logo

XXXI Martius AD

Az állam által nyújtott pénzbeli és természetbeni ellátások

a keresztény szegénygondozás kezdetei



Az ellátások áttekintése előtt fontos tisztáznunk, hogy Róma és Itália olyan száraz éghajlatú zónában helyezkedik el, ahol a rossz termés gyakori és szinte elkerülhetetlen volt, emiatt nehéz volt az emberek megélhetése. Róma gabonaellátása gyakran forgott veszélyben az időjárás kiszámíthatatlansága miatt. Háború idején súlyos válság alakult ki: a hadviselés zavart okozott a földművelésben, elvágta az utánpótlási vonalakat, egy hosszú háború alatt pedig lecsökkentek az állami tartalékok. A legújabb kutatások szerint a vidéki lakosság állandó alultápláltsága ugyan nem volt jellemző, de az időszakos éhezés veszélye mindig fennállt.
Az ókori Hellászhoz hasonlóan Rómában is az állam pénzbeli és természetbeni ellátásai háború és béke idején járó szolgáltatásokra bonthatók. Béke idején a természetbeni juttatások hasonlóan Hellászhoz szintén az intézményes gabonaellátás formájában jelentkeztek, ami népélelmezési szempontokat szolgált, valamint nem utolsó sorban céljai közé tartozott a lakosság megnyerése a politika számára. A gabonaosztás igen nehéz feladatot jelentett, mivel Róma városának mintegy 250 ezer fős tömeget kellett ellátnia nap mint nap. Minden rászoruló római polgár jogosult volt havi megközelítőleg 33 kilogramm gabona vásárlására az államtól, kedvező és jóval a piaci ár alatti összegért. Ezt rögzítette a Kr. e. 123-ban a Gracchus nevéhez fűződő törvény (lex Sempronia), amely meghatározta, hogy a polgárok milyen mennyiségű gabonát és milyen áron kaphattak havonta.
Később a gabonajuttatások helyébe a panis civilis, vagyis a kenyérosztás lépett, amiből csak a római polgárjoggal rendelkezők és a szegények részesültek. Rómában is léteztek az egyfajta kereset-kiegészítésnek tekinthető pénzbelijuttatások, az úgynevezett congiariumok és a természetbeni gabonaosztások (annonae, illetve frumentationes). A vagyonos patrónusok pedig a szegényebb sorsú klienseknek ingyenes földhasználatot (precarium) engedélyeztek. A congiarium, eredetét tekintve tisztán természetbeni (például étolaj, bor, ritkábban gyümölcs, só, hús). Ezeket a frumentumhoz ráadásként osztogatták.

A sokgyerekes családok többet kaptak, mint a gyermektelenek. Ezek az adományok nagyobb állami ünnepekhez, a császári család jelesebb eseményeihez, illetve a háborúkban aratott győzelmekhez s az azokat követő diadalmenetekhez kapcsolódtak. Forrásul a császár magánvagyona szolgált, azonban Caligula idejében a congiarium már rendszeres, államkincstárból fizetendő pénzjáradékká vált. Megemlítendő még a katonáknakjáró különleges juttatás (donativa), valamint a pénzszórás a nép közé (missilia). Érdekes, hogy Suetonius, római levéltáros és életrajzíró a Kr. u. 2. században igen részletesen felsorolta, hogy mik is tartozhattak konkrétan a missilia körébe.
A beszámoló szerint ennivalót, élelmiszerés ruhautalványt, arany és ezüst tárgyakra, drágakőre, igazgyöngyre, festményekre, rabszolgákra (!), igavonó állatokra és szelídített vadállatokra beváltható utalványokat. Előfordult, hogy még teljesen új hajókat, bérházakat, földeket is kisorsoltak ilyen alkalmakkor. Az antikvitás legátfogóbb és legszélesebb körben megszervezett állami támogatási rendszere az „alimentatio” volt. Az alimentatio egyértelmű célja az egyre aggasztóbb méreteket öltő itáliai népességcsökkenés megakadályozása volt, valamint az, hogy kedvező hitelekkel támogassa a kis és középparasztságot. Az állami rendszer mellett magánalapítványok is létrejöttek alimentatiós célból. A rendszer azonban csak addig működött, amíg a birodalom gazdasági helyzete stabil volt.

A Kr. u. 3. században bekövetkező súlyos válságot ez a korszakalkotó intézmény sem élte túl. Helyét az egyre inkább terjedő keresztény eszme szellemében fogant, főleg magánszemélyek kezdeményezésén és bőkezűségén alapuló úgynevezett „piae causae”, kegyes célú alapítványok vették át. Ezek az alapítványok nem a családon belül élő szegény gyermekek segélyezését tűzték ki tevékenységük céljaként, hanem inkább lelencés árvaházként működtek, befogadván az elárvult vagy a szülők által elhagyott gyermekeket. A piae causae rendszerint egy-egy kórházhoz vagy templomhoz kapcsolódva, tehát nem teljesen önálló szervezetrendszerben működtek. Az egyre inkább keresztény eszmei alapokon álló római állam már nem támogatta minden erejével a születések számának növelését, azonban a megszületett gyermekek sorsát igaz, nem közvetlenül, hanem a piae causae alapítását és fenntartását megkönnyítő jogi eszközökkel a maga lehetőségeinek korlátain belül igyekezett javítani. Végül néhány gondolat az egyházi szegénygondozásról.
Az egyházi adományszerzés legelterjedtebb módja a felajánlás (oblatio) volt. Általában gabonaneműeket, bort, olajat, mézet ajánlottak fel a hívek, és ezeket az adományokat a vasárnapi istentisztelet után osztotta ki a püspök. Az oblatio vasárnap történt, de egyes források szerint havonta egyszer külön felajánlás is volt. A felesleges adományokat elraktározták, hogy a napi szükségletet kielégíthessék. Csak azok kaptak segélyt, akiket a szegények nyilvántartásába felvettek. A kolostori élettel párhuzamosan kifejlődött a vendégbarátság intézménye, mivel a rendi szabályok szerint a szegények segítése és az idegenek befogadása, ellátása elsőrendű kötelességgé vált.
A Kr. u. 4. században már megjelent a vendégfogadó (xenodochium), amelyet a kolostorok, vagy a püspöki lak mellé építettek. Ezt követték a szegényházak (ptochium vagy ptochotrophium), árvaházak (orphantotrophium), lelencházak (brephotrophium) és a kórházak. A korszak egyházi vagyonának rendeltetését a Kr. u. 4. században élt Nagy Szt. Vazul, cesareai érsek az alábbiak szerint összegezte: „Isten az egyeseket csak megbízza a vagyon kezelésével, mert a vagyont közösen az egész emberiség számára adja.”

Az egyházi vagyont 4 részre osztották. Az első rész a püspöké, a második a papságé, a harmadik a szegényeké, a negyedik rész pedig az istentisztelet szükségleteinek fedezésére szolgált. A püspökök mindent elkövettek, hogy a segítségükre rendelt diakónusok és diakonisszákkal együtt a szegényekről életükben és halálukban gondoskodjanak. Ez a gondoskodás megvédte az aggastyánt, a beteget, az árvát, az özvegyet és a gyermeket egyaránt. Róma örököse, a Bizánci Birodalom pedig létrehozott egy olyan egyedülálló „szociális ellátórendszert”, amely évszázadokon át kiegyensúlyozottan működött, és példaképe lehetett (volna) nemcsak a középkori Nyugat-Európának, hanem még korunknak is számos tanulsággal szolgálhat.


Forrás: részletek: Mihók Sándor: A szegények gondozása („hadigondozás”) az ókori Hellászban és a Római Birodalomban c. munkájából