lovasságéval szemben.
Julianus császárnak az alemannok fölött aratott tricassiumi győzelmét (356) már kizárólag a nehézlovasok (catafractarii) és íjászok (ballistarii) szerezték meg. A hagyományos római vonalalakzat helyébe változatosabb, részben a germánoktól átvett harcalakzatok léptek: az ékszerű felállás, amelyet a katonák „disznófejnek” neveztek, valamint az ellenség bekerítését megkönnyítő harapófogó (forceps) alakzat. Az újszerű harcalakzatok időszerűtlenné tették a régi harci formák fenntartását.

A római hadügy Valens uralkodása alatt, vagyis 375 óta rohamosan hanyatlott. A hunok elől menekülő nyugati gótokat azzal a feltétellel fogadta be birodalmába, hogy zsold fejében testületileg katonai szolgálatra kötelezik magukat. Római tisztjeik visszaélései miatt azonban kirobbant a nyugati gótok nagy felkelése, amely a moesiai parasztok tömeges csatlakozásával általános felkeléssé nőtt.
A Valens vezette császári hadsereg a gótoktól a hadrianopolisi csatában teljes vereséget szenvedett, és maga a császár is elesett (378). Ez volt a római birodalom és benne a római hadsereg számára is a vég kezdete. Ami utána következik, csupán szánalmas vergődés és kényszermegoldások sorozata.

Valens utóda, Theodosius csak úgy tudta a nyugati gótokat megbékíteni, hogy Moesia provincia egy részét átadta nekik. A provinciában levő földbirtokok egy hányadát felszereléssel és colonusokkal együtt megkapták, s ily módon önmaguk gondoskodhattak saját ellátásukról. Ezzel létrejött a birodalom területén az első önkormányzattal rendelkező zárt katonai jellegű barbár település, amelyet az 5. században a birodalom nyugati felében további barbár katonai önkormányzati körzetek követtek.
A barbár törzsfőkből lett királyok római szempontból szövetségeseknek (foederati) számítottak, a birodalomnak katonai szolgálattal tartoztak, a valóságban azonban függetlenek voltak, hiszen a birodalom nem rendelkezett a barbár szövetségesek féken tartására, kényszerítésére elegendő katonai erővel.

A római történelem utolsó évtizedeiben a birodalom hadseregének zömét már ezek a barbár csapatok adták. Valójában nem létezett már római hadsereg, s amit annak neveztek, az nem több, mint a Római Birodalomba befogadott barbár főként gót, alán, langobárd, vandál stb. népek fegyveresei. Ezeket esetleg egy-egy válságos pillanatban egy nagy politikus-hadvezér időlegesen egyesíteni is tudta, de csak ha érdekeik történetesen egybeestek a birodaloméval. Ilyen időleges összefogással tudta megállítani Aetius is a hun Attila támadását a catalaunumi csatában (451).


Forrás: Grüll Tibor Az antik Róma és a migránskérdés