logo

XX Novembris AD

Barbár rómaiak humánus barbárok

A „barbár” mint azt korábban tisztáztuk kulturális fogalom volt, amivel a „mi kultúránktól, nyelvünktől, szokásainktól idegen”-t szokták megkülönböztetni. Erre a jelentésre tapadt rá a római császárkorban a „limesen túl élő népcsoport” fogalma. A római császárok győzelmi emlékművein, vagy az egyszerű római katonák sírfeliratain is ugyanúgy ábrázolták őket: jellemzőjük a borzas haj, a hiányos felsőruházat, a férfiaknál a hosszúnadrág (braca), és a tipikusan nem-római fegyverek.

Hogyan változott ez a sztereotip barbár-kép, miután a 4-6. században számos nép betelepedett a Római Birodalom területére? Először is: a „szövetségesi” (foederati) státuszban letelepített barbár népek (gentes) részeivé váltak a populus Romanus-nak, amely nem származási, hanem jogi kategória volt. Ez a betelepült barbárokban egyfajta „kettős identitást” hozott létre. Jó példa erre egy római szolgálatban álló III. századi frank harcos Aquincum mellett előkerült sírfelirata: „Frank polgár vagyok, szolgáló római katona” (Francus ego cives, Romanus miles in armis, CIL III 3576 = ILS 2814).
A hexameteres sort ráadásul többféleképpen is lehet tagolni, s a fenntebbi fordítás mellett elképzelhető még így is: „Frank vagyok, római polgár, a sereg katonája”. Kent J. Rigsby-nek valószínűleg igaza van, hogy az utóbbi értelmezés a helyes, ahol a sorrend: származás, jogi státusz, foglalkozás. Mindenesetre ez a metrikus sírfelirat nem is olyan egyszerű megfogalmazása a barbár önképnek, hiszen a latin nyelv és szóhasználat arról tanúskodik, hogy a polgárság római fogalma mennyire mélyen gyökeret vert ebben a harcosokból álló társadalomban.

Míg korábban az etnográfiai irodalom (Poszeidóniosz, Appianosz, Tacitus) legfeljebb kósza mítoszokhoz kötötte a limesen túl élő népek eredetét Tacitus például a germánokat Herculessel és Ulixesszel (Odüsszeusz) hozta kapcsolatba -, most részletesen kidolgozott eredettörténetekkel (origines) találkozunk.
Az első ismert kísérlet a barbárok történetének átértékelésére Cassiodorus nevéhez fűződik, aki a gót szájhagyományt bele szőtte a görög-római történelembe. A mára elveszett Historia Gothorumában a „gótok eredetét ró-mai történetté tette” (originem Gothicam fecit esse historiam Romanam).

A gótokat egyrészt minden alap nélkül a klasszikus korban is ismert getákkal azonosította, másrészt dicső királyaikat az Amalok családjából származtatta, és saját koráig a királyok 17 nemzedékét különböztette meg, pontosan annyit, amennyi Aeneast és Romulust egymástól elválasztotta.
Az Amalok írta Cassiodorus már azelőtt foglalkoztak filozófiával és teológiával, mielőtt a rómaiakkal kapcsolatba kerültek volna. Eközben a hatalomra jutó germán előkelők ha sokszor csak felszínesen is igyekeztek utánozni a római hatalmi reprezentációt és kultúrát (imitatio imperii), másrészt a késő római, majd bizánci államvezetés naprakészen viszonyult a politikai változásokhoz, sőt nem egy esetben tett gesztusokat a nyugati birodalomfél új urainak.

Klodvig frank királyt például 508-ban consulnak nevezték ki. A betelepült népek száma is kérdéses: bár egyértelműen ezekből került ki a Nyugat-római Birodalom helyén kialakuló királyságok (regna) vezető rétege, a népvándorlás „jövevényeinek” száma lényegesen alacsonyabb volt a helyben lakókhoz képest. Utóbbiak demográfiai fölénye pedig a hódítók beolvadásához vezetett.

A „nemeslelkű, bátor és szabadságszerető vadember” szembe állítva a „kapzsi, elpuhult, szolgává vedlett rómaival” már Tacitusnál is megjelenik. Ezt a szembeállítást újítják fel a IV-V. századi zömmel már keresztény szerzők, akik a bajok forrását a Birodalom erkölcsi romlottságában, annak orvoslását pedig a „romlatlan” barbár erkölcsiségben vélték felfedezni.

A massiliai Salvianus is ezt tette 430 körül publikált Az isteni kormányzásról című művében, amikor így írt:

„Kinek a jogtalankodása fogható a mienkhez? Mert a frankok nem is-merik ezt a bűnt, a hunok mentesek az efféle aljasságoktól; nyoma sincs mindennek a vandáloknál, nyoma sincs a gótoknál. A gótok között a barbároknál olyannyira nem kell ilyenek miatt szenvedniük, hogy még a köztük élő rómaiak sem tűrnék el. Így aztán az ottani rómaiak közös óhaja, hogy sohase kelljen római fennhatóság alá kerülniük.
Ott a római nép egyetlen és egyhangú kívánsága az, hogy életüket a barbárok körében élhessék le. És még csodálkozunk, ha seregeink nem győzik le a gótokat, mikor még a rómaiak is szívesebben élnek velük, mint velünk? Saját testvéreink nemcsak hogy egyáltalán nem akarnak tőlük hozzánk átszökni, hanem inkább minket hagynak itt, csak hogy hozzájuk szökhessenek.”

A késő római „barbár” identitással kapcsolatban még egy fontos dolgot kell megvizsgálnunk. Hogyan hatott erre a kereszténység, amely Constantinus és Licinius 313-as rendelete óta a többi vallással egyenjogúsíttatott, majd a Theodosius, Valentinianus és Gratianus nevével fémjelzett 380-as Cunctos populos edictummal a Birodalom egyetlen hivatalosan engedélyezett vallása lett?
A thesszalonikéi rendelet szó szerinti megfogalmazásában: „abban a vallásban akarunk forgolódni, amelyet az isteni Péter apostol a rómaiaknak adott” (in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum apostolum tradidisse Romanis). Vagyis a Christianitas és a Romanitas viszonya már az államvallás legelső dokumentumában szerepel!

A kereszténység és a „rómaiaság” kapcsolata komoly kérdéseket vet fel. „Rómainak” lehet-e tekinteni a keresztényeket? S ha igen, akkor mi a helyzet azokkal a „barbárokkal”, akik a 3. századtól kezdve egyre nagyobb számban vették fel a kereszténységet? Ezáltal ők is „rómaiak” lettek? Ha igen, akkor mi a helyzet azokkal a „régi rómaiakkal”, akik között továbbra is sok volt a pogány?
Mégiscsak nevetséges azt állítani, hogy a félig vandál származású, de már keresztény Stilichót „római”; miközben ugyanezt az elnevezést megtagadjuk attól a Quintus Aurelius Memmius Eusebius Symmachustól, aki egy nagymúltú szenátori család sarja-ként a pogányság utóvédharcait vezette.


Forrás: Grüll Tibor Az antik Róma és a migránskérdés