logo

XXXI Martius AD

A szociális gondoskodás kialakulása a Római Birodalomban

A Római Birodalomról szóló korabeli források nagy része foglalkozik a császárral, a császári családdal és a fényűző nagyvárosi élettel. A Birodalomban azonban a gazdagok és a mai kifejezéssel élve „szupergazdagok” a lakosságnak csak 0,5-1%-át tehették ki. A lakosság nagyobb részének gazdasági viszonyairól, az alsó rétegek életmódjáról, bevételeiről és kiadásairól nagyon kevés hiteles forrásra támaszkodhatunk. Egyes gazdaságtörténészek szerint a Római Birodalom túlnyomó többsége nincstelen volt.
Más ókortörténészek kissé árnyaltabb képet festenek a birodalom gazdaságáról és társadalmi összetételéről, de kétségtelen, hogy a Római Birodalom társadalmában igen jelentős volt a nehéz körülmények között élő földművesek és szegények számaránya. A továbbiakban vázlatosan áttekintjük a rómaiak szegénységről alkotott nézeteit. A római köztársaság legendás censora, az idősebb Cato (Kr. e. 2. század) Manius Curius Dentatust a Kr. e. 3. században élt hadvezért és államférfit tekintette legfőbb példaképének. Manius ugyanis miután közéleti szereplésétől visszavonult szerény birtokára azt saját kezével művelte meg.

A szegénységet egyáltalán nem tekintette szégyennek, és amikor erről faggatták kifejtette: „Szívesebben uralkodom gazdagokon, mint hogy magam legyek gazdag.” Plautus Cato kortársa a híres komédiaíró ekként fogalmazta meg a nincstelenekről való gondoskodásról alkotott nézeteit: „Koldusoknak enni adni, s inni adni nem helyes: neked kár, s neki nyomorúságra nyújtod meg nyűgös életét.” Hasonlót állít a Kr. u. 1. század elején, a hanyatló köztársaság korában élő római történetíró, Sallustius is.
Véleménye szerint: „a városi semmittevést a megélhetést épp csak biztosító mezei munkánál többre becsülő városi csőcselék (plebs urbana) nincstelen és rossz erkölcsű emberekből áll, akik a közösség kárára élősködnek.” Ettől eltérő nézetet vallott a vagyonról és a gazdagságról a Kr. u. 1. század első harmadában alkotó Valerius Maximus, római szerző. Véleménye szerint: „[...] nem az tesz gazdaggá, hogy nagy a vagyonod, hanem az, hogy kevés a vágyad”.

A Kr. u. 2. század első, majd második harmadában a mediterrán térség páratlan virágzást élt meg, így a szegénységről alkotott társadalmi kép is kissé árnyaltabbá vált. Ennek oka az, hogy a birodalom egészére kiterjedő jólét, s annak háttere, a korszak gazdaságának virágzása a század hatvanas éveinek vége felé közeledve még fenntarthatónak látszott. A több mint 3 millió km2-re kiterjedő Imperium Romanum megközelítőleg 70 vagy 80 millióra becsülhető lakossága a távoli és látszólag szilárdan védett határok között viszonylagos jólétben, de a korábbi időkhöz képest mindenképp békében és biztonságban élt. A hellenisztikus világ a vagyonból és az állami hatalom gyakorlásából egyaránt kizárta az alsóbb néprétegeket.

A szegények válasza erre az adósság-elengedés követelése és a földek újrafelosztását kikényszeríteni kívánó program meghirdetése volt. Hasonlóképpen háttérbe szorította, majd mindinkább (negatív) megkülönböztetéssel kezelte szegénynek minősülő lakosságát az újtestamentumi korra már nem csak birodalmi méreteket öltő, de belső rendjében is mindinkább birodalommá szerveződő római állam is. Róma, amely egyének és csoportok szintjén biztosította a társadalmi mobilitást, továbbra is fenntartotta a szegények tömegeinek a vagyonból és a hatalomból való kizártságát.
Míg a pogány Római Birodalom gabonaosztással és vad cirkuszijátékokkal („panem et circenses”) igyekezett a tömeges szegénység szociális/gazdasági feszültségét megoldani, addig az új vallás követői: az őskeresztények akik általában maguk is szegények voltak már a vagyonukat is megosztották nélkülöző hittársaikkal. A hívők számának emelkedésével a vagyonközösség hamarosan megszűnt. Helyét az adakozás, a hívek áldozatkészsége foglalta el. A vagyonközösség maradványa a már korábban említett agapék, „szeretetlakomák” alakjában maradt fenn.

A keresztényüldözések idején elsősorban azokat a rászorulókat segélyezték, akiket a hitük miatt üldöztek. I. Nagy Konstantin és Licinius társcsászárok Kr. u. 313-ban elismerték a korlátozások nélküli vallásszabadságot, a római államvallás pedig megszűnt. Ekkor kezdődött a kereszténység államvallássá történő megszilárdulásának folyamata, továbbá a korábbiaknál fejlettebb keresztény szegénygondozás („curapauperum”) megjelenése.


Forrás: részletek: Mihók Sándor: A szegények gondozása („hadigondozás”) az ókori Hellászban és a Római Birodalomban c. munkájából