logo

XXV Junius AD

A római család ideálképe

A régi Róma ránk maradt, változatos műfajú forrásait a magánélet, közelebbről a család vonatkozásában vizsgálva, érdekes jelenséget konstatálhatunk. Ezek a dokumentumok ugyanis - igaz, különböző oldalakról megvilágítva, olykor hivatalos hangvétellel, olykor fennkölten, olykor érzelgősen és alkalmanként egyenesen gúnyolódva - egy sajátos ideálképet rajzolnak elénk.
Forrásaink tanúságtétele szerint a köztársasági kor vége felé Róma szellemi életében kialakul egy, a további évszázadok során maradandónak bizonyuló és az elvont, ideális „Római Család”-ra vonatkozó eszménykép. Pontosabban szólva, a Kr. e. III-II. századból származnak azok az első értékelhető dokumentumok, melyek információt nyújthatnak Róma szellemtörténetével, és szűkebb értelemben véve a családkoncepcióval összefüggésben is. Az eszményi családra vonatkozó fenti ideálkép komplex vonásokat mutat, ugyanis amellett, hogy eredendően szociológiai jellegű kívánalmakat testesít meg, jelenléte a római társadalom életét szabályozó mindegyik normarendszerben kimutatható.

A házasság - mint társadalmi intézmény - belső viszonyai, a házastársak egymás közötti kapcsolata, az idősebb és fiatalabb generációkkal szemben tanúsítandó elvárt magatartások köre, és még számos más hasonló kérdés alapvetően a mos, az erkölcs szabályozási körébe tartozik. A fas, a szakrális-vallási normák együttese szintén számos vonatkozásában kötődik a család intézményéhez (így többek között a különböző családtagoknak a házi istenek kultuszában betöltött szerepére kell gondolnunk), s nem utolsósorban a ius, a római jog normái között is találkozhatunk ezen ideálkép vonatkozásaival. A családeszmény komplex mivolta ugyanakkor azonban nem meglepő akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi Róma életét szabályozó alapvető normarendszerek - ius, fas, mos - mindig is kölcsönhatásban, egymással összefonódva, szerencsés esetben egymást kiegészítve és támogatva érvényesültek az évszázadok során.
További sajátosságként tárul fel, hogy ez az ideálkép meglepően statikusnak bizonyul. Az „ideális római család” mintaképe szinte változatlan formában jelentkezik legkorábbra datálható forrásainkban ugyanúgy, mint a klasszikus vagy a jusztiniánuszi kor normáiban. Bár a hétköznapok realitása sokszor más, sőt radikálisan eltérő gyakorlatot tükröz, maga a kikristályosodott, elvont ideálkép nem sok változáson megy keresztül.
Az antik kor forrásai által megjelenített, az ideális római házasságot megtestesítő eszménykép egy rövid mondatban az alábbiak szerint írható le. A római házasság tartós, gyermekekben gazdag, monogám kapcsolat, mellyel a római polgár nemcsak a Természet parancsának, de a respublica, az állam iránti kötelezettségeinek is eleget tesz.

Amennyire a rendelkezésünkre álló források alapján gondolati gyökereit feltárhatjuk, ez az ideálkép a római házasság és család intézményének kettős aspektusát tükrözi. Elsőként, az antikvitás korának filozófusai (elsősorban az állam- és társadalomelmélettel foglalkozó legnagyobb görög gondolkodók), s a filozófiai munkák körében is otthonosan mozgó, történetileg későbbi időkben tevékenykedő római jogtudósok egybehangzóan állítják, hogy férfi és nő együttélése és a tőlük származó utódok világra hozatala a Natura, a Természet által az emberbe oltott legalapvetőbb ösztön, a Természet legelemibb késztetése. Ezt az ösztönt később az állam öntötte civilizált formába - pontosabban szólva, auktoraink szinte egybehangzó véleménye szerint a „vadság korában” férfiak és nők a pillanatnyi szeszély vagy az erőszak által diktált módon éltek együtt, majd az idők során (miértjét illetően nem teljesen tisztázott elméleti alapokon) ez a természetes késztetés egyszerre „civilizált”, stabil, monogám formát öltött.
Ezen igen korai államelméleti meglátások szerint a „civilizált”, monogám házasságból származó legitim utódok és leszármazottaik - éppen a vérségi kapcsolatrendszerek immáron nyomon követhető mivoltából kifolyólag - mind szélesebb körben kapcsolták össze az embereket, s ezáltal egyre magasabb szinten szervezett közösségeket hoztak létre. Forrásaink tanúsága szerint a családon, mint alapelemen felépülő kapcsolatrendszer (mintegy legmagasabb összefüggési szintként) az ókor gondolkodói szerint magának az államnak, mint sajátos közszervezetnek a létrejöttét eredményezi.
Így a házasság - „állati” eredete ellenére - az emberi társadalom és kultúra alapkövének, fejlődésbeli kiindulópontjának minősül. Mint azt az állam keletkezésének elméletével különböző mélységekben foglalkozó ókori gondolkodók szinte azonos kifejezések használatával kifejtik, az állam eredete a „civilizált”, társadalmilag intézményesült család megjelenésében keresendő.

A család és a közvetítésével kiépülő leszármazotti láncolat alapvető szerepe az emberiség történelmében továbbra is megmarad. A család ugyanis nem csak az állam eredeti kialakulásában játszott fontos szerepet - fogalmaznak az antik elméletek -, hanem a már létező államok jóléte és biztonsága is a családok szilárdságán és termékenységén nyugszik. Mint arra több szerző rámutat, ha egy államban a család intézménye (mint a szervezett társadalmi élet „alapköve”) ingatag és bizonytalan, ha a házasság intézménye elveszíti fontosságát és méltóságát, és ha a família nem tölti be alapvető funkcióját (az utódok világra hozatalát és nevelését), maga az állam sem lehet stabil és erős.
Ezen ideák értékelése során a modern kor kutatójának és olvasójának sohasem szabad azonban szem elől tévesztenie azt a korabeli társadalmi valóságot, mely a fentiekben körvonalazott eszmék kialakulását segíthette. Míg korunkban már aligha alkalmazhatóak az olyan, végletekig leegyszerűsített tételek, mint a „Sok polgár = gazdag ország”, vagy a „Sok katona = politikai nagyhatalom”, az antikvitás korában sokkal szorosabb összefüggés mutatkozott egy-egy állam népességének nagysága, valamint az adott állam gazdasági jóléte, katonai ereje és így politikai befolyása között.

Egy-egy birodalom irányítói számára ezért lehetett kulcsfontosságú a katonáskodásra illetve termelőmunkára alkalmas népesség létszámának szinten tartása és lehető növelése, tipikusan expanzív eszközök bevetésével (legjellegzetesebb ezek körül a rabszolgák beszerzése hódító háborúk révén, de a jelen mű keretei között alább tárgyalandó egyéb, tipikusan római megoldásokat is ebbe a körbe sorolhatjuk). Ennek megfelelően, a családon belüli élet elemzésének megkísérlése során szintén szembesülnünk kell azzal, hogy a nagy, gyermekáldásban gazdag család ideálja mögött egyrészt a fenti állami-politikai érdekek lappanganak, másrészt - különösen a közrendű famíliák esetében - magának a családnak a jóléte is a gyermekek (mint természetes munkaerőforrás) lehetőleg nagy számán múlhatott. Nyugdíjintézetek és életbiztosítás hiányában a sok gyermek a későbbiekben támaszt jelenthetett a rászoruló idős szülőknek is; egyetlen ide kívánkozó, sajátos etimológiai példa a görög "tokos" szó, mely egyaránt jelenthet „leszármazott”-at és „kamat”-ot.




Dr. Péter Orsolya Márta

Dr. Péter Orsolya Márta tanszékvezető egyetemi docens Miskolci Egyetem ÁJK, Római Jogi Tanszék