logo

XXXI Martius AD

A magánemberek helye, szerepe a Római Birodalom szegény-gondozásában

a kliens-patrónus viszony



A Római Birodalomban példaértékűnek tartották „a városi szegénység arra érdemes tagjai” irányába tanúsított figyelmet, a magánéleti szinten megnyilvánuló jótékonykodást, az alkalmi vagy rendszeres segélyezést. Továbbá birodalomszerte elterjedt volt, hogy a tehetősebb polgárok adományokat adtak. A támogatások formája széleskörű volt: például lakomák megtartása, különböző középületek felújítása, új könyvtár alapítása, vagy kisvárosi tanítók támogatása.
A gazdag „római jótevőket” azonban legtöbbször a személyes haszonszerzés vezérelte, amely általában egy magasabb állami tisztség megszerzése volt. Mivel a „jótékonykodás” egyre nyíltabb szavazatvásárlássá fajult, az állam számos törvénnyel igyekezett azt több-kevesebb sikerrel szabályozni. A továbbiakban vázlatosan áttekintjük a kliens-patrónus viszonyt, amely egy kivételes intézménye volt a római világnak.
Már Horatius és Vergilius is azt vallotta némi költői túlzással -, hogy a római népet a gyakorlati élet kérdései és feladatai érdekelték mindenkor. Alapvetően nem a szépet, hanem a hasznosat keresték és az élet eszményi vonásaiért sohasem rajongtak túlságosan. A költők szerint a rómaiak világra szóló nagy elhatározásai és tettei legtöbbször az önzésből fakadtak. Annál inkább meglepő egy olyan intézmény, amelyben a gyakorlatiasság mellett „felemelő és eszményi” mozzanatokkal is találkozunk.

„Ilyen régi alakjában a clientela is, egy úrnak a patronusnak s egy vagy több egyénnek a clienseknek az a kölcsönös hűségen alapuló s a kölcsönös támogatásra célzó viszonya, melyet talán leginkább a középkori hűbérurak s hűbéresek, illetve jobbágyok közti viszonyhoz hasonlíthatnánk.”
Az idő múlásával természetesen a klientúra ősi rendszere is átalakult. A Kr. u. 1. század derekán az Imperium Romanum lakosságának túlnyomó részét kitevő szegények állandó társadalmi megaláztatásoknak voltak kitéve. Köztük a római szegények egyik sajátos csoportját alkotó kliensek is. luvenalis, római költő szerint a „máskenyerén élő” tudniillik a szolgálatai fejében olykor szerény ebédben, ám inkább csak élelmiszersegélyben vagy pénzadományban (sportula) részesülő kliensnek annyi megaláztatást kellett patrónusától eltűrnie, hogy sorsánál még a koldusé is jobb volt. Természetesen a korszak római kisemberei ezt nem tartották annyira lealacsonyítónak, figyelemmel arra, hogy az állami élelmiszersegélyen (annonae) kívül ez volt az egyik fő megélhetési forrásuk.

A sportula maximális összegét a szokás alakította ki. Azonban ha valaki ügyes volt, akkor két-három pártfogóra is szert tett azért, hogy minél több sportulát kapjon és így az egyik patrónus esetleges távolléte alatt is valamilyen pénzforráshoz jutott. A kisember, a kliens, ezért a pénzért voltaképpen különösebb szolgálatot nem is teljesített, reggelenként köszöntötte előkelő patrónusát, és ha kellett, kíséretének számát gyarapította.


Forrás: részletek: Mihók Sándor: A szegények gondozása („hadigondozás”) az ókori Hellászban és a Római Birodalomban c. munkájából