logo

III Junius AD

A vallásosság

A folyton fokozódó nemzetköziségnek hatalmas tényezője volt ugyan a világforgalom és a politikai egyenlősülés, de azért ezek nem hatottak volna annyira, ha a közületek kapcsai, amelyek befelé össze-, de kifelé egymástól távol tartották az embereket, nem bomlottak volna föl. Azok a szervezetek, amelyek az ókorban az egyén életét meghatározták és amelyek támaszul szolgáltak s irányt adtak neki, a császárság korában elvesztették jelentőségüket és erejüket: éspedig a vérségi kapcsolaton nyugvó nemzetségi és családi kapcsolat éppúgy, mint a területi összetartozáson s együttlakáson alapuló földközösség és község. Ez volt, amint már láttuk, az oka annak, hogy a támasz nélkül maradt emberek vezetőt, példányképet s megváltót kerestek. Ez volt az oka annak is, hogy az emberek olyan új társadalmi szervezeteket teremtettek, amelyek jobban kielégítették az új szükségleteket, mint a hagyományosak, amelyek most mindinkább csak teherré váltak.
A klubok és egyesületek alapításának vágya a köztársaság vége felé élénken megnyilvánult, de ezek akkor főleg politikai célokat szolgáltak s csak ritkábban oktatási célt. A cézárok föloszlatták őket. Az önkényuralom semmitől sem fél annyira, mint a társadalmi szervezetektől. Az ő hatalma akkor a legnagyobb, hogyha az egyetlen társadalmi szervezet az állam, az állampolgárok pedig csak szétforgácsolt egyének.

Sueton (Caesar 42. fej.) szerint már Caesar „föloszlatta az összes egyleteket, kivéve a régi korból származókat”. Augustusról pedig ezt írja:

„Sok párt (plurimae factiones) új egylet neve alatt szervezkedett valamely gonosztett elkövetésére. (...) Az ősrégi egyleteket kivéve, a többit föloszlatta.”

Mommsen szerint ezek az intézkedések nagyon helyesek voltak. A ravasz és lelkiismeretlen, összeesküvő, kalandor Caesart „valódi államférfinak” nevezi, aki „nem bérért, sőt nem is a nép szeretetéért szolgálta” nemzetét, hanem „a jövő áldásaiért s főleg azért az engedélyért, hogy megmenthesse és megfiatalíthassa nemzetét.” Hogy Caesarnak ezt a fölfogását megérthessük, nem szabad szem elől téveszteni, hogy Mommsen munkája a júniusi csatát követő években íródott (első kiadása 1854-ben jelent meg), amikor III. Napóleont a liberálisok is a társadalom megmentőjeként dicsőítették, s Napóleon divatba hozta a Caesar-kultuszt.
Amikor a politikai tevékenység megszűnt és politikai egyleteket nem volt szabad alapítani, a szervezkedés ártalmatlanabb formákat öltött. Így különösen szakszervezeteket, betegség és halál esetére szóló biztosítópénztárakat, szegényegyleteket, önkéntes tűzoltóegyleteket, asztaltársaságokat, irodalmi egyesületeket alapítottak tömegesen. A császárság azonban annyira gyanakodott, hogy még ezeket sem tűrte meg, mivel ezek mögött veszedelmesebb egyletek rejtőzhettek.

Plinius és Traianus levélváltásából látjuk, hogy az előbbi a Nikomediát elpusztító tűzvészről írva azt ajánlja, hogy önkéntes tűzoltóegyletet (collegium fabrorum) kell szervezni, amelynek tagjait 150-ben kell meghatározni; így könnyen ellenőrizhető. Traianus még ezt is veszedelmesnek tartotta s megtagadta a kért engedélyt.

Későbbi levelekből (117. és 118.) látni, hogy a gazdag egyének házassága vagy más ünnepélyei alkalmával osztott pénz által fölidézett csoportosulásokat is veszélyesnek tartotta az államra nézve Plinius és Traianus.

A történetíró szerint pedig Traianus egyike volt a legjobb császároknak. A szervezkedési vágy ilyen körülmények között csak titkos társulatokban volt kielégíthető. Csakhogy, ha ilyet fölfedeztek, a tagokat kivégezték. Nyilvánvaló, hogy egyszerű szórakozás, vagy csupán az egyénre nézve előnnyel járó körülmények nem bírták rá az embereket arra, hogy vásárra vigyék a bőrüket. Csak az olyan egyesülések maradhattak fönn tehát, amelyek az egyéni előnyön túl terjedtek s amelyek az egyén pusztulása után is fönnmaradtak. Ezek az egyesülések csak abban az esetben lehettek erősek, ha céljuk általában s erősen érzett társadalmi érdekből és szükségletből fakadt, nevezetesen osztályérdekből vagy általános érdekből, azaz olyan érdekből, amelyet a nagy tömegek erősen éreztek s amely legerőteljesebb s legönzetlenebb tagjaikat arra lelkesítette, hogy létüket is veszélyeztessék érte. Egyszóval: a császárság alatt csak az olyan szervezetek maradhattak fönn, amelyek általános társadalmi célt, magas ideált tűztek maguk elé.
Ennek az idealizmusnak semmi köze a filozófiai idealizmushoz. A materialista filozófia is vezethet nagy társadalmi célok kitűzéséhez, sőt nagy, illúzióktól mentes társadalmi célokat csak a materialista módszer, a tapasztalatok s ezeknek okozati összefüggése alapján lehet kitűzni. Ennek a módszernek föltételei azonban a császárság korában teljesen hiányoztak. Az egyén abban a korban csak a moralizáló miszticizmus révén tudott önmaga fölé emelkedni, csak ezen az úton tudott személyes és pillanatnyi jólétéről megfeledkezni, csak ezen a módon, a vallásos gondolkozás révén tudott önzetlen lenni.

A császárság korában csak vallásos egyesületek tudtak fennmaradni, de azért nem helyes ezek vallási formája és a moralizáló miszticizmus miatt ezek társadalmi tartalmáról megfeledkezni, amely ezekben az egyletekben volt, sőt tulajdonképpeni erejüket adta: az az óhaj, hogy a vigasztalan állapotokon változtassanak, hogy magasabb társadalmi formákat létesítsenek, hogy az elszigetelt egyének szoros együttműködését és kölcsönös támogatását megvalósítsák, mert hiszen az egyén egymagában olyan gyönge s erőtlen, míg az egyesülés révén bátorságot s örömet meríthet.
E vallási egyesületek azonban éppen akkor választották szét az embereket, amikor a Földközi-tenger körül lakó népeknél a nemzet fogalma emberiséggé tágult. A tisztán gazdasági célú egyesületek, amelyek az emberen csupán egykét szempontból akartak segíteni, nem szüntették meg az egyénnek a létező társadalommal való kapcsolatát és nem adták életének új tartalmat. A vallásos egyesületek azonban igen, mert vallásos formában ugyan, de nagy társadalmi eszmények megvalósítására törekedtek. Ezek az eszmények minden tekintetben éles ellentétben állottak a fönnálló társadalommal. Ennek az eszménynek hirdetői ugyanazon a nyelven beszéltek, mint környezetük s ez mégsem értette meg őket; s ez a két világ, az új s a régi, amely egy országban szorult össze, lépten-nyomon összeütközött egymással.
Az emberek közt tehát újabb ellentét keletkezett. Éppen akkor, amikor a galliai és szíriai, a római és egyiptomi, a hispániai és görög elkezdte nemzeti sajátosságait levetkőzni, született meg a hívők és hitetlenek, a szentek és bűnösök, a keresztények és pogányok közti különbség, amely olyan nagy szakadékot okozott az emberek között.

Az ellentétek élességével, a harc erejével nőtt a fanatizmus és türelmetlenség is, amelyek a küzdelemmel természetesen össze vannak kötve s éppen úgy, mint ez maga, a haladás és fejlődés szükséges elemei, amelyek a haladó elemeket éltetik és erősítik. Megjegyzendő, hogy türelmetlenség alatt nem a kényelmetlen eszmék propagandájának erőszakos megakadályozását, hanem a mások nézetének erélyes elutasítását és a saját fölfogás erélyes vitatását értjük. Amikor általános életérdekről van szó, akkor ebben a jelentésben csak a gyávaság és lustaság türelmes. Ezek az érdekek természetesen folyton változnak. Ami tegnap még életkérdés volt, az ma már közönyös lehet, amiért nem érdemes harcolni. Az ilyen körülmény miatt föllépő fanatizmus, amely tegnap még szükséges volt, ma erő pocsékolás és ezért káros lehet.
A mindenkori feltörekvő keresztény szekták vallási türelmetlensége és vallási fanatizmusa volt tehát azon erők egyike, amely a római császárság korától a reformációig, azaz addig, ameddig a társadalmi célok a tömegek részére csak vallási mezben voltak hozzáférhetők, a társadalom fejlődését előmozdították. Amióta azonban a vallásos gondolkozásmódot a modern kutatás módszerei fölöslegessé tették, és már csak az elmaradt osztályoknál, rétegeknél s vidékeken találni föl s így a vallás nem lehet már a társadalmi célok burka, azóta reakcióssá lett és a haladás gátjává.

Az ókor gondolkozásának a vallási türelmetlenség új jelleget adott. Bármilyen türelmetlen volt is nemzeti tekintetben s bármennyire nem viseltetett tisztelettel az idegen, sőt még kevésbé az ellenség irányában, akit akkor is megölt vagy rabszolgává tett, hogyha nem harcolt is ellene, de vallásos meggyőződése miatt senkit se nézett le. Azok az esetek, amelyek vallásos üldözés jellegét viselik magukon, mint például a Sokrates elleni eljárás, politikai s nem vallási indokból fakadtak.
Csak az új, a császári korszakban született gondolkozásmód hozta magával a türelmetlenséget, mégpedig a keresztények és pogányok részén egyaránt, de ezeknél az utóbbiaknál nem minden vallásfelekezettel, hanem csak azzal szemben, amely vallási köntösben olyan új társadalmi eszményt hirdetett, amely a meglevővel homlokegyenest ellenkezik.

A pogányok különben hívek maradtak vallási türelmességükhöz, amelyet azelőtt is gyakoroltak s amelyet a császárság nemzetközi forgalma hozott magával s vallásköziséggé tett. Az idegen kereskedők és utasok isteneiket mindenüvé magukkal vitték. Az idegen isteneknek akkor még nagyobb volt a tekintélyük, mint a hazaiaknak. Hiszen ezek nem segítettek, erőtleneknek látszottak. Az általános süllyedésből származó kétségbeesés minden istenségben való kételkedéshez vezetett, ami némely bátrabb és önállóbb gondolkozót ateistává tett s kétkedővé minden filozófiával szemben. A bátortalanok és gyöngék azonban a megváltóban kerestek támaszt és reményt. E megváltó sokak számára a császárok voltak, akiket az istenek közé emeltek.
Mások azonban olyan istenekhez fordultak, akik bár régi istenek voltak, de az országban még nem voltak kipróbálva. Így jöttek divatba az idegen istenek. Ebben a nemzetközi istenversenyben a Kelet legyőzte a Nyugatot, és pedig egyrészt azért, mert a keleti vallások nem voltak olyan naivak, mint a nyugatiak, mert később tárgyalandó okokból több nagyvárosi filozófia volt bennük, s másrészt, mert a Kelet ipari tekintetben a Nyugat fölött állott.

Amikor a makedónok s később a rómaiak kifosztották a keleti kultúrvilágot, ez ipari tekintetben messze fölülmúlta a Nyugatot. Azt kellett volna várni, hogy a nemzetközi kiegyenlítődés, amely azután bekövetkezett, ipari tekintetben is végbement és a Nyugat a Kelet színvonalára emelkedett. De épp az ellenkezője történt. Láttuk, hogy bizonyos időponttól kezdve az ókori világ süllyedni kezd, ennek az oka egyrészt a kényszermunka túlsúlyba kerülése, másrészt az, hogy Róma teljesen kifosztja a tartományokat. E süllyedés gyorsabb a Nyugaton, mint a Keleten, úgy, hogy időszámításunk második századától kezdve sok századon át, még pedig körülbelül az ezredik évig, a Kelet kulturális felsőbbsége nem hogy csökkenne, de emelkedik. A szegénység, a barbárság s az elnéptelenedés gyorsabbak Nyugaton, mint Keleten.
Ennek a jelenségnek az oka a Kelet ipari felsőbbsége és a munkásosztály kizsákmányolásának állandó fokozódása az egész birodalomban. Azok a feleslegek, amelyeket ezek szolgáltattak, a tartományokból legnagyobbrészt Rómába, a nagy kizsákmányolók központjába folytak. Amennyiben az itt föl-halmozott fölöslegek azonban pénzzé változtak át, úgy oroszlánrészük megint Keletre folyt. Mert itt gyártották azokat a fényűzési cikkeket, amelyeket a nagy kizsákmányolók kerestek. A Kelet adta a luxusrabszolgákat s az iparcikkeket, úgymint: Fönícia az üveget és bíbort, Egyiptom a vásznat és szőttárut, Kis-Ázsia a gyapjúszövetet és bőrárut, Babilon a szőnyegeket. Itália terméketlenségének növekedése folytán Egyiptom még Itália magtárává is lett, mert ott a Nílus évenként ismétlődő áradása minden évben új termékeny iszappal födte a talajt s így völgyének termékenysége kimeríthetetlen volt.

Igaz, hogy annak nagy részét, amit a Kelet szolgáltatott az adók és uzsorakamatok révén, erőszakkal vonták el tőle, de azért mégis tekintélyes rész maradt, amit csak a Nyugat kizsákmányolásával lehetett megfizetni, amely ezért folyton szegényedett.
A Kelettel való forgalom a birodalom határain túl is terjedt. Alexandria nemcsak az egyiptomi ipari termékek eladása, hanem az Arábiával és Indiával folytatott kereskedelem közvetítése folytán is gazdagodott, jóllehet közben a Fekete-tenger mellett fekvő Sinopéból kereskedelmi út nyílt meg Kínába. Plinius „Természetrajz”-ában évi százmillió sesterciusra (20 millió márkán fölül) becsüli azt az összeget, ami kínai selyemért, indiai ékszerért és arab fűszerekért kiment a birodalomból. Anélkül, hogy ezért árukban számba vehető mennyiséget vittek volna ki, vagy hogy ezek az országok adóban vagy kamatban valamilyen irányú ellenszolgáltatást nyújtottak volna. Az egész összeget nemesfémben kellett megfizetni.
A Kelet áruival jöttek a Kelet kereskedői és velük vallásaik. Ezek annál inkább megfeleltek a Nyugat szükségleteinek, mert a Keleten előbb alakultak volt ki az olyan társadalmi viszonyok, mint amilyenek a Nyugaton most, habár nem voltak olyan kétségbeesettek. Ezek a vallások megegyeztek abban, hogy az isteni megváltást és azt tanították, hogy az isten jóindulatát azzal lehet megnyerni, ha az ember lemond az élvezetekről. Ezek, nevezetesen az egyiptomi Isis és a perzsa Mithras-vallás, csakhamar elterjedtek.

„Az Isis-tisztelet, amely Sulla idejében került Rómába és Vespasianus óta császári pártfogásban részesült, a legtávolabbi nyugatig elterjedt, és Isis, az üdvözülés és szűkebb jelentésben a gyógyulás isteneként lassanként óriási jelentőségre emelkedett. (...) Tiszteletével sok körmenet, önsanyargatás, bűnhődés, önmegtartóztatás és misztérium volt összekötve. A vallásos vágyakozás, a jóvátétel reménye és az a gondolat, hogy istennek való odaadással az ember boldog halhatatlanság részesévé lesz, volt az oka annak, hogy ezeket az idegenszerű vallásokat a görög-római világ elfogadta, amely pedig nem ismerte el az üdvözülés föltételeként a titokzatos szertartásokat, a rajongó önkívületet, a mágiát, az odaadást, a lemondást, a bűnhődést. Ennél is hatalmasabb volt a hadsereg révén elterjedt titkos Mithraskultusz, amely szintén kilátásba helyezte a megváltást és halhatatlanságot. Ez először Tiberius alatt lett ismeretes.”

A római birodalomban azonban indiai fölfogások is elterjedtek. Így például a már említett tyanai Apollonius egyenesen azért ment Indiába, hogy az ottani filozófiai és vallásos tanokkal megismerkedjék. Plotinus is elment Perzsiába, hogy a perzsa és indus bölcsességet megismerje. A megváltást és fölmagasztosulást szintén kereső keresztényekre ezek a fölfogások és vallások mindenesetre hatottak, a keresztény hitregék és szertartások magukon is viselik ezek hatásának nyomait.

„Eusebius egyházatya az egyiptomi vallást megvetőleg «bogárbölcsességnek» nevezte, pedig a szűz Mária regéje azoknak a mítoszoknak a szülötte, amelyek a Nilus mellett születtek.”

„Osirist a földön Apis bika helyettesítette. Mint ahogyan Osirist az anyja minden isteni közreműködés nélkül foganta, úgy földi képviselőjének is szűz tehéntől s bika közreműködése nélkül kellett születnie. Herodot szerint Apis anyját napsugár, Plutarchos szerint holdsugár termékenyítette meg.”

„Mint ahogyan Apisnak, úgy Krisztusnak sem volt atyja, égi sugár nemzette, Apis ugyan bika volt, de istent ábrázolt; Jézus isten volt, akit bárány ábrázolt. Igaz, hogy Osirist gyakran ábrázolták vadkanfejjel is.”

A harmadik században, amikor a kereszténység már nagyon elterjedt, egy gúnyolódó azt a megjegyzést tette, hogy Egyiptomban a pogányok és keresztények közt nincs nagy különbség: „Aki Egyiptomban Sarapist tiszteli, szintén keresztény, sőt még azok is, akik azt mondják magukról, hogy ők keresztény püspökök, Sarapist szintén tisztelik; a zsidók minden főrabbija, minden szamaritánus, minden keresztény pap egyúttal varázsló, próféta és kuruzsló (aliptes). Amikor a pátriárka Egyiptomba jő, egyesek azt kívánják, hogy Sarapishoz, mások, hogy Krisztushoz imádkozzék.”

Krisztus születésének elbeszélése pedig, a Lukács-evangélium szerinti alakjában, buddhista befolyásra vall. Pfleiderer kifejti, hogy az evangélium szerzője ezt a történetet, bár tör-ténelemellenes, mégsem maga találta ki, hanem olyan regékből vette, amelyeket „valamilyen úton-módon megismert”, talán a kisázsiai népek ősrégi közös regéiből. „Mert ezeket a regéket, részben föltűnően hasonló földolgozásban, megtaláljuk Gautama Buddha indus megváltó (aki a Kr. e. 5. században élt) gyermekségéről szóló regékben is. Ő is csodálatosan született a szűz Maja királynő méhéből, akinek szeplőtlen testébe ment be Buddha fénylénye. Az ő születésekor is megjelennek az isteni szellemek és ezt éneklik:
«Egy csodálatos, összehasonlíthatatlan hős született. Üdv az irgalomteli világnak, ma kiterjeszted jóakaratodat a világ végéig. Adj minden teremtményeknek örömet és megelégedést, hogy megnyugodjanak és önmaguk uraivá és boldogok legyenek».

Őt is elviszi anyja a törvényes szokás teljesítésére a templomba, itt találja a vén remete, Asita, akit a sejtés lehozott a Himalayáról; ez azt jövendöli, hogy ez a gyermek Buddha lesz, aki a bajoktól megvált, a szabadsághoz, világossághoz és halhatatlansághoz vezet. (...) S végül az az összefoglaló elbeszélés, hogyan gyarapodott a királyi gyermek szellemi tökéletességben, testi szépségben s erőben egészen úgy, mint Lukács 2:40 és 52-ben Jézusról beszéli.”

„A serdülő Gautamáról is mesélik, hogy már nagyon korán tanújelét adta nagy bölcsességének, így nevezetesen azt, hogy egy ünnep alkalmával elszakadt övéitől, s amikor aggódó atyja hosszas keresés után ráakadt, szent férfiak közt találta jámbor szemlélődésben, ekkor arra figyelmeztette atyját, hogy magasabb dolgok után kutasson.”

Pfleiderer az említett könyvben még más olyan elemekre is utal, amelyeket a keresztény vallás más vallásokból vett, például a Mithras-kultuszból. Az úrvacsora ősi mintájára, amely a „Mithras-szentség volt, már rámutattunk. Még a föltámadás tanában is vannak pogány elemek.

E tekintetben bizonyosan hatással voltak azok a népszerű regék, amelyek Kis-Ázsiában Adonis-, Attiss Osirisről persze különböző nevek alatt, sokféle szokással összekötve el voltak terjedve s amelyek a halódó s újraéledő istenről szóltak. Antiochiában, Szíria fővárosában, ahol Pál apostol hosszabb ideig működött, a legnagyobb ünnep Adonis ünnepe volt tavasszal; először is megünnepelték Adonisnak (az »Úrnak«?) halálát s temetését s az őt ábrázoló képet eltemették, miközben a nők hangosan jajveszékeltek. A következő napon (az Osiris-ünnepélynél a harmadik, az Attis-ünnepnél a negyedik nap) fölhangzott a hír, hogy isten él, s ekkor a levegőbe emelték őt (a képét).

Pfleiderer nagyon helyesen utal arra, hogy a kereszténység nem vette föl egyszerűen ezeket a pogány elemeket, hanem egységes világnézetének megfelelően átalakította. A kereszténység nem vehette át az idegen isteneket úgy, amilyenek voltak, mert ez ellenkezett egyistenhitével.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter