logo

III Junius AD

A hazudozás

A hazudozás a csoda utáni vágy és hiszékenység szükségszerű kiegészítése. Eddig csak olyan esetekről volt szó, amikor elmúlt csodákról szóltak a tudósítások. De az olyan emberekben sem volt hiány, akik magukról beszélték a legnagyobb csodákat, mint például az alexandriai Apion, az antiszemita, akit Tiberius császár a világ harangjának nevezett, aki tele van nagy hanggal s még nagyobb hazugságokkal, aki vakmerőén tudatlan s föltétlenül bízik önmagában, s ha nem ismeri is az embereket, de annál jobban haszontalanságukat, a beszéd és népámítás ünnepelt mestere, talpraesett, élces, szemtelen és föltétlenül lojális.”

Lojális, azaz szolgalelkű volt ez az emberfajta. Ez a lojális lump olyan vakmerő volt, hogy az alvilágból fölidézte Homerost, hogy megkérdje, hogy hová való. Állította, hogy a költő szelleme meg is jelent neki s felelt is a kérdésre, de arra kötelezte, hogy senkinek el ne árulja!
Az a csalás, amelyet Abonoteichosból való Sándor (szül. 105, megh. 175.) űzött idomított állataival és olyan istenszobrokkal, amelyekbe embereket bújtatott, még durvább volt. Ez jósdát nyitott, amely körülbelül egy márkányi díj lefizetése ellenében adott felvilágosításokat. Lucián szerint évenként 60 000 márkát keresett. Még Marcus Aureliusra, a „filozófus” császárra is befolyást nyert ez a csaló Rutilianus útján. Gazdagon s nagy tisztességben halt meg, hetvenéves korában, még az a szobor is, amelyet neki emeltek, mondott jóslatokat.

Bizonyosan ügyesen rendezett csalás volt a következő is:
„Dio Cassius beszéli, hogy Kr. u. 220-ban egy szellem, aki azt állította magáról, hogy Nagy Sándor szelleme, s ennek ruhájában és külsejében is jelent meg, körülbelül négyszáz bacchansnak öltözött ember kíséretében a Dunától egészen a Boszporusig vonult, ahol aztán eltűnt: a hatóságok nemcsak, hogy föl nem tartóztatták, hanem ellenkezőleg, mindenütt lakást és élelmet is adtak neki.”

Az ilyenek hallatára a mi negyedik dimenzióbeli embereink s a köpenicki kapitány bátran elbújhatnak. Nemcsak csalók s ámítók űzték a tudatos hazugságot és ámítást, hanem komoly emberek és gondolkozók is, akiknek szándékai becsületesek voltak.

Az ókor történetírását sohasem jellemezte a túl szigorú kritika. Nem is volt a szó tulajdonképpeni jelentésében vett tudomány, mert nem a társadalom fejlődésének föltárására szolgált, hanem nevelő és politikai célok szolgálatában állt. Vagy arra való volt, hogy az olvasó épüljön rajta, vagy hogy az író politikai elveinek helyességét igazolja. Az elődök tetteinek a késői nemzedékeket föl kellett lelkesítenie, hasonló tettekre buzdítania, miért is a történelem csak prózai hősköltemény volt. Az utókornak az elődök tapasztalata nyomán azt is meg kellett tanulnia, hogy mit tegyen s mit ne tegyen. Érthető tehát, hogy némely történetíró, nevezetesen ha a tanítást és lelkesítést tartotta fő feladatának, nem nagyon válogatott a források közül s a művészi hatás kedvéért az esetleges hiányokat fantáziájával egészítette ki. Azt minden író jogosnak tartotta, hogy azokat a beszédeket, amelyeket hőseinek szájába adott, maga szerkessze. A klasszikus történetírók azonban sohasem hamisították meg a szereplők működését. Ezt annál kevésbé tehették, mert ez nyilvános működés volt s így tudósításaik teljes ellenőrzés alatt állottak.
Amikor azonban a régi társadalom szétmállott, a történetírás feladata is megváltozott. Az emberek már nem kerestek politikai okulást, mert a politikával szemben közönyösekké lettek, sőt elidegenedtek tőle. Nem keresték a haza iránti önfeláldozás bátorságát, hanem szórakozást, eltompult idegeik számára új ingereket, szenzációt és csodákat. Így aztán mellékessé lett a megbízhatóság. Az ellenőrzés is bajosabbá lett, mert most az emberek inkább a magánjellegű események iránt érdeklődtek, ezek pedig nem a nagy nyilvánosság előtt folytak le. A történetírásból botránykrónika és hárijánoskodás lett.
A görög irodalomban ezt az új irányt a Nagy Sándorról írt az a történet vezeti be, amelyet Onesikritos udvaronc hazugságokkal s túlzásokkal töltött meg. A hazugságot már csak egy lépés választja el a hamisítástól. Ezt a lépést megtette Eumeros, aki a harmadik században Indiából különböző, állítólag ősrégi föliratokat hozott magával, holott ezeket ő maga csinálta.
Ez a módszer azonban nemcsak a történetírásban terjedt el. Láttuk már, hogy a filozófiában a földi élet iránti érdeklődés mindinkább eltűnt és a túlvilági élet lépett előtérbe. De miképpen bizonyítsa be a filozófus tanítványai előtt azt, hogy a túlvilágra vonatkozó nézetei nem merő képzelődések? Ennek az volt a legegyszerűbb módja, hogy kitaláltak olyan tanút, aki a túlvilágról jött s aki így elmondhatta, hogy mit látott ott. E fogást még Platon sem vetette meg, amint a már említett, pamphyliai példája mutatja.

Ehhez járult az is, hogy a természettudomány iránti érdeklődés csökkenésével s az etikának a természettudományok helyébe lépésével az a kritikai szellem is eltűnt, amely minden állítás valóságát a tényleges tapasztalat alapján megvizsgálta. Az egyesek tehát mindinkább elvesztették önmagukban való támaszukat; ezt a támaszt ezután valamely nagy emberben keresték. Most már nem a tényleges bizonyítékok, hanem csak a tekintélyek hatottak az emberekre s aki befolyást akart gyakorolni az emberekre, annak arra kellett törekednie, hogy a szükséges tekintélyeket nyerje meg. Ha ezek nem váltak be, akkor corriger la fortune! (javítsd meg a szerencséd!) volt a jelszó, segítettek magukon és maguk csináltak ilyen tekintélyeket. Ilyen tekintély volt a már említett Daniel és Pythagoras, Jézus, az apostolok, Mózes, sőt a szibillák stb. is ide tartoznak.

Nem mindig vettek maguknak annyi fáradságot, hogy idegen névre egész könyvet hamisítsanak. Sokszor az is elég volt, ha valamely elismert tekintély könyvébe egy olyan mondatot szúrtak bele, amelyre céljaik szempontjából szükségük volt. Ez annál könnyebb volt, mert hiszen a könyvnyomtatást még nem találták volt föl. A könyvek oly másolatokban forogtak közkézen, amelyeket vagy maguk készítettek, vagy valamely rabszolgával készíttettek, ha ugyanis valaki elég gazdag volt arra, hogy ilyen rabszolgát tarthatott. Voltak azonban vállalkozók is, akik rabszolgákat tartottak arra a célra, hogy könyveket másoljanak, amelyeket aztán persze igen nagy nyereséggel adtak el. Egészen egyszerű dolog volt tehát az ilyen másolás alkalmával a nem tetsző mondatot kihagyni, vagy olyat szúrni közbe, amilyenre valakinek szüksége volt. Ha a szerző nem élt már, akkor ez éppen nagyon könnyű dolog volt, mert abban a fölületes és hiszékeny világban senkinek sem jutott eszébe tiltakozni. Az utána következő másolók gondoskodtak aztán már arról, hogy az utókor a meghamisított szöveget kapja.
E tekintetben a keresztényeknek volt a legkényelmesebb dolguk. Bizonyos ugyanis, hogy bárkik lettek légyen is a keresztény községek első szervezői, mindenesetre a legalsó néposztályból származtak, írni nem tudtak, s így följegyzéseik nem is maradhattak. Tanításaikat eleinte csak szóval terjesztették. Azok tehát, akik vitatkozások alkalmával a községek első mestereire hivatkoztak, bajosan voltak megcáfolhatók, hacsak nem vétettek igen nagyot a hagyomány ellen. Bizonyos, hogy „az Úr” és apostolaink tanításairól hamarosan nagyon különböző verziók keringtek. S miután a keresztény községek kebelében eleitől kezdve heves viták folytak, ezeket az eltérő verziókat elejétől kezdve nem az objektív történetírás céljaira, hanem a viták céljaira jegyezték föl s gyűjtötték aztán össze az evangéliumokban. A későbbi leírók és földolgozók is elsősorban vita céljából dolgozták megint föl, s ezért egy-egy nem tetsző mondatot kihagytak, mást pedig beszúrtak, hogy aztán annak a bizonyítására használhassák, hogy Krisztus és az apostolok ezt vagy azt a nézetet vallották. Az evangéliumok tanulmányozásánál lépten-nyomon tapasztalhatni ezt a polémikus tendenciát.

A keresztények azonban csakhamar nem elégedtek meg többé azzal, hogy saját szentírásaikat a maguk szükségletének megfelelően kiigazítsák és meghamisítsák. Ez a módszer sokkal kényelmesebb volt, semhogy ne izgatta volna arra is az embereket, hogy a „pogány” szerzőknél alkalmazzák, meg is tették tehát, mihelyt a keresztények közt is akadt elég művelt egyén, aki számba vette az egyházon kívül álló tekintélyes írók tanúságát is, és mihelyt ezek elegendő nagy számban voltak arra, hogy érdemes volt ezek számára külön hamisított másolatokat készíteni, amelyeket ezek megnyugvással fogadtak s terjesztettek. Némely ilyen hamisítás napjainkig fennmaradt.
Egyet, Josephusnak Krisztusról való tanúságát már említettük. A másik olyan író, aki Tacitus kortársa s aki a keresztényekkel foglalkozik, az ifjabb Plinius, aki, mint bithyniai propretor (valószínűleg 111-113.) levelet írt róluk Traianus császárnak, amely leveleinek gyűjteményében fönn is maradt. (C. Plinii Caecilii Epistolarum libri decem, X. könyv, 97. levél). Azt kérdi, hogy mit tegyen a keresztényekkel, akik elnéptelenítik a tartomány minden templomát, de akikről mégis csak jót hall. A keresztények ártalmatlanságára vonatkozó ez a nézet nem igen illik össze barátjának, Tacitusnak azzal a tudósításával, hogy „gyűlölik az egész emberi nemet”. Éppen ilyen föltűnő, hogy eszerint Traianus alatt a kereszténység már annyira elterjedt volna, hogy Bithynia templomait elnéptelenítették volna, „amelyek így majdnem puszták, amelyekben nincsenek ünnepségek s amelyek áldozati állatainak ritkán akad vevője”.

Fel kell tennünk, hogy az ilyen tényeknek éppen akkora föltűnést kellett okozniok, mintha ma például Berlinben csupa szociáldemokrata szavazatot adtak volna le. Általános izgalomnak kellett volna beállnia. Plinius azonban csak egy följelentésből tudja meg, hogy vannak keresztények. Ezért és más ok folytán is valószínű, hogy ez a levél keresztény hamisítás. Semmler már 1878-ban kifejezte azt a véleményt, hogy Plinius levelét egy később élt keresztény a kereszténység dicsőítésére találta föl. Bruno Bauer véleménye ezzel szemben az, hogy a levél Pliniustól származik s eredetileg bizonyosan nem volt hízelgő a keresztényekre, amiért egy későbbi keresztény másoló bizonyosan megfelelően „átszerkesztette”.

A hamisítások még vakmerőbbek lettek, amikor a népvándorlás alatt a germán barbárok elárasztották a római birodalmat. A világ új urai egyszerű parasztok voltak, akik parasztosan ravaszok, józanok s azokban a dolgokban, amelyekhez értettek, agyafúrtak. Minden egyszerűségük mellett is kevésbé vágytak a csodák után s kevésbé voltak hiszékenyek, mint az ókori kultúra örökösei. Az írás és olvasás művészetét azonban nem ismerték. Ez a keresztény papság kiváltsága volt, amely egyedül alkotta most a művelt osztályt. Miután az egyház érdekében elkövetett hamisítás kritikájától most már nem volt mit tartani, így ezek most bőven burjánzottak. De most már nem a keresztény tanra korlátozták, nem elméleti, taktikai vagy szervezeti kérdések fölötti vitákban használták, hanem a szerzemények vagy az igények jogcímének igazolására.
A legnagyobb ilyen hamisítás a Konstantin-féle ajándékozás és az Izidor-féle dekrétumok. Mind a kettőt a 8. században készítették. Az első okmány szerint Konstantin (306-337.) a pápáknak engedi át Róma, Itália s a nyugati tartományok fölötti uralmat. Az Izidor-féle gyűjtemény olyan egyházi törvények gyűjteménye, amelyek állítólag Izidor spanyol püspöktől erednek és a 7. század elejéről valók, s amelyek szerint a pápát illeti az egyház fölötti hatalom.

De azért a kereszténység keletkezése nem ezek miatt a hamisítások miatt van még ma is homályban. E hamisítások nagy részéről nagyon könnyen meg lehet állapítani azt, hogy hamis; némelyekről már századokkal ezelőtt megállapították, így a Konstantin-féle adományt már 1440-ben hamisnak ismerte fel Valla Lőrinc. (Lorenzo Valla a fordító ismét a századfordulón kedvelt magyarítással élt. A közreadó.) Azt azonban már bajosabb megállapítani, hogy nincs-e a hamisításban valami igaz s ha igen, mennyi. Nem kellemes kép, amelyet itt festenünk kell. Mindenütt csak züllés, gazdasági, politikai s vele együtt tudományos és erkölcsi.

A régi görögök és rómaiak a férfiasság harmonikus kifejlesztését a szó szoros értelmében vett erénynek tekintették. A virtus és az arete a bátorságot, kitartást, de férfi-büszkeséget, áldozatkészséget és a közért való önzetlen odaadást is jelentette. De minél szolgaibb lett a társadalom, annál inkább az alázatosság, szolgálatkészség lett a legfőbb erény, amelyből fejlesztették azokat az összes néptulajdonságokat, amelyek előttünk felvonultak, így a közügy iránti közöny, az önzés, gyávaság, az önbizalom hiánya, a császár vagy isten általi megváltás vágya s nem a saját vagy saját osztályának erejében való bizakodás; alázatosság fölfelé, papos gőg lefelé; életuntság, szenzációhajhászás, csodák utáni vágy; elragadtatás, extázis és ennek dacára tettetés, hazugság, hamisítás. Ezt a képet nyújtja a császárság s ezt tükrözi vissza ennek a kornak a terméke, a kereszténység.

Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter