logo

XXII September AD

Az abszolutizmus

Róma mindazokon a területeken, amelyeket elfoglalt, megölte a politikai életet azzal, hogy ezeknek a területeknek ellenállását megtörte és őket önállóságuktól megfosztotta. Az egész óriási birodalom egész politikája az egyetlen Rómában összpontosult. Itt pedig kik voltak a politikai élet hordozói? Pénzemberek, akiknek az az egyetlen gondjuk, hogy miképpen kell a pénzt, a kamatot halmozni; arisztokraták, akik élvezetből élvezetbe vetették magukat, akik minden munkát, minden erőfeszítést megutáltak, még a kormányzást és háborúskodást is; lumpenproletárok, akik abból éltek, hogy politikai hatalmukat a legtöbbet ígérőnek eladták.

Sueton Caesar életrajzában ennek a polgárháború után tett ajándékairól például ezt írja:
„A nép közt fejenként tíz modia gabonát, ugyanannyi olajat és a régebben megígért 300 szesterciust, valamint 100 szestercius késedelmi kamatot osztott szét. (Ez 80 márkát tesz olyan időben, amikor napi 10 pfennig elég volt a megélhetésre.) Azoknak a lakbérét, akik bérben laktak, Rómában 2000 szestercius-ig (400 márka), Itáliában 500 szesterciusig (100 márka) magára vállalta. S mindezen fölül 200 000 ember számára lakomát adott, húst osztatott, s a Hispánia fölött aratott győzelem után két reggelit adott. A másodikat csak azért rendezte, mivel úgy találta, hogy az első nagyon szegényes volt, s ezért öt nappal az első után egy bőségesebbet adott.” (28. fej.)

Ezenkívül soha nem látott fényű játékokat rendezett. Az egyik színész, Decimus Laberius, egyetlen előadásáért 500 000 sesterciust, 100 000 márkát kapott! Augustusról pedig ezt írja Sueton:

„A nép közt nagyon gyakran osztott ki ajándékokat, de ezek összege nem volt mindig egyenlő, majd 400 (80 márka), majd 300 (60 márka), majd 250 sestercius (50 márka). De viszont a még apró fiúk is kaptak, holott különben csak a tizenegyedik évtől kezdve szoktak kapni. Drága években pedig vagy nagyon olcsón, vagy ingyen is osztatott gabonát s ilyenkor a pénzajándékokat megduplázta.” (Octavius 41. fej.)

Világos, hogy az a proletariátus, amely megvásárolhatóságát szinte rendszerré tette, s amely egészen nyíltan beszélt róla, elvesztette politikai önállóságát. Már csak eszköz volt a legtöbbet ígérő kezében. Az állami hatalomért folyó küzdelem néhány olyan rabló versenyévé fajult, akiknek sikerült a legtöbb zsákmányt fölhalmozni s akik a bankároknál a legnagyobb hitelt élvezték.

A zsoldosseregek szervezésével ez a körülmény még nagyobb jelentőségre emelkedett. Ez a sereg mindinkább úrrá lett a köztársaság fölött. A római polgárok harci készsége abban az arányban csökkent, amelyben a zsoldossereg éppen a harci készség csökkenése folytán megnőtt. A nép harcra kész része mind bent volt a hadseregben; az ezen kívül lévők mindinkább elvesztették harci képességüket és készségüket.
Annak, hogy a hadsereg azoknak a vezéreknek, akik elég zsoldot és zsákmányt biztosítottak neki, kész eszközévé lett s hogy mind kevesebbet törődött a politikával, két oka volt. Az egyik az, hogy a nem rómaiak, a tartománybeliek, sőt külföldiek, akiknek nem volt politikai joguk s akik Róma politikai mozgalmai iránt nem is érdeklődtek, mind nagyobb számban foglalták el a hadsereget; a másik az, hogy az élvezethajhász, elpuhult arisztokrácia mind kisebb számban vett részt a hadseregben. Eddig ez szolgáltatta a tiszteket, akik most már mindinkább a hivatásos tisztekből kerültek, ezek anyagilag nem voltak függetlenek, mint az arisztokraták, nem érdeklődtek az arisztokrata klikkek közt Rómában folyó pártharcok iránt.

Minél nagyobb lett a nem római katonák száma s minél nagyobb arányban foglalták el az arisztokraták tiszti helyeit a hivatásos tisztek, annál könynyebb volt a hadsereget annak megvásárolnia, aki a legtöbbet ígérte neki s akit aztán Róma urává is tett. Ezzel a cezarizmus alapja meg volt vetve, Róma leggazdagabb embere megvásárolhatta a köztársaságot s annak egész politikai hatalmát. Ez aztán okul szolgált arra, hogy a hadsereggel rendelkező szerencsés hadvezér arra törekedjék, hogy Róma leggazdagabb emberévé is legyen, aminek a legegyszerűbb módja ellenfeleinek kisajátítása, javaiknak elvétele volt.

A köztársaság utolsó századának története csupa „polgárháború”, ami egészen helytelen elnevezés, mert nem a polgárok irányították s vettek részt bennük. Ezek nem a polgárok háborúi, hanem egyes politikusok egymásközti háborúi voltak, akik nagyrészt éppen olyan pénzsóvár pénzemberek, mint kiváló hadvezérek voltak s akik egymást agyonverték, kirabolták, amíg aztán Augustusnak összes versenytársai leverésével sikerült a saját egyeduralmát megvalósítania. Ez bizonyos mértékig előbb már Caesarnak is sikerült, aki az állami hatalom megszerzése céljából, jóllehet eladósodott arisztokrata kalandor volt, Róma két leggazdagabb pénzemberével lépett szövetségre, Pompeiusszal és Crassus-szal. Ezt az utóbbit Mommsen következőképpen jellemzi:
„Vagyonának az alapjait azzal vetette meg, hogy a forradalom alatt birtokokat vásárolt; de azért semmiféle keresetet sem vetett meg: fővárosi építkezési vállalatait épp oly nagyszabásúan, mint előrelátással folytatta; szabadon bocsátott rabszolgáival a legkülönfélébb üzletekre társult; Rómában s Rómán kívül úgy ő maga, mint emberei útján bankárkodott; szenátusbeli társainak kölcsönöket adott, ezek részére munkákat vállalt, s elvállalta azt is, hogy bíróságokat megvesztegessen. A nyereségcsinálás módjaiban éppen nem volt válogatós. (...) Az örökséget akkor is elfogadta, ha nyilvánvaló volt, hogy örökössé való kinevezése hamis.”

Caesar sem volt semmivel se jobb. A pénzszerzés egyetlen módját sem vetette meg. Suetonius a róla szóló életleírásban, bár Mommsen utóbb annyira dicsőíti, a következőket beszéli el:

„Sem mint hadvezér, sem mint kormányférfi nem volt önzetlen. Hispániában, mint ahogyan erre több bizonyíték van, a szövetségesektől pénzt koldult, hogy adósságait kifizethesse, Lusitaniában ellenség módjára több várost fosztott ki, bár ezek megérkezésekor megnyitották előtte kapuikat s teljesítették parancsait. Galliában a gazdag ajándékokkal telt templomokat és szentélyeket rabolta ki; a városokat gyakrabban a zsákmány kedvéért, mint magatartásuk miatt fosztotta ki. Ezért aztán olyan nagy mennyiségű aranya volt, hogy Itáliában és a tartományokban 3000 sesterciusért (600 márka) kínáltatta s adatta el fontját. Első konzulsága idején a Kapitóliumból 3000 font aranyat lopott, amelynek helyébe aranyozott rezet helyezett. Szövetségeket és királyságokat pénzért bocsátott áruba; Ptolomaeustól (Egyiptom királya) egyedül a saját és Pompeius nevében 6000 talentumot (30 millió márka) vett el. A polgárháborúk, diadalmenetek és ünnepségek legnyomasztóbb költségeit zsarolással és templomrablásokkal fedezte.” (Julius Caesar 54. fej.)

romaikor_kep



A Gallia elleni háborút, amelyet addig még nem foglalt volt el a birodalom s így nem is volt kifosztva, Caesar csupán pénzszerzés céljából indította. Az a gazdag zsákmány, amelyre itt szert tett, lehetővé tette neki, hogy önállósítsa magát s hogy társának, Pompeiusnak, akivel az uralkodói üzletet eddig közösen folytatta, fölmondja a barátságot. A harmadik társ, Crassus a parthusok ellen Ázsiában folytatott háborúban elesett, amelyben Appianus szerint nemcsak sok dicsőséget, de nagy összegű pénzt is remélt szerezni, ami Caesarnak Galliában olyan fényesen sikerült volt.
Crassus halála után Caesarnak már csak Pompeius állott útjában, aki körül a politikailag még aktiv arisztokraták csoportosultak, A nagy Julius több háború után elkészült vele, aminek folytán újabb gazdag zsákmányhoz jutott.

A tudósítások azt mondják, hogy diadalmenete alkalmával (a polgárháború végén) 60 000 talentum ezüstöt és 2414 font súlyú, 2822 aranykoronát vitetett maga előtt. A diadalmenet után ezt a kincset hadseregének kielégítésére fordította. Ígéretein fölül minden katonája 5000 attikai drachmát (4000 márkán fölül), minden altiszt ennek a dupláját s a főtisztek ennek a négyszeresét kapták. Sueton nyomán már föntebb elmondtuk, hogy milyen ajándékokat kaptak a római proletárok. Ettől kezdve Caesar egyeduralma már nem volt nyilvános vita tárgyává tehető s a köztársaságiak csak orgyilkossággal mertek ellene tiltakozni. Antonius és Augustus Caesarnak örökösei azonban végeztek velük.

A római birodalom egynek, a cézárnak, a császárnak uradalmává lett. A politikai élet megszűnt. Ezt a nagy uradalmat a birtokos tetszés szerint igazgatta. Mint ahogyan minden más birtokot, úgy ezt is sok oldalról érte támadás; rablók, azaz olyan szerencsés hadvezérek, akiknek erős hadserege volt, nem ritkán veszélyeztették a mindenkori birtokost, akit olykor saját testőrsége vert agyon, hogy a szabaddá lett trónt átadja a legtöbbet ígérőnek. De ez pénzügylet volt, amely semmivel sem volt rosszabb, mint sok ugyanakkor kötött más ügylet, s nem politikai aktus.
A politikai élet megszűnt s nemsokára nemcsak a vagyontalanok, hanem a vagyonosok is nemcsak, hogy közönyösek lettek az állammal szemben, hanem úgy ezt, mint tisztviselőit egyenesen meggyűlölték, bíráival, adóhivatalnokaival, katonáival és császárával együtt, s végül mindezeket senki se védte többé, mert még a vagyonosoknak is csak csapás voltak, amely ellen a barbároknál kerestek védelmet.

Caesar győzelme után már csak kevés olyan hely volt a római birodalomban, ahol a politikai élet nyomai még fennmaradtak. Caesar utódai azokat a nyomokat is hamarosan kiirtották. Még legtovább Palesztina nagy városában, Jeruzsálemben állott fönn erőteljes politikai élet. Nem csekély erőfeszítésbe került a politikai szabadságnak ezt az utolsó várát is lerombolni. Időszámításunk 70. évében hosszú és makacs ostrom után Jeruzsálemet lerombolták és a zsidó népet megfosztották otthonától.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter