logo

III Junius AD

A hiszékenység

A hiszékenység is az új viszonyok szülötte volt. Az embert a szükség elejétől kezdve arra kényszeríti, hogy a természetet pontosan megfigyelje, hogy jelenségeit helyesen fölismerje és az ok és hatás számos összefüggését pontosan megtanulja. Hiszen létének ez az alapja. Ha ezt nem sikerült neki megtanulnia, akkor elpusztul.
Tevékenységének alapja az a tapasztalat, hogy bizonyos okok bizonyos következményeket vonnak maguk után, hogy az az eldobott kő, amellyel eltalálja a madarat, ezt megöli, hogy a madár húsa csillapítja az éhségét, hogy két egymáshoz dörzsölt fa tüzet okoz, hogy a tűz melegít, de fát is fogyaszt stb.
Az ember tapasztalatai irányította tettei alapján ítéli meg aztán a természet jelenségeit is, habár ezek személytelen jelenségek. Ezekben is egyes személyek, az emberfölötti istenségek tetteinek hatását látja. De ezeknek a szerepe nem a csodatevőé, hanem a közönséges, természetes jelenségek fölidézőjéé, a széljárás, a hullámzás, a villám pusztítása, vagy az ember valamely akár okos, akár ostoba gondolatának okozójáé. Az istenek tudvalévően megtévesztik azokat, akiket el akarnak veszteni. A kezdetleges természeti vallásban az ilyen jelenségek fölidézése az istenek fő funkciója.

Ennek a vallásnak a természetesség az ingere s a bája, az embereknek és dolgoknak az az éles megfigyelése, amely például Homeros költeményeit fölülmúlhatatlan remekművekké teszi. Ez az éles megfigyelés és a miértnek, a világ jelenségei okának ez a folytonos keresése még finomabbá lett, amikor a városok keletkeztek és ezekben, mint ahogy föntebb láttuk, a természetfilozófia. A városi megfigyelők a természetben személytelen jelenségeket láttak, amelyek egyszerűek, állandóan ismétlődtek s éppen ezért szükségképpen s a személyes istenségek önkényének körén kívül esők. A csillagok járása volt az első jelenség, amely a törvényszerűség és szükségszerűség gondolatát fölébresztette. A természettudomány a csillagászattal kezdődik. Ennek az elveit átviszik az egész természetre s mindenütt a szükséges és törvényszerű összefüggéseket kezdik kutatni. A tudomány alapja, illetve ismertetője pedig a rendesen visszatérő tapasztalat lesz.

Mindez megváltozik azonban, amikor a fönt előadott okok következtében a természet tudományos kutatása háttérbe szorul és az etikai szempont lép előtérbe. Most már nem azzal foglalkozik az ember, hogy miképp járnak a csillagok; csak magával foglalkozik, az ember pedig a legkomplikáltabb, legváltozékonyabb, legnehezebben fölfogható s a törvényszerűséggel leginkább ellenkező jelenség. Az etikában nem is annak a megismeréséről van szó, hogy mi van s mi volt, mit mutat a szabályszerűen megismételt tapasztalat, hanem hogy mit akarjunk a jövőben, erre nézve pedig nincs tapasztalat s ezért a jövő látszólag teljesen szabad.
Az álom és az óhaj teljesen szabad, a képzelődés pedig a tapasztalat és kritika korlátain fölül emelkedhetik. Jól mondja Lecky A fölvilágosodás szellemének története című munkájában: „Platon filozófiája megnövelte a (varázslatban való) hitet azzal, hogy a szellem területét kitágította s ezért megállapítható, hogy mindazokban a korokban, amelyekben ez a filozófia a keresztény időszámítás előtt vagy után érvényre emelkedett, a mágia is nagyobb talajra talált.” [Lecky művének német fordítása (1874), 19.]

Ezzel egyidejűen lehetetlenné vált a nagyvárosokká fejlődött városok la-kosságára nézve, amelyeknek kezében volt eddig a társadalom szellemi vezetése, a természettel való kapcsolatot fenntartaniuk. Megváltozott életmódjuk miatt ezután a természetet sem meg nem figyelhették, sem meg nem érthették. A természetes és lehetséges fogalma ezzel megingott, a lehetetlennek, a természetellenesnek és természetfölöttinek a mértéke pedig elveszett.
Minél tehetetlenebbnek érzi magát az egyén, minél nagyobb aggodalommal keres támaszt az általános mértéken fölülemelkedő egyéniségnél, minél kétségbeesettebbek a viszonyok, amelyekből csak csoda menthet meg, annál hajlamosabb lesz azt az egyént, akit megmentőnek, megváltónak tart, képesnek hinni arra is, hogy csodát művelhet, sőt a csodát fogja annak bizonyságául tekinteni, hogy a megváltónak csakugyan megvan a hatalma arra, hogy megváltsa.
A múlt vallási regéit is fölhasználják s ezek egyes részeit az új vallásregékbe is fölveszik. De ezeknek egészen más a jellege, mint amazoknak. A régi isteneket azért ruházták föl emberfölötti erővel, hogy a pontosan és helyesen megfigyelt jelenségeket megmagyarázzák. Most pedig az embereket ruházták föl emberfölötti erővel, hogy olyan tetteket végeztessenek el velük, amelyeket senki sem figyelt meg, amelyek lehetetlenek voltak. Ilyen csodákat a túláradó fantázia ugyan az istenek regéiben már a múltban is fejleszthetett ki; de ezek a csodák nem kiindulópontjai a regéknek. Az új hitregékben azonban a csoda a kiindulópont.

A régi és az új hitregék leggyakrabban megegyeztek abban a tekintetben, hogy hőseiket istentől származtatták. A régi korban szerették az emberek őseik fényét emelni, s azt az embert, akitől nemzetségük származott, minél nagyobbnak, Übermenschnek, félistennek föltüntetni. Miután az akkori fölfogás szerint mindennek valamely isten az oka, tehát a félisten is csak ettől nyerhette a maga erejét. Miután pedig ezek az istenek minden emberfölötti voltuk dacára nagyon emberiek voltak, valószínű volt, hogy a törzsapának az anyja valamely istenben gyöngéd érzelmeket ébresztett, s ennek gyümölcse a hős. Az új hitregék szerint ehhez hasonlóan a megváltókat szintén halandó anyák és halhatatlan istenek nemzették.

Sueton például ezt mondja:
„Mendesi Asklepiades könyvében azt olvasom, hogy Atia, Augustus anyja egyszer éjfélkor ünnepélyes Apollo-tiszteletre ment s a templomban, amíg a többi asszonyra várakozott, hordszékében elaludt. Ekkor hirtelen egy kígyó mászott be hozzá, amely nemsokára megint el is hagyta; amikor felébredt, az volt az érzése, hogy férje vele érintkezett, s ezért tisztálkodott. Ezután testén egy kígyó képe mutatkozott, amelyet nem tudott eltávolítani, s amely jel miatt ezután nyilvános fürdőbe sem mehetett. Ezután a tizedik hónapban megszületett Augustus, akit ennek következtében Apollo fiának tartottak.” (Octavius, 94. fej.)

A római hölgyek abban a korban az istenekkel való szerelmi kalandokat éppen annyira lehetségesnek, mint megtisztelőnek is tartották. Josephus erre vonatkozólag a következő csinos históriát beszéli el. Tiberius korában élt Rómában egy Paulina nevű hölgy, akinek szépsége és tisztessége egyaránt nagy volt. Egy Decius Mundus nevű lovag halálosan beleszeretett s egyetlen éjjelért 200 000 drachmát kínált neki, de Paulina elutasította. Egy szabadon bocsátott rabszolganő azonban segített. Megtudta, hogy a szép Pauline nagy tisztelője Isis istennőnek s erre építette tervét. Az istennő papjait 40 000 drachmával megvesztegette, s ezek a szép Paulinát értesítették, hogy Anubis isten megkívánta.

„Az asszony ennek nagyon megörült s eldicsekedett barátnőinek, hogy az isten mennyire megtiszteli őt. Férjének is elbeszélte, hogy az isten meghívta vacsorára és együtthálásra. A férj, ismerve felesége tisztességét, szívesen beleegyezett. Ezután Paulina elment a templomba, s miután megvacsorált, a papok a templomban eloltották a lámpákat. Mundus, akit már előbb elrejtettek a templomban, most hozzájött s nem igen kérette magát. A nő egész éjjel kedvére volt, mert azt hitte, hogy ő az isten. Miután Mundus kimulatta magát, reggel, mielőtt a papok visszatértek, eltávozott, Paulina pedig elment a férjéhez s elmondta, hogy Anubis isten volt vele s ezzel ismerőseinek is eldicsekedett.”

Decius Mundus nemes lovag azonban olyan szemtelen volt, hogy a hölgyet néhány nap múlva az utcán kigúnyolta, hogy ingyen odaadta magát neki. Efölött a kiábrándult istenhívő nő felbőszült, elszaladt Tiberiushoz s keresztülvitte, hogy Isis papjait keresztre feszítették, templomukat pedig szétrombolták, Mundust meg kiutasították.”

Ennek a históriának pikáns mellékízt ad az a körülmény, hogy Josephus könyvében közvetlenül azután következik, amelyet már említettünk, s amelyben a csodatevő Krisztus dicséretét olyan lelkes szavakban zengi. Ez a sorrend már foglalkoztatta a jámbor kommentátorokat, akik Paulina asszony kalandját Krisztussal hozták összefüggésbe, s azt gondolták, hogy a rosszakaratú zsidó Josephus Mária szüzessége s vőlegényének, Józsefnek hiszékenysége fölött gúnyolódik ezzel az egymás mellé helyezéssel, de ez nem igen egyeztethető össze azzal a nagy tisztelettel, amelyet az irat Krisztus csodáival szemben tanúsít. Miután azonban Josephus nem is sejtette Krisztus csodáit, és amint föntebb láttuk, az erre vonatkozó rész keresztény beszúrás, a szent szűz és a sorsában megnyugvó vőlegény kigúnyolása nem szándékos. Ez csak azt mutatja, hogy milyen ész nélküli a keresztény hamisítás, amikor éppen ide iktatta be az Isten fiára vonatkozó részt.
Abban a korban a megváltói hivatással, akár cézár, akár utcai prédikátor volt is valaki, velejárt az, hogy isten fia legyen. De az is velejárt, hogy csodát műveljen. Ezeket pedig itt is, ott is ugyanarra a mintára találták ki. Még a nem fellegzős Tacitus (Történetek IV, 81. fej.) is azt írja, hogy Ves-pasianus Alexandriában sok csodát tett, ami az isteneknek a császár iránti jóakaratát igazolja. Így egy vaknak a szemét megnyálazta s ez azután újra látott. Egy béna kezűnek a kezére lépett s ezzel meggyógyította.

A pogány császároknak ez a csodatevő hatalma utóbb a keresztény fejedelmekre szállott. A francia királyoknak megvolt az a csodálatos hatalma, hogy koronázásukkor a görvélyt és golyvát érintéssel meggyógyították. Az utolsó Bourbonnak, X. Károlynak megkoronázásakor, 1825-ben még produkálták ezt a csodát.
Jézusról ilyen gyógyítást nagyon gyakran beszélnek el. A jámbor Merivale azt mondja, hogy Vespasianus csodáját keresztény mintára csinálták, amely nézet éppen nem valószínű, ha elgondoljuk, hogy Vespasianus idején milyen jelentéktelen és mennyire ismeretlen volt a kereszténység. Bruno Bauer „Krisztus és a cézárok” című könyvében pedig ezt mondja: „A mai jámbor hittudósokat megörvendeztetem azzal az állítással, hogy a negyedik evangélium késői szerzője s a Márk írásában levő eredeti evangéliumnak átdolgozója Tacitusból vette a nyállal végrehajtott krisztusi csodát.” (János 9:6, Márk 7:33)

Fölfogásunk szerint nem kell, hogy föltegyük azt, miszerint ez az átvétel megtörtént. Minden kor, amelyben a csodákban hisznek, ezek lefolyására nézve egyformán gondolkozik. Éppen úgy, mint ahogyan a középkor vége felé általában az volt a vélemény, hogy az ördöggel kötött szerződést meleg vérrel kell aláírni s ezért két író egyformán megírhatta ezt anélkül, hogy egyik a másikától vegye, ugyanígy lehetséges az, hogy Vespasianus császár korában a nyálat a csodálatos gyógyítások közönséges eszközének tartották, miért is a császári trón világi megváltójának tudósítója éppen úgy megírhatta, mint az ezeréves birodalom trónján ülő megváltó rajongó tudósítója is, amikor urát dicsőíteni akarta, s nem volt szükséges az, hogy az egyik a másiktól átvegye. Bizonyos, hogy Tacitus sem találta ki ezt a legendát, hanem hogy ez közismert volt.
Különben is akkor nemcsak a császárok műveltek csodákat, hanem kortársaik közül számosan mások is. A csodamese valami olyan közönséges volt abban az időben, hogy végül nem is okozott különös föltűnést. Az evangéliumok szerint Jézus csodái sem idéztek föl olyan nagy hatást, mint amilyet a mi érzésünk szerint kellett volna fölidézniük. Az ötezer ember csodálatos jóllakatása után még Jézus tanítványai is megmaradnak kishitűségükben. Másrészt Jézus mellett az apostolok és a tanítványok is sok csodát tesznek. Az emberek olyan hiszékenyek voltak, hogy azokban a csodákban sem kételkedtek a keresztények, amelyeket véleményük szerint gazemberek tettek. Ezeket a csodákat egyszerűen az ördög erejének tulajdonították.

A csoda abban a korban nagyon hétköznapi dolog volt, minden vallásos szekta vagy bölcsészeti iskola alapítója csodát tett, hogy ezzel igazolja magát. Itt van például tyanai Apollonius, az új Pythagoreus, Nero kortársa. Természetes, hogy már születése is csodálatos. Amikor az anyja teherben volt, megjelent neki Proteus isten, a bölcs, a megfoghatatlan, akitől azt kérdezte, hogy mit fog szülni. Mire az isten azt felelte: „Engem.” A fiatal Apollonius maga már a bölcseség csodája, aki tiszta, erkölcsös életet hirdet, vagyonát barátai s szegény rokonai közt osztván föl, koldus filozófusként vonul ki a világba. Erkölcseinél és igénytelenségénél is jobban hatnak azonban csodái. Ezek nem ritkán nagyon hasonlítanak a keresztény csodákhoz. Így római tartózkodása idejéből a következőt mesélik róla:

„Egy leányzó menyegzője napján meghalt, vagy legalább is halottnak tar-tották. A vőlegény jajgatva követte a koporsót s Róma vele gyászolt, mert a leány nagyon előkelő család sarja volt. Amikor Apollonius a gyászmenettel találkozott, azt mondotta: «Tegyétek le a koporsót, és a leány fölötti gyászotokat meg akarom szüntetni». Miután azonban a neve iránt érdeklődött, a tömeg azt hitte, hogy a szokásos gyászbeszédet akarja elmondani. Ő azonban megérintvén a halottat, néhány érthetetlen szót mormolt s fölébresztette a leányt tetszhalottságából. A leány megszólalt és visszatért atyja házába.”

Apollonius a monda szerint merészen dacol Neróval és Domitianus-szal, akik elfogatják. A börtönben leoldja bilincseit, de nem menekül, hanem megvárja a börtönben a tárgyalást, a bíróság előtt hosszú beszédet tart, de mielőtt az ítéletet kihirdetik, eltűnik a római teremből és néhány órával későbben Dikearchiában, Nápoly mellett jelenik meg, ahova az istenek gyorsvonati sebességgel elszállították.
Különösen a jóslásokhoz és a megváltói foglalkozáshoz akkor nélkülözhetetlen távollátásban tűnt ki. Amikor Domitianust római palotájában megölték, Apollonius a dolgot olyan tisztán látta Ephezusban, mintha jelen lett volna, s ezt azonnal közölte az ephezusiakkal. Ez olyan drótnélküli táviratozás, amely mellett a Marconié gyermekjáték.
Életét úgy fejezte be, hogy egy templomban, amelynek kapuja előtte önként megnyílt s utána újra becsukódott, eltűnt. „Belülről pedig szűzi ének hallatszott, amely úgy hangzott, mintha arra szólították volna föl, hogy szálljon a mennybe: Gyere a földi sötétségből, gyere a mennyei világosságba, gyere.”

Testét nem találták, tehát ez a megváltó is bizonyosan felszállt a mennyországba. Krisztus és Apollonius hívei közt csakhamar élénk csodaverseny indult meg. Diocletianus egyik helytartója könyvet írt a keresztények ellen, s azt állította, hogy Krisztus csodái Apolloniuséi mellett jelentéktelenek és nem is teljesen hitelesek. Erre cezáriai Eusebius felelt, de könyvében egyáltalában nem vonta kétségbe Apollonius csodáit, csak azt mondotta, hogy ezek nem isteni cselekedetek, hanem varázslatok s a gonosz szellem művei. Tehát még amikor a csodák fölött kritikát kellett is gyakorolniuk, még akkor sem jutott senkinek eszébe, hogy kételkedjék bennük.
Ez a hiszékenység pedig abban a mértékben fokozódott, amelyben a társa-dalom züllött, a természettudományi szellem visszafejlődött s az erkölcsprédikálás foglalt tért. A hiszékenységgel nőtt a csodák vágya is. Minden szenzáció elveszti hatását, ha nagyon gyakran megismétlik. A hatás elérése céljából mindig erősebb eszközökhöz kell nyúlni. Már az első fejezetben láttuk, hogy miképpen lehet a halott föltámasztások példáin kimutatni az evangéliumokból azt, hogy melyek a régebbiek és melyek a későbbiek, mert a csodák leírása az első evangéliumokban sokkal egyszerűbb, mint a későbbiekben.

A legújabb, a János evangéliuma, a régi evangéliumok elbeszélte csodákhoz még a kánai menyegző csodálatos borgyártását fűzi; egy betegnek pedig, akit Jézus meggyógyít, mindjárt 38 évig kell Jánosnál betegnek lennie; a vaknak pedig, akit látóvá tesz, vakon kell születni, vagyis a csodákat mind túlozza.
Mózes II. könyve, 17:1-6. verse elbeszéli, hogy Mózes a szomjas zsidókat megitatandó, vizet fakaszt a sziklából. A keresztény korban ez már nem volt elég csodálatos. Pál apostolnak a korinthusiakhoz intézett első leveléből (10:4) megtudjuk, hogy a szikla, amelyből a zsidók vizet kaptak, velük együtt vándorolt a pusztában, hogy mindig legyen vizük vándorló forrássá lett tehát.

A „Péter apostol tettei” közt fölsorolt csodák különösen furcsák. A Simon mágussal való csodaversenyben Péter egy sózott heringet tesz elevenné. De abban az időben egészen közönséges jelenségek is csodákká lettek, amelyekből Istennek a világ folyásába való szándékos beavatkozására követ-keztettek, így nemcsak gyógyulások s elhalálozások, győzelmek s vereségek, hanem közönséges szórakozások, fogadások. „Amikor Gazában egy lóverseny alkalmával, amelyben egy buzgó keresztény és egy buzgó pogány lovai futottak s «Krisztus legyőzte Marnast«, sok pogány megkeresztelkedett.” A csodának tekintett természeti jelenség nem volt mindig olyan kétségtelen, mint ebben az esetben.

„Marcus Aureliusnak 173-174-ben a quadok ellen folytatott háborújában a római sereget, amely az égető napsütésben eltikkadt, körülvette egy jóval erősebb ellenséges sereg, a rómaiakat a teljes megsemmisülés fenyegette. Ekkor hirtelen sűrű felhőkből zuhogni kezdett az eső, az ellenséges sorokban pedig a borzasztó vihar folytán zavar támadt; a rómaiak meg voltak mentve, a győzelem az ő részükre fordult. Ennek a jelenségnek oly hatalmas volt a hatása, hogy az akkori szokásnak megfelelően lerajzolták, csodának tartották és emlékét soká megőrizték; a keresztények és pogányok egyaránt úgy hivatkoztak rá, mint amely vallásuk igaz voltát igazolja (...) A legtöbben annak tulajdonították a csodát, mivel a császár Jupiterhez imádkozott; mások azonban azt állították, hogy az egészet a császár kíséretében volt Arnuphis nevű egyiptomi varázslónak kell köszönni, aki Hermes istent megbabonázva idézte elő az esőt. Az egyik keresztény elbeszélése szerint a csodát a 12. (a melitiai) légióban volt keresztény katonák imádsága eredményezte. Ugyanezt mondja Tertullian, aki erre nézve Marcus Aurelius egy levelére hivatkozik.”

Valószínű persze, hogy ez a levél hamisítás volt. Ebben a korban éppen olyan sok a hamisítás, mint a csoda. A csoda szükséglete és a hiszékenység egyenesen kihívják a hamisításokat. A csoda utáni vágy és a hiszékenység mind nagyobb méreteket öltött, míg végül a legnagyobb züllés idején, a negyedik és ötödik században a barátok olyan csodákat tettek, amelyek mellett Jézus csodái, amelyek az evangéliumokban vannak leírva, messze elmaradnak.

„A hiszékeny kort könnyen meg lehetett győzni arról, hogy egy egyiptomi vagy szíriai barát legkisebb szeszélye elegendő arra, hogy a mindenség örök törvényei megszakítsák működésüket. Az ég kegyeltjei a legmélyebben begyökeresedett betegségeket egyetlen érintéssel, szóval, üzenettel szokták meggyógyítani és a legmakacsabb gonosz szellemeket a megszálltakból kiűzni. A puszta oroszlánjához vagy a kígyóhoz bizalmasan közeledtek, vagy parancsolva csöndre intették őket; a kiszáradt fának megparancsolták, hogy újra hajtson; a vasnak, hogy a vizen ússzon; a krokodilok hátán keltek át a Níluson és tüzes kemencében hűsöltek.” (Gibbon: im. 37. fej.)

Annak a kornak, amelyben a kereszténység keletkezett, lelki állapotáról igen jó jellemzést ad Schlosser világtörténetében, amikor Plotinust, ezt a 3. századból való neoplatonikus bölcsészt jellemzi.

„Plotinus, aki 205-ben született Lykopolisban, Egyiptomban és Kampaniában 270-ben meghalt, tizenegy éven át szorgalmas tanítványa volt Ammoniusnak, de annyira belemélyedt az isteni és emberi természetfölötti morfondírozásba, hogy nem elégedve meg elődje és tanítója egyiptomigörög titkos tanításaival, meg akarta ismerni a perzsa és indus bölcsességet is, s ezért az ifjabb Gordianus seregéhez csatlakozott, hogy ezzel Perzsiába menjen. (...) Plotinus utóbb Rómába ment, ahol a keleti miszticizmus iránti előszeretet az ő céljai szempontjából nagyon előnyös volt, s itt aztán haláláig, körülbelül 25 évig a próféta szerepét játszta. Gallienus császár és felesége olyan nagy tisztelői voltak, hogy, amint mondják, az a szándékuk volt, hogy valamely itáliai városban Plotinus terveinek megfelelő államot rendeznek be. Plotinus ugyanilyen nagy tekintélynek örvendett a legelőkelőbb római családokban is; a város néhány legelőkelőbb férfia hívévé szegődött s tanait úgy tekintette, mint mennyei kinyilatkoztatást.”

„A római világ szellemi és erkölcsi elernyedése és a rajongáshoz, a szerzetesi erkölcshöz, a természetfölöttihez és prófétáihoz való hajlama legjobban abból a befolyásból ítélhető meg, amelyet Plotinus gyakorolt és abból a tiszteletből, amelyet tanítása éppen azért élvezett, mert érthetetlen volt.”

„Azok az eszközök, amelyeket Plotinus és tanítványai az új bölcsesség terjesztésére használtak, ugyanolyanok voltak, mint amilyenekkel a 18. században Franciaországban Mesmer és Cagliostro misztikus szemfényvesztéseinek szerezték a híveket és Németországban a jámbor porosz királyt a rózsakeresztesek s szelleműzők maguknak megnyerték. Plotinus varázsolt, szellemeket idézett maga elé, sőt a nálunk megvetett néposztályok azon foglalkozásához is leszállt, hogy apró tolvajlások elkövetőit följelentse.”

„Plotinus iratait proféciaszerűen szövegezte, mert leghíresebb tanítványának tanúsága szerint, miután megnyilatkozásait leírta, soha többet egyetlen tekintetre sem méltatta őket s az íráshibákat sem javította ki. A régi görög mesterművek persze nem így keletkeztek! Az olyan ember írásaiban s szóbeli nyilatkozataiban sem a gondolkozás rendes elveit, sem módszert nem találhatni, aki mindazoktól, akik a filozófiai megismerés részesei akartak lenni, azt kívánta, hogy önmagukat mintegy kisajátítsák, hogy a természetes gondolkozásmódból és érzésvilágból lépjenek ki.”

„Abból a célból, hogy tanairól és hatásáról képet adjunk, elegendő írásainak tartalmára vonatkozó egyetlen megjegyzés. Az emberek közti és a más emberekkel való életet mindig bűnösnek és helytelennek mondja, az igazi bölcsesség és boldogság az érzéki világgal való teljes szakítás, a mélázó gondolkozás és a magasabb rendűnek elgondolása. (.) Az életnek ehhez az emberi viszonyokkal és a tapasztalattal ellenkező fölfogásához, amely a tevékenységet aláássa, még az járult, hogy a másképp gondolkozókkal szemben teljes megvetését nyilvánította, hogy egészen elméleti s a természetnek a túláradó képzelődésből fakadó szemlélete alapján állott. Aristoteles a természetre vonatkozó eszméit a tapasztalatra, megfigyelésre és matematikára alapította; Plotinusnál ennek nyoma sincs. Ő isten által fölvilágosított filozófusnak tartotta magát, aki kinyilatkoztatás alapján ismeri a dolgokat s akinek nincs szüksége arra, hogy másképp megismerje azokat; a föld fölött lebegett...”

„Plotinusnak három tanítványa volt. Ezek az ő orákulumszerű kijelentéseit tűrhető stílusban írták meg s aztán elterjesztették. Ezek Herennius, Amelius és Porphyrius. Mind a három igen tehetséges, és az utóbbi kettőről azt mondja Longinus, aki pedig gyűlölte az élettel és a józan ésszel ellenkező bölcsességet, hogy abban az időben egyedül az ő filozófiai irataikat lehetett elolvasni.”

„De hogy igazságszeretetük nem volt nagy, azt Porphyriusnak Plotinusról írt életrajza mutatja. Porphyrius uráról és mesteréről a legegyügyűbb meséket mondja el, de mert sokkal okosabb volt, semhogy elhitte volna azokat, bizonyosan tudatosan költötte őket, hogy Plotinus, jóslásainak tekintélyt adjon.”


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter.