logo

XXIX Martius AD

A római veteránokat megillető jogosultságok és kiváltságok

Míg háború idején az ókori Hellászban a hadirokkantakról, hadiárvákról és veteránokról való gondoskodás sorrendisége alakult ki, addig Rómában a veteránokat illette meg elsődlegesen az állami gondoskodás. (Például Rómában a veteránok privilégiuma volt, hogy a városi, községi orvos ingyenesen kezelje és gyógyszerrel lássa el őket.) Rómában egészen Marius hadseregreformjáig (Kr. e. 107.) nem volt állandó, zsoldért harcoló hivatásos hadsereg. A hadsereget egy-egy hadjáratra a meghatározott vagyonnal rendelkező fegyverforgató férfi polgárok közül sorozással állították fel. A polgárok közjogi kötelezettségükként látták el a katonai szolgálatot.

A szolgálatukat befejező katonákról történő gondoskodásról Marius afrikai hadjáratától kezdődően beszélhetünk, amikor a hadvezér már nem csak hivatásosokat, hanem római önkénteseket is bevetett. Ettől kezdve az „állami hadigondozás” középpontjába az életerejük teljében lévő leszerelt katonák, a veteránok végkielégítése és a polgári életbe való integrálása került. Röviden összefoglalva, áttekintjük, hogy az ókori Rómában kit tekintettek veteránnak.

A köztársaság első időszakában a katona minden egyes hadjárat után hazamehetett, azonban ha gyalogosként 20, lovasként pedig 10 hadjáratban részt vett, többé már nem volt behívható. Ezek hiányában 45, illetve 50 éves korban szűnt meg a hadkötelezettsége. Később, nevezetesen a második pun háború után, a katonát csak a háború befejezése után bocsátották el és 16, majd ezt követően 20 év lett a szolgálati idő. Ez utóbbit fenntartotta Augustus is, aki a szolgálati időt törvényesen rendezte és a húsz évi szolgálat a római uralom végéig kötelező volt, aki a legióban és Róma városi csapataiban (cohortes urbanae) katonáskodott.
A praetorianusok 16 évig, a segédcsapatok (auxilia) katonái 25 évig, a „flottalegények” pedig még tovább, Philippus és Decius császár alatt 28 évig szolgáltak. A leszerelt veteránok jogosultsága a római polgárjog volt: kevésbé urbanizált területekről érkezők katonai szolgálatuk befejeztével jutalmul római polgárrá (civitas Romana) váltak. A civitas Romana jogok és kötelességek sorát jelentette. Ide tartoztak a szavazati jog, a szerződéskötés joga, az érvényes házasságkötés joga, az öröklés joga, az adófizetés kötelezettsége, de még a tóga viselésének joga is csak a teljes jogú római polgárt illette meg.

A leszerelők kiváltságai a végtisztesség, büntetések és közérdekű munkák területén mutatkozott meg. A katonák béréből rendszeresen levontak bizonyos összeget, amely a temetési költségeket fedezte: ha békeidőben történt a haláleset, külön szertartás keretei között helyezték örök nyugalomra, ha háborúban, akkor általában a halottakat tömegesen égették el. Bűncselekmények (delicta) elkövetése esetén a büntetésvégrehajtás során bizonyos büntetések (botozás, vadállatok elé vetés, bányamunka, hajóépítés) volt katonákkal és később gyermekeikkel szemben nem voltak végrehajthatók. Kiváltságos városba költözve a város polgárait megillető kiváltságok a veteránokat is megillették. Közmunkát viszont kötelesek voltak végezni.
Adószedésre sem voltak kötelezhetők, de ha elvállaltak ilyen munkakört, akkor semmilyen megkülönböztetésben nem részesültek. A veteránok a polgári társadalomba való beilleszkedésének legfőbb eszköze a kolóniákba való letelepítés volt, ami abból állt, hogy katonai rangjuknak megfelelő mennyiséget osztottak ki részükre a földparcellákból. A letelepítés indoka nem csupán „szociálpolitikai” volt, hiszen a kolonus-szá vált veteránok a távoli birodalomrészeken is Róma megbízható támaszai maradtak, és talán az sem volt el-hanyagolható szempont, hogy ezt a harcedzett tömeget biztonságpolitikai okokból is célszerű volt az örökös belvillongásokkal küszködő fővárostól távol tartani. Ezért már Sulla is támogatta hűséges katonáinak megjutalmazását. Még törvényt is hozott (lex Cornelia agraria), hogy „szerte Itáliában az egyes városokhoz tartozó nagy kiterjedésű, meg nem művelt, vagy büntetésként elkobzott földeket [...] a vele harcoló légió kiszolgált katonái között ossza szét.”

Történelmi források szerint Kr. e. 59-ben Julius Caesar az állami kezelésben lévő termékeny campaniai földeket a három vagy többgyermekes veterán katonái között osztotta szét, és ezzel egy csapásra megvásárolta a tömegek szeretetét. Octavianus a későbbi Augustus császár a Kr. e. 1. században, azért harcolt, hogy Itáliában a sok ezernyi földbirtokostól kisajátított földet a triumvirek veteránjai számára megszerezze.
A fellázadt földművesek felkelését a hadvezér kegyetlenül leverte, a földeket pedig a veteránok kapták meg. Augustus a későbbiekben sem feledkezett meg veteránjairól, uralkodása alatt magánvagyonából is áldozott a kiszolgált katonákra. A görög és latin nyelvű másolatok márványfeliratainak több városban feltárt töredékeiből rekonstruált, eredetileg Rómában felállított bronztáblák (Res gestae Divi Augusti) szerint az uralkodó a veterán katonák készpénzjutalmára és a részükre történő földvásárlásokra többszázmillió sestertiust áldozott. II. Constantius óta (Kr. u. 4. század) a sorozási minimuméletkor az átlagos jelentkezőknél a 18. életévben volt megállapítva.
A 18. életév azonban nem mindenkire vonatkozott, mert a veteránok fiai apjuk által kedvezményekben részesültek, így nekik lehetőségük nyílott arra, hogy később jelentkezzenek az előírt szolgálatra. Miután a kedvezmények eltörlésének sikeresen ellenálltak, a veteránok fiai elérték, hogy az ő esetükben az irányadó a betöltött 20. életév legyen.

A későrómai korból származó Codex Theodosianus és a Codex Justinianus néven ismert Kr. u. 5., illetve 6. századi nagy rendeletgyűjtemények katonai vonatkozású rendeleteiben is fontos szerepet kaptak a veteránokat megillető kiváltságok és juttatások. Ezek a szokatlan stílusban, párbeszédes formában megfogalmazott rendeletek a császár és katonái közötti meghitt viszonyt szemléltették. Jogtörténeti érdekesség, hogy a császár a veteránjaival való találkozáskor, a helyszínen tett rendeleti érvényű hatályos jogi nyilatkozatot, amely a korszakban nem volt általános gyakorlat.


Forrás: részletek: Mihók Sándor: A szegények gondozása („hadigondozás”) az ókori Hellászban és a Római Birodalomban c. munkájából