logo

IV Junius AD

Az állam és a kereskedelem

Az ókori társadalomban a rabszolgaságon kívül még két kizsákmányolási mód állott fenn, amelyek szintén a kereszténység keletkezése idején érték el fejlődésük csúcspontját, s amelyek az osztályellentéteket a végletekig kiélezték s ezzel az állam és társadalom pusztulását mindjobban siettették: ez az uzsora és az elfoglalt provinciák kifosztása a központi hatalom által. Mind a két módszer az akkori állammal annyira összefügg, amely viszont a gazdálkodással áll szoros összefüggésben, hogy erre már az állam és társadalom alapjának, a termelési rendszernek tárgyalásánál ismételten ki kellett térnünk.
Most mindenekelőtt az ókori államot kell röviden jellemeznünk. A demokrácia nem haladta meg a városi község vagy tulajdon, illetve földközösség kereteit. A tulajdonközösséget (Markgenossenschaft) egy vagy több oly falu alkotta, amelyeknek oly közös területe volt, amelyet együtt igazgattak. Ennek a módja a nép közvetlen törvényhozása volt, amelyet a közösség összes szavazásra jogosult tagjainak gyűlése gyakorolt. Ez már egymaga is föltételezte azt, hogy a község, illetve a közösség nem lehetett nagy területű. Területe éppen csak akkora lehetett, hogy valamennyi tag nagyobb fáradság és különös veszteség nélkül juthasson el a népgyűlésbe.
Az ókorban ezen a kereten fölül nem fejlődhetett ki demokratikus szervezet. Ehhez a technikai és gazdasági előföltételek egyaránt hiányoztak. Csak a modern kapitalizmus a könyvnyomtatással, postával, újságokkal, vasutakkal, távíróval teremtette meg a modern nemzeteket, amelyek nemcsak puszta nyelvi közösségek, mint a régiek, hanem szoros gazdasági és politikai szervezetek. Ez a fejlődés csak a 19. században ment végbe. Csak Anglia és Franciaország voltak különös körülményeknél fogva abban a helyzetben, hogy már előbb lehettek modern jelentésben vett nemzetek s hogy a községnél nagyobb keretben alapíthatták meg a nemzeti parlamentarizmust, a demokrácia alapját. De ezt is csak két nagy vezető község révén érhették el s, még az 1848. évi nemzeti demokratikus mozgalmak is főleg csak egyes igen nagy községek mozgalmai, mint Párizsé, Londoné, Bécsé.

Az ókorban a fejletlen közlekedési eszközökre való tekintettel a demokrácia a község ígéretein túl nem fejlődhetett. Igaz ugyan, hogy a Földközitenger melletti forgalom időszámításunk első századában olyan tekintélyessé lett, hogy két nemzetközi nyelvet is teremtett, a görögöt és latint. De ez szerencsétlenségre éppen abban az időben történt, amikor a politikai életnek vége szakadt szerencsétlenségre, de nem valamely szerencsétlen véletlen folytán. A községek közötti forgalom fejlődése abban a korban olyan körülményektől függött, amelyek a demokráciát megölték.
Nem feladatunk ezt a kelet községeire nézve kimutatni, ahol a községekre korlátozott demokrácia lett az önkényuralom bizonyos fajának alapja. Itt csak a görög és római fejlődést akarjuk föltárni, Róma fejlődésének alapulvétele mellett. Ez különösen drasztikusan tárja föl az ókori fejlődést, mivel gyorsabban s nagyobb méretekben ment végbe, mint bármely más városban. Mindegyiknél természetesen ugyanazok a tényezők hatottak, habár a többieknél szerényebben s kisebb mértékben.

Minden tulajdonközösségnek és községnek megvolt a saját szoros határa, amelyen túl nem terjeszkedhetett, amiért is a közösségek és községek addig, amíg a parasztgazdálkodás fönnállott, egymással egyenlő jogúak is maradtak. Ezen a fejlődési fokon a féltékenykedésekre és harcokra sem volt alkalom, mert mindegyik közösség és község lényegében mindazt termelte, amire szüksége volt.
A lakosság szaporodásával legföljebb, ha földhiány állott be. Csakhogy a lakosság szaporodása alapján nem lehetett a földközösség területét kiterjeszteni. Ez a terület ugyanis nem lehetett olyan nagy, hogy minden tag nagyobb fáradság s időveszteség nélkül el ne érhesse a népgyűlést. Hogyha a közösség minden művelhető földje már művelés alatt állott, akkor a fölös számú fiatalság fölkerekedett s megindult, hogy új földközösséget alapítson, amit vagy valamely gyöngébb elűzésével, vagy olyan területen való letelepedéssel valósított meg, ahol a lakosság gyér s a művelési mód még fejletlen volt.

Így történt, hogy a községek és közösségek nagyjában egyenlők maradtak. Ez azonban azonnal megváltozott, mihelyt a parasztgazdálkodás mellett föllépett a kereskedelem. Azt már láttuk, hogy az árukereskedelem igen korán megindul. Kezdete visszanyúlik a kőkorszakba. Olyan vidékeken, ahol bizonyos nagyon keresett nyersanyagokat könnyen meg lehetett szerezni, amelyek viszont másutt vagy egyáltalában nem, vagy csak kis mennyiségben voltak találhatók, természetes, hogy a lakosság többet kapott belőlük, mint amennyire szüksége volt, s hogy földolgozásában nagyobb ügyességre tett szert. Ezek fölöslegeiket más termények ellenében átengedték szomszédjaiknak, akik ennek egy részét megint tovább adták. A törzstől törzshöz irányuló kereskedelemnek ezen az útján a cikkek sokszor hihetetlen nagy utat tettek meg. Ennek a kereskedelemnek előfeltétele némely törzsek vándorlása volt, melyek eközben ismételten találkozván, ilyen alkalommal fölöslegeiket mindig kicserélték. Ennek az alkalomnak vége szakadt, amikor állandóan letelepedtek.
Az árucsere szükséglete azonban nem szűnt meg. Nevezetesen nem a szerszámok és annak az anyagnak a szükséglete, amelyből a szerszámokat készítették, sőt miután ez csak kevés helyen volt található, az utána való kereslet ezután még növekedett is. E szükséglet kielégítésére most új vándorló osztály, a kereskedőosztály keletkezett. Ilyenek vagy az állattenyésztőkből keletkeztek, akik teherhordó állataikkal azokat az árukat, amelyek az egyik helyen bőven voltak, tehát olcsón kaphatók, olyan helyekre, ahol ritkán fordultak elő, tehát drágák is voltak, szállították, vagy a halászokból, akik a partok mentén vagy szigetről-szigetre mentek messzebb vidékre. De minél jobban fejlődött a kereskedelem, annál több földmíves is rávetette magát. De azért a földbirtokos büszkén lenézi a kereskedelmet s a római arisztokrácia az uzsorát még tisztességes foglalkozásnak tekinti, de a kereskedelmet nem. Ami nem akadálya annak, hogy a földbirtokos is ne húzzon nagy hasznot a kereskedelemből.

A kereskedő különösen az olyan útvonalakat keresi, amelyeken nagy a forgalom. Azok a községek, amelyek ilyen utak mellett vannak, könnyebben jutnak áruhoz, mint mások; a kereskedők viszont megvásárolják az ő áruikat. Más községek pedig, amelyeket nem lehet elkerülni, amelyek természettől fogva megerősített helyen épültek, megengedik, hogy lakóik s uraik, tehát a földbirtokosok a kereskedőket megvámolják. Másrészt vannak pontok, amelyek árurakodó helyekké lesznek, ahol az árukat át kell rakni, így például a kikötők, az utak keresztezései, ahol a különböző irányból jövő kereskedők találkoznak és ahol az áruk gyakran hosszabb ideig is ottmaradnak.

romaikor_kep



Mindazok a községek, amelyek természetüknél fogva a kereskedelemre kiválóan alkalmasak, csakhamar túlnőnek a parasztközség méretein. S amíg a parasztközség növekedésének a terület és e terület termékenysége a természetes gátja, addig a kereskedőváros fejlődése a terület termékenységétől független s ezen messze túlnőhet. Azok az áruk, amelyekkel rendelkezik, képessé teszik arra, hogy mindent, tehát élelmiszereket is vásárolhasson. A földművelés részére szükséges szerszámok, az ipari szerszámok és nyersanyagok, valamint a fényűzési cikkek kereskedelme révén fejlődik a városok részére szükséges élelmicikkek kereskedelme.
A kereskedelem terjeszkedésének nincs szoros határa, s természeténél fogva mindig újra s újra arra törekszik, hogy az elért határon túl terjeszkedjék, folytonosan új vevőket, új termelőket, a ritka fémek új lelőhelyeit, új ipari területeket s ezek termékeinek új fogyasztókat keressen. Így jutottak a föníciaiak már nagyon hamar a Földközi-tengertől északon Angliáig, sőt délen a Jóreménység fokát is körül hajózták.
„Hihetetlen korán ott találjuk őket már Kyprosz szigetén, Egyiptomban, Görögországban, Szicíliában, Afrikában, Spanyolországban, sőt az Atlanti-óceánban és az Északi-tengeren. Kereskedelmi területük nyugaton Sierra Leonétól (Nyugat-Afrika) és Cornwalltól (Anglia) keleten a malabari (Kelet-India) partokig terjed; a kelet gyöngyei, a tyrusi bíbor, Afrika belsejének rabszolgái, elefántcsontja, oroszlán és párducbőrei, az arab tömjén, az egyiptomi vászon, a görög edények és finom borok, a kyproszi réz, a spanyol ezüst, az angol cink, az elbai vas mind az ő kezükön megy keresztül [Mommsen, Römische Geschichte, 6. kiadás (1874), I. köt., 484. lap]

Az iparosok is legszívesebben a kereskedelmi városokban telepednek le. Sőt sok ipar nem is keletkezhetik anélkül a piac nélkül, amelyet a kereskedőváros nyújt: egyrészt az árut kereső kereskedő, másrészt a körül fekvő falvak parasztjai, akik vásárok alkalmával élelmiszerek eladása céljából a városba jönnek, hogy szerszámokat, fegyvereket, ékszereket vásároljanak. A kereskedőváros biztosítja az iparosnak a szükséges nyersanyagot is, amely nélkül nem is űzheti iparát.
A kereskedők és iparosok mellett a városban még gazdag fölbirtokososztály is keletkezik. Az ilyen város polgárai meggazdagodnak, mivel a városba özönlők ingatlanokat keresnek, aminek folytán ennek értéke emelkedik. Abból is különös előnyük van, hogy, amint láttuk, a városba szállított áruk közt sok a rabszolga. Egyes földbirtokos családokra nézve, amelyek a közönséges parasztoknál bármely okból nagyobb vagyont gyűjtöttek, megnyílik most annak a lehetősége, hogy mezőgazdasági üzemeiket rabszolgák vásárlásával kibővítsék, és az, hogy most már egyedül rabszolgákkal műveltessék földjeiket, ők maguk pedig a városban s ennek igazgatásával foglalkozhassanak, vagy a háborúnak szentelhessék magukat.
Az ilyen földbirtokos abba a helyzetbe jut, hogy a rendesen lakott falusi házán kívül a városban is építtessen magának házat s ebben lakjék. A földbirtokosoknak ez a faja gazdasági erejét és társadalmi tekintélyét a földbirtoktól és mezőgazdasági üzemtől nyeri, de azért városivá lesz, háztartása a városi lakosságot szaporítja, amely, amint láttuk, a luxusrabszolgák révén sokszor nagyszámúvá dagad.

A kereskedőváros ennek folytán mind népesebb és gazdagabb lesz. Erejével növekszik harci szelleme és kizsákmányolási vágya. Mert a kereskedelem távolról sem olyan békés szellemű, mint amilyennek a polgári gazdaságtan föltünteti és különösen kezdetben nem volt ilyen. A kereskedelem és szállítás még ugyanegy foglalkozás. A kereskedő nem ülhetett nyugodtan az irodájában, hogy onnan intézze rendeléseit, amelyeket aztán a vasút, a gőzhajó s posta teljesített. Az árukat neki magának kellett piacra hoznia s ehhez erő és bátorság kellett. Ehhez úttalan vadonokban gyalog vagy lóháton, viharos, nyílt tengeren, apró hajókon hónapokig, sőt évekig kellett távol lennie otthonától. Ez olyan fáradsággal járt, amely semmivel sem maradt el a háború fáradalmai mögött, s amelyet éppen ezért csak erős férfiak bírtak ki.
Az utazás veszélyei sem voltak kisebbek, mint a háborúéi. A kereskedőt nemcsak a természet fenyegette minden pillanatban, hol hullámaival s szirtjeivel, hol homok viharaival, élelem s ital hiányával, hol fagyos hidegségével vagy dögleletes forróságával. Azok az értékes kincsek is, amelyeket a kereskedő szállított, olyan zsákmány voltak, amely minden erősebbet arra csábított, hogy elvegye azt. Mint ahogyan a kereskedelem eredetileg törzsek közt, úgy később is csak nagyobb közösségek közt folyt, szárazföldön a karavánok közt, tengeren a kereskedelmi flották közt. Az ilyen közösség minden tagjának készen kellett lennie arra, hogy tulajdonát fegyveres kézzel is megvédje. Ezért a kereskedelem a harci szellem iskolája lett.

Amíg az áruk értéke arra kényszerítette a kereskedőt, hogy ezeket fegyveresen is megvédje, addig a fegyver arra is ösztönözte, hogy támadjon. A kereskedelem nyeresége abból keletkezik, hogy olcsón vásárolt és drágán adott el. A legolcsóbb szerzés viszont az volt, ha egyszerűen elvették azt, amire szükségük volt. A kereskedelem s rablás ezért kezdetben szorosan összefüggenek. Ott, ahol a kereskedő erősnek érezte magát, könnyen rablóvá lett, hogyha értékes zsákmány kínálkozott s ezek közt a lehető zsákmányok közt az ember nem állott az utolsó helyen.

A kereskedő fegyveres erejét azonban nemcsak arra használta, hogy bevásárlásait és beszerzéseit olcsón végezze, hanem arra is, hogy azokról a piacokról, amelyeket ő látogatott, távol tartsa versenytársait; mert minél több a vevő, annál magasabb annak az árunak az ára, amelyet vásárolni akart s minél több az eladó, annál alacsonyabb azoknak az áruknak az ára, amelyeket piacra hozott, azaz annál kisebb a beszerzési és eladási ár közti különbség, a nyereség.

romaikor_kep



Mihelyt több nagy kereskedőváros keletkezik egymás mellett, nemsokára háborúk is keletkeznek köztük, amelyekben a győzőre nemcsak az az előny származik, hogy megszűnik a verseny, hanem az is, hogy a versenytársat nyereségcsökkentő tényezőből hasznot hajtóvá alakíthatja; ennek a leggyökeresebb módja az, hogy az ellenséges várost teljesen kifosztják s lakosait rabszolgákként elhurcolják; kevésbé radikális, de évenként megismétlődő az, ha a legyőzött várost „szövetségesként” bekebelezik s arra kötelezik, hogy csapatokat adjon s adót fizessen, valamint arra, hogy tartózkodjék a versenytársból úrrá lett érdekeinek megsértésétől.
Ilyen módon egyes, különösen kedvező helyzetben levő kereskedővárosok sok várost és területet egy állami organizmussá alakíthatnak. Ez viszont nem akadálya annak, hogy az egyes városokban ne állhasson fönn demokratikus alkotmány. De a városok összességét, az össz. államot nem demokratikusan kormányozzák, mert a győzelmes város egymaga uralkodik s a többinek a törvényhozásra és az igazgatásra nincs a legcsekélyebb befolyása sem.

Görögországban számos ilyen állam volt s ezek leghatalmasabbja Athén lett. A győzelmes városok egyike sem volt elég erős arra, hogy a többit tartósan leigázza s minden versenytársát legyőzze. Görögország története a városok és városállamok szakadatlan háborúja egymás ellen, amelyeket csak néha szakítanak meg a közös ellenség támadása elleni védelmi harcok. Ezek a háborúk nagyon siettették Görögország pusztulását, különösen amióta a rabszolgagazdálkodásnak már ismertetett hatásai is fölléptek. De azért nevetséges volna némely tanár módjára emiatt erkölcsileg fölháborodni.
A kereskedelem velejárója a versenytárs elleni küzdelem. A küzdelem alakja sokféle, de ott, ahol szuverén kereskedővárosok kerülnek egymással szembe, ott az okvetlenül háború formáját ölti magára. A Görögországot elpusztító belső háborúk attól kezdve elkerülhetetlenek voltak, amióta a kereskedelem az egyes városokat naggyá és hatalmassá tette.

Minden versenyküzdelem végcélja a versenytársnak a versenyből való kizárása vagy elnyomása, vagyis az egyedáruság. Ennyi ereje egy görög városnak, még a hatalmas Athénnek sem volt. Ez csak Itália egyik városának sikerült, Rómának, amely a Földközi-tenger körüli egész kulturvilág urává lett.



Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter