logo

III Junius AD

Az uzsora

Az uzsora ősrégi, majdnem olyan régi, mint a kereskedelem. Igaz, hogy a kőkorszakban nem mutatható ki, de a pénznél bizonyosan régibb. Mihelyt az egyes háztartások, amelyeknek saját birtokaik voltak, kialakultak, megvolt annak a lehetősége is, hogy az egyik család gazdagabb legyen, mint a másik; e gazdagság akkor állatokból, földből s rabszolgákból állott. Valószínű tehát, hogy az a paraszt, akinek valamire szüksége volt, ezt az egyik olyan szomszédjától kérte, akinek bőven volt, ezért aztán arra kellett magát köteleznie, hogy ezt bizonyos pótlékkal adja vissza, vagy hogy bizonyos munkát fog érte teljesíteni ez az adósszolgaság kezdete. Ilyen uzsoraügylet lehetséges s előfordul a tiszta naturál-gazdaság mellett is, pénz nem kell hozzá. A nagybirtok és az uzsora kezdettől fogva közeli rokonságban vannak, és az uzsoratőke (amelyet haute finance-nak neveznek) mindig nagyon jó egyetértésben volt a nagybirtokkal.
A nagybirtokosok, amennyire ez a történelemből megállapítható, már Rómában is uzsorások voltak, s a patríciusok és plebejusok harca nemcsak az arisztokrácia és demokrácia harca volt, nemcsak a parasztság küzdelme volt a nagybirtok ellen az állami földekért, hanem az adósok és uzsorások harca is.
Miután a paraszti munka termelékenysége s így az általa termelt fölösleg nagyon csekély volt, nagy embertömegeket kellett kizsákmányolni, hogy tekintélyes gazdagságra tehessenek szert. Amíg a római arisztokraták csak a Róma körüli parasztokat uzsorázták ki, jóllehet ezeket nagyon is elnyomták, mégsem jutottak nagy haszonhoz. Mihelyt azonban az akkori egész kultúrvilág megnyílt számukra, a római uzsorások fényes üzlethez s igen jelentékeny gazdagsághoz jutottak.

Ezzel aztán munkamegosztás is következett be. A szomszédok kiuzsorázásához nem kellett különös figyelem. Ezt az arisztokraták birtokaik művelése és az állami igazgatás mellett igen könnyen el tudták látni. Az ellenben már nagyon bajos volt, hogy Hispániát, Szíriát, Galliát, Észak-Afrikát az óriási állam kormányzása mellett még kiuzsorázhassák. Az uzsoraügyletek és az állami ügyek ellátása mindjobban elváltak.
A hivatali nemesség mellett, amely hadvezéri és helytartói foglalkozása alapján kirabolhatta a tartományokat, de emellett alkalomadtán az uzsoraügyletektől sem irtózott, most az uzsoratőkéseknek egy különös osztálya keletkezett, akiknek szintén megvolt a rendi szervezete, ők voltak a „lovagok” osztálya. Minél többen foglalkoztak azonban pénzügyletekkel s így minél nagyobb számúvá lett a pénztőkések osztálya, annál különfélébbek lettek maguk a pénzügyletek is.
A tartományok kifosztásának legfőbb módja az adóbérlet volt. Olyan bürokrácia, amely az adókat behajtotta volna, még nem volt. Az adóbeszedés legegyszerűbb módja az volt, hogy ezt a föladatot rábízták egy római pénz-emberre, aki az adó összegét előre beszolgáltatta az állam pénztárába, maga pedig ezt az összeget a tartomány lakosaitól minél bőségesebben behajtotta. Ez az adórendszer nagyon hasonló a keletet most is pusztító adózási rendszerhez. A bérlő természetesen nem elégszik meg azzal, ami őt megilleti. Miután a tartomány lakosai vele szemben védtelenek, az utolsó csöpp vérüket is kiszívja.

Igen gyakran megesett azonban, hogy egyes városok vagy adóköteles fejedelmek nem bírtak fizetni. Ilyen esetben újra csak a római pénzemberek azok, akik megfelelő kamat mellett hajlandók nekik a szükséges összegeket előlegezni. Így a nagy köztársasági Junius Brutus „nagyszerű üzleteket csinált azzal, hogy Kappadocia királynak és Salamis városának pénzt kölcsönzött; az ez utóbbival kötött szerződés szerint a kamat 48% volt” (Salvioli im. 42.). S ez nem volt szokatlanul magas kamatláb.
Salvioli könyve szerint előfordult, hogy városok 75%-ot is fizettek. Ha a rizikó nagy volt, a kamatláb még emelkedett. Caesar korában Rabirius nagy bankháza Ptolomeusnak, az elűzött egyiptomi királynak a maga és barátai egész vagyonát 100%-ra adta kölcsön. De Rabirius rosszul járt, mert amikor Ptolomeus újra trónra került, nemcsak, hogy semmit se fizetett, de a kényelmetlen hitelezőt, aki egész Egyiptomot a saját birtokának kezdte tekinteni, börtönbe vetette. A bankárnak sikerült azonban Rómába menekülnie s Caesar alkalmat nyújtott neki, hogy az afrikai háborús szállításoknál megint új vagyont szerezhessen.

romaikor_kep



A pénzcsinálásnak még más módja is volt. Azok az adók, amelyek a meg-hódított tartományokból befolytak, óriásiak voltak. De az örökös háborúk is sokba kerültek. Csakhogy ez megint arra volt jó alkalom, hogy a pénzemberek a tartományokból befolyt zsákmányból (amely közvetlenül nem hozzájuk, hanem az állam pénztárába folyt), közvetve óriási összegeket zsebeljenek be. Hadiszállítókká lettek ezen a módon még ma is nagy vagyonokra lehet szert tenni. Attól sem rettentek vissza, hogy az államot is kiuzsorázzák, ha ez megszorult, ami nem ritkán fordult elő, mert minél nagyobb jövedelmek folytak be a tartományokból, annál jobban megnőttek az állami paraziták igényei is.
Az államnak gyakran igen nagy kölcsönökre volt szüksége, nagyobbakra, mint amekkorák fölött egyesek rendelkeztek. Ilyenkor az e célra megalakuló részvénytársaságok segítettek. Az uzsora nemcsak a tőkés kizsákmányolás első formája, hanem a részvénytársaság első funkciója is.

A római pénzemberek „a mi részvénytársaságainkhoz hasonló társaságokat alapítottak, amelyeknek igazgatói, pénztárosai, ügynökei stb. voltak. Sulla idejében alakult a Salvianiak társasága, amelynek olyan tekintélyes tőkéje volt, hogy az államnak 20 000 talentumot, 100 millió márkát adhatott kölcsön. Tizenkét évvel később ez az adósság már 120 000 talentumra nőtt (...) Miután a kis tőkéket a nagy társaságok részvényeibe fektették, Polybios (VI, 17.) szerint egész Róma érdekelve volt a különböző pénzügyi vállalatokban, amelyeket néhány kiváló cég vezetett. A legkisebb tőkék a publicianusok vállalkozásaiban, vagyis az állami adók s állami földek bérleteiben vettek részt, amelyek rendkívül nagy nyereségeket szolgáltattak”. (Salvioli im. 40-41.)

Ez egészen modern kép, s azt mutatja, hogy a római társadalom a kereszténység keletkezése idején a modern kapitalizmusnak küszöbéig jutott, de azért az antik kapitalizmusnak hatásai egészen mások, mint a moderné. Azok a módszerek, amelyeket itt leírtunk, nagyjában ugyanazok, mint amelyekkel a modern kapitalizmust alapították s amelyeket Marx az „eredeti akkumuláció” módjainak nevez; ilyenek a földműves nép kisajátítása, a tartományok kifosztása, rabszolgakereskedelem, kereskedelmi háborúk és állami adósság. S e módszerek pusztító hatása is ugyanaz az ókorban, mint az újkorban.
A kettő közti különbség mégis az, hogy az ókori kapitalizmus csak ennek pusztító hatásait volt képes megteremteni, míg az újkor kapitalizmusa azokat a föltételeket is megteremtette, amelyek mellett új termelési mód vált lehetővé. Bizonyos az, hogy a modern kapitalizmus fejlődési módja nem kevésbé barbár és kegyetlen, mint az ókorié; csakhogy ez megteremtheti az e kegyetlen és pusztító hatáson túl való fejlődésnek a lehetőségeit, az ókori kapitalizmus azonban nem.
Ennek az okát már az előző fejezetben láttuk. Mindaz, amit a modern kapitalizmus zsarolással, szipolyozással és másféle erőszakkal összeharácsol, annak csak kis része szolgál élvezet céljaira, míg legnagyobb részét új és magasabb rendű termelőeszközök gyártására használják föl azért, hogy az emberi munka termelékenységét fokozzák.

Az ókori kapitalizmusban ennek a föltételei nem álltak fönn. Amennyiben belenyúlt a termelésmódba, csak a szabad paraszt munkájának a rabszolgákéval való helyettesítését tudta megvalósítani, ami a termelés legfontosabb terein technikai visszaesést, a társadalmi munka termelékenységének csökkenését s a társadalom elszegényedését jelentette.
Amennyiben a római pénzemberek nyereségeiket, vagy a római tábornokok és tisztviselők zsákmányukat nem használták föl új uzsoraügyletekre, tehát új fosztogatásra, úgy vagy csak élvezetre, vagy élvezeti cikkek előállítására lehetett elpazarolniuk az élvezeti cikkek közé nemcsak a paloták, de a templomok is tartoznak -, másrészről ezeket a nyereségeket, ha attól a néhány meglevő bányától eltekintünk, arra is föl lehetett használni, hogy földbirtokot szerezzenek, azaz a szabad parasztokat kisajátítva, rabszolgákkal helyettesítsék.

A tartományok kifosztása és elpusztítása csak arra való volt tehát, hogy Róma pénzemberei megszerezzék az arra való eszközöket, amelyekkel a társadalmi munka termelékenységét a rabszolgaság nagyobb elterjesztésével gyorsabban csökkentsék, mint ahogy enélkül úgyis csökkent volna. Az itteni pusztítást nem egyenlítette ki az ottani gazdasági föllendülés, ami a modern kapitalizmusban olykor előfordul, hanem az itteni pusztítás az ottani süllyedést siettette. Így Róma világuralma következtében az ókor általános elszegényedése időszámításunk kezdete óta még hamarabb bekövetkezett, mint ahogyan enélkül történt volna.

A gazdasági csőd jeleit azonban az a ragyogó fény, amelyet az évszázadok, sőt évezredek szorgalmas művészi munkája a Földközi-tenger körül megteremtett s amelyet rövid néhány évtized alatt mind Rómában halmoztak föl, eltakarta s túlragyogta. A gazdasági tönknél előbb mutatkozott a rendszer politikai csődje.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter