logo

IV Junius AD

A rabszolgagazdálkodás technikai elmaradottsága

Abban az időben a mezőgazdasági nagyüzem nem jelentette egyúttal a nagyobb teljesítőképességet is, mint a bányászatban. De természetes, hogy a folyton fokozódó árutermelés a mezőgazdaság terén is folyton fokozódó társadalmi munkamegosztást hozott magával; némely üzem csak magtermeléssel, más csak marhatenyésztéssel foglalkozott. A nagyüzem azt is lehetővé tette, hogy annak vezetését olyan tudományos képzettségű egyénekre bízzák, akiknek ismerete több volt, mint az egyszerű parasztrutin.
A mezőgazdasági nagyüzem országaiban, így előbb Karthágóban, aztán Rómában olyan magas mezőgazdasági elmélettel találkozunk, mint amilyen Európában csak a 18. században értek el. De hiányoztak azok a munkaerők, amelyek a nagyüzemet ez elmélet alapján a parasztüzemen túlfejlesszék. Még a bérmunka is elmarad a szabad földbirtokos munkájának gondossága mögött, úgy, hogy csak ott jövedelmező, ahol a nagyüzem a kisüzemet technikailag messze túlhaladja. A nagyüzem rabszolgája, aki a gazdájával már nem áll patriarchális viszonyban, még kedvetlenebb, sőt gazdája kárán dolgozó munkás. Már a házi rabszolgaság korában sem tekintették a rabszolgamunkát olyan eredményesnek, mint a szabad tulajdonosét. Odysseus már így szól:

„A szolgálók, ha a parancsoló gazda nem hajtja őket, Ellanyhulnak a köteles munkában, Zeusz az erény felétől megfosztja azt az Embert, akit a szolgaság napja utólér.”

Sokkal inkább még azokat a rabszolgákat, akiket naponként vérig gyötörtek, akik az urukra csak kétségbeesve s gyűlölködve nézhettek. A nagyüzemnek technikailag magasan a kisüzem fölött kellett állnia, hogyha ugyanannyi munkással ugyanazt az eredményt akarta elérni, mint ez. Csakhogy nemcsak, hogy fölötte nem állott, hanem sok tekintetben még alatta.
A rabszolgák a szenvedett bántalmak fölötti elkeseredésükben a marhaállományon töltötték ki a mérgüket, amely emiatt nem fejlődött. S ugyanilyen okból nem lehetett finom eszközöket s szerszámokat sem a kezükbe adni. Erre már Marx is, rámutatott, aki a „rabszolgaságon alapuló termelésről” a következőket mondja:

„A régiek jellemző kifejezése szerint a munkás itt csak instrumentum vocale (beszélő szerszám) az állattal szemben, amely instrumentum semivocale (hangja van, de beszélni nem tud) s az élettelen szerszámmal szemben, amely instrumentum mutuum (néma szerszám). Ő maga persze érezteti az állattal és szerszámmal, hogy nem egyenlő velük, hanem ember. Azt a tudatot, hogy különbözik tőlük, azzal szerzi meg magának, hogy visszaél velük és con amore elpusztítja őket. Ennek a termelési rendszernek éppen ezért az a gazdasági elve, hogy csak a legdurvább, legnehézkesebb, legügyetlenebb s nagyságuknál fogva nehezen rongálható szerszámokat kell alkalmazni. A polgárháború kitöréséig a Mexikói-öböl körül még a kínai szerkezetű ekéket láthattuk, amelyek a talajt disznó vagy vakond módjára föltárják, de nem hasítják föl és nem forgatják meg (...)
Olmstedt Sea Bord Slave States című munkájában a többi közt ezt mondja: »Itt (a rabszolgatartó államokban) olyan szerszámokat látni, amilyeneket józan eszű ember semmiesetre se tukmálna arra a munkásra, akinek bért fizet; e szerszámok ügyetlensége és súlya folytán számításom szerint legalább tíz százalékkal megnehezül a munka. Meggyőződésem azonban, hogy a rabszolgák figyelmetlenségére és ügyetlenségére való tekintettel nem volna gazdaságos nekik könnyebb és ügyesebb szerszámokat adni s hogy az a szerszám, amelyet mi állandóan s haszonnal adunk a munkás kezébe, Virginia szántóföldjén egy napig se tartana, jóllehet a talaj lazább s kőtől mentesebb, mint a mienk. S amikor azt kérdeztem, hogy ott miért tartanak mindenütt öszvért ló helyett, akkor a legelső és legnyomatékosabb okként mindig azt mondták, hogy azért, mert a lovak nem bírják ki azt a bánásmódot, amelynek a négerek részéről ki vannak téve.
A lovak náluk csakhamar megsántulnak vagy megmerevednek, az öszvér azonban kibírja, ha bunkóval verik, ha olykor nem kap enni, ha meghűl is, s nem betegszik meg, hogyha elhanyagolják vagy túlerőltetik. Különben elég, ha az ablakhoz lépek s máris látom azt, miszerint úgy bánnak az állatokkal, hogy az északi államokban ilyen bánásmód miatt a farmer azonnal elbocsátaná a kocsist«.” (Kapital I. köt., II. kiad., 185.)

A latifundium sokkal kevesebbet termel, mint a parasztgazdaság, mert a rabszolga tudatlan, kedvetlen, kárörvendő, rosszindulatú s kínzójának csupa gyűlöletből is kárt akar okozni. Időszámításunk első századában Plinius már rámutatott arra, hogy milyen termékeny volt Itália földje, amikor a földbirtokos nem restelte azt maga megnövelni s hogy milyen meddő az anyaföld, amióta a bilincsbe vert, megbélyegzett rabszolgák gyötrik. Ez a művelési mód olykor hozhatott nagyobb hasznot is, mint a parasztgazdaság, de ugyanannyi ember jómódját nem tudta biztosítani. Mindaddig azonban, amíg az a háború tartott, amellyel Róma a Földközi-tenger összes partvidékeit állandóan nyugtalanította, a rabszolgagazdálkodás is folyton terjedt s vele együtt az így elnyomott parasztosztály pusztulása is, mert a háború a vezető nagybirtokosoknak gazdag zsákmányt, újabb nagy területeket és óriási számú új rabszolgát juttatott.
A Római Birodalom a modern fejlődéshez rendkívül hasonló gazdasági fejlődést mutat: a kisüzem pusztul, a nagyüzem terjeszkedik, a nagybirtok, a latifundium pedig még a mainál is gyorsabban növekszik, kisajátítja a parasztgazdát, s ahol nem lép helyébe a plantázs-gazdaság vagy más nagyüzem, ott a független tulajdonosból legalább függő bérlő lesz.

romaikor_kep



Pöhlmann az ókori kommunizmusról és szocializmusról szóló munkájában a pseudoquintilianus szavalatgyűjteményből „A szegénynek a gazdag elleni panaszát” közli, amely nagyon jól írja le a latifundiumok megnövekedését. Az elszegényedett paraszt így panaszkodik:

„Nem mindig voltam gazdag ember szomszédja. Körülöttem sok tanyán hozzám hasonló módú birtokos volt, akik szomszédi egyetértésben művelték szerény földjüket. De milyen másképp van ma minden! Az a föld, amely azelőtt mindezeket a polgárokat táplálta, ma egyetlen nagy birtok, amely egy gazdag ember tulajdona. Birtoka minden irányban kiterjesztette határait; azok a paraszttanyák, amelyeket elnyelt, egyenlők a föld színével s az ősök szentélyei el vannak pusztítva. A régi tulajdonosok elbúcsúztak az apai ház védőszentjeitől, feleségükkel és gyermekeikkel el kellett vándorolniuk. A nagy sík már mindenütt egyenlő. A gazdagság úgy zár körül engem, mint a fal, itt a gazdag kertje, amott szántói. Itt szőlői, ott erdei s rétjei. Én is szívesen elvándoroltam volna, de sehol sem akadtam olyan földre, ahol ne gazdag ember lett volna a szomszédom. Mert hol nem akad az ember a gazdagok magántulajdonára? Hiszen már azzal sem elégesznek meg, hogy birtokaikat, akár az országokat, a folyók és hegyek természetes határáig terjesszék, hanem a legtávolabbi hegyeket és erdőiket is birtokba veszik. S ennek a terjeszkedésnek egyetlen korlátja egy másik gazdag ember birtoka. A gazdagoknak velünk szegényekkel szemben tanúsított megvetését legjobban mutatja az, hogy nem is tagadják, ha velünk szemben visszaélést követtek el.” (II, 582-583.)

Pöhlmann szerint ez a „túlzott kapitalizmus” rajza. Pedig ennek a fejlődésnek a modern kapitalizmushoz való hasonlósága csak külső, s tévedés a kettőt azonosnak tekinteni. Aki alaposan megvizsgálja a dolgot, az meglátja, hogy a két fejlődés ellentétes. Ez az ellentét először is abban nyilvánul, hogy a koncentrációs irányzat, a nagyüzemeknek a kisüzemek kiszorítására irányuló törekvése, valamint a nagyvagyonok birtokosainak az a törekvése, hogy a kisvagyonok birtokosait maguktól függővé tegyék, ma főleg az ipar terén mutatkozik s csak elvétve a földbirtok terén, míg az ókorban a helyzet éppen ellenkező volt. A kisüzem tönkretételének módja ma a versenyküzdelem, amelyben a nagy gépek és nagy telepek teljes mértékben érvényesülnek.
Az ókorban azonban a parasztot egyszerűen megbénították s a katonai szolgálattal tönkretették. Miután a tömegesen piacra vetett rabszolgákat pénzük segítségével összevásárolhatták, olcsóbb munkaerő állott rendelkezésükre s azután a még tárgyalandó uzsora révén is csökkentették a termelékenységet, ahelyett, hogy emelték volna, vagyis épp az ellenkezőjét csinálták annak, ami ma történik, de mindennek a paraszt vallotta kárát. Az ókorban teljesen hiányzott a gépek alkalmazásának és fejlesztésének a föltétele.

A szabad ipar még nem fejlett ki annyira, hogy nagyszámú ügyes munkást képes lett volna szolgáltatni, kik készek voltak arra, hogy bérért hosszabb időre s állandóan elszegődjenek, pedig egyedül ez a munkaerő lett volna alkalmas arra, hogy gépeket termeljen és állandóan alkalmazzon is. Ezért a gondolkodóknak s kutatóknak szükséges ösztönzés is hiányzott az ilyen találmányokkal való foglalkozásra, mert a találmányokat úgysem lehetett volna értékesíteni. Mihelyt azonban egyszer föltalálják azokat a gépeket, amelyek a versenyben fölhasználhatók, s számos olyan szabad munkaerő is áll rendelkezésére, amelyek a gépek körül alkalmazást keresnek, a gép a vállalkozók egymás közti küzdelmében a legfontosabb fegyverré lesz. Ennek a következménye aztán a gépek folytonos nagyobbítása és tökéletesítése, ami megnöveli a munka termelékenységét s a munkabéren fölül megmaradó fölösleget, de megszületik vele az a szükségesség is, hogy a fölösleg egy részét fölhalmozzák, hogy újabb és tökéletesebb gépeket vásároljanak rajta, s előáll annak a szükségessége, hogy a piacot állandóan kitágítsák, mert a tökéletesebb gép mind több terméket produkál s ezt el is kell helyezni. Ez aztán magával hozza azt, hogy a tőke állandóan növekszik, hogy a termelőeszközök termelése is a tőkés termelési rendszerben mind nagyobb jelentőségre emelkedik, s hogy ennek abból a célból, hogy a megszaporított termelőeszközökkel termelt fogyasztási cikkeken még haszonnal adhasson túl, újabb piacokra kell szert tennie s ezért kellett neki, ahogyan mondani szokták, a 19. században az egész világot meghódítania.

Az ókorban egészen másforma volt a fejlődés. Láttuk ugyanis, hogy a rabszolgáknak a nagyüzemben csak a legdurvább szerszámokat lehetett a kezükbe adni, hogy csak a legdurvább s legtudatlanabb munkásokat lehetett alkalmazni, hogy tehát a nagyüzemet csak a rabszolgaanyag rendkívüli olcsósága tette némileg jövedelmezővé. Ez a körülmény állandóan ébren tartotta a nagyvállalkozókban a háború utáni törekvést, mivel ez volt a leghatásosabb módja annak, hogy olcsó rabszolgát szerezhessenek. Karthágó elfoglalása óta ez volt a római hódító politika egyik leghatalmasabb hajtóereje, amelynél fogva két század alatt elfoglalták a Földközi-tenger körül levő összes országokat s Krisztus idejében, miután Galliát, a mai Franciaországot is elfoglalták, éppen Németországnak [azaz a mai Németország területének a közreadó] elfoglalására készültek, mert ennek erőteljes lakossága kiváló rabszolgákat szolgáltatott.

Azon telhetetlen mód tekintetében, ahogyan az ókori nagyüzem kizsákmányolási területét folyton kiterjeszteni törekedett, hasonlított a modernhez, de abban nem, ahogyan azt a fölösleget, amelyet a rabszolgák szolgáltattak, fölhasználta. A modern kapitalista, amint láttuk, kénytelen nyereségét fölhalmozni, hogy üzemének javítására és kibővítésére fordíthassa, mert különben versenytársai csakhamar elhagyják s tönkre is teszik. Erre az ókori rabszolgagazdának nem volt szüksége.
A termelésnél használt technikai eljárás a nagyüzemben nem, hogy magasabb lett volna, de alacsonyabb volt, mint a tönkretett paraszté. Nem is alakult s fejlődött, hanem mindig egyforma maradt. A költségek fedezése és a szerszámok kopásának pótlása után mutatkozó fölösleget a rabszolgagazda egészen élvezeteire használhatta, ha nem is volt tékozló.
A pénzt ugyan be lehetett fektetni a kereskedelembe, uzsoraügyletekbe, ingatlanba s így általa nagyobb haszonra lehetett szert tenni, de ezt a nyereséget megint csak elkölteni lehetett, a tőke termelőeszközök termelése céljából való fölhalmozásának nem volt értelme, mert az új termelőeszközöket úgysem lehetett volna fölhasználni.

romaikor_kep



Minél jobban kiszorították a latifundiumok a parasztokat, minél nagyobb földbirtok s minél több rabszolga jutott egy kézbe, annál jobban meg nőttek azok a fölöslegek és kincsek, amelyekkel az egyes ember nem kezdhetett mást, mint hogy elköltse. Amíg a modern tőkést a tőke fölhalmoznának vágya, addig a császári Róma előkelőit a kereszténység keletkezése korában az élvezetvágy jellemzi. A modern tőkések akkora tőkéket halmoztak föl, hogy mellettük a leggazdagabb római vagyona is csekélység. Ezek közt valóságos Krőzus volt Nero szabadon bocsátott rabszolgája, Narciss, akinek vagy 90 millió márkája volt. De mi ez Rockefeller 4000 milliójához képest? Ennek dacára az a pazarlás, amelyet az amerikai milliárdosok űznek, nem is hasonlítható össze azzal az őrülettel, amelyet római elődeikről tudunk, akik a lakomák alkalmával fülemülenyelvet ettek és ecetben oldott drágagyöngyöket fogyasztottak el.

A fényűzéssel együtt természetesen megnőtt azoknak a házi rabszolgáknak a száma is, akiket személyes kiszolgálásukra használtak, még pedig annál jobban, minél olcsóbb lett a rabszolga. Horatius mondja, hogy aki némiképp tűrhetően akar élni, saját személyes szolgálatára legalább tíz rabszolgát kell tartania. A barbár rabszolgákat a bányákban és a nagybirtokokon, a plantázsokon, a műveltebbeket, különösen a görög rabszolgákat a „városi családoknál”, azaz városi háztartásban alkalmazták.
Rabszolgák voltak a szakácsok, írnokok, zenészek, nevelők, színészek, sőt sokszor az orvosok és filozófusok is. Azokkal a rabszolgákkal szemben, akiket pénzszerzésre használtak, emezeknek sokkal kisebb volt a terhük. Ezeknek legnagyobb része épp úgy lopta a napot, mint a gazdája. De az a két körülmény, amelyért a múltban a házi rabszolgát megkímélték s amiért jól bántak vele, már nem állott fönn: tudniillik a magas vételár s a gazda és a rabszolga közt az együttes munkakörben kifejlődött pajtásság. A gazda rendkívüli gazdagsága és a rabszolga alacsony vételára folytán az urak már nem sokat törődtek velük.

A házi rabszolgák nagy száma folytán a gazda nem is ismerte már őket. S a szolga és az ura most már legföljebb a gazda léhasága és unalma folytán igényelt dőzsölések alkalmával jutott közelebb egymáshoz, ez pedig a munkával ellentétben nem kölcsönös tiszteletet, hanem csak megvetést idézett elő. A házi rabszolgák lustálkodhattak, sőt sokszor még kényeztették is őket, de a gazda szeszélyeivel szemben védtelenek voltak s ki voltak téve dühének, amely gyakran veszedelmessé lett reájuk nézve. Ismeretes, hogy Vedius Pollio egy rabszolgát, aki egy kristályedényt eltört, a halastavában nevelt ragadozó halaknak dobatott oda eledelül.

A társadalomnak nem produktív elemeit tetemesen szaporították ezek a házi rabszolgák, pedig ez az elem a nagyvárosi lumpenproletariátus szaporodása folytán, amelynek nagyobb része tönkrement paraszt volt, úgyis igen tekintélyes számú volt. Ez pedig ugyanakkor történt, amikor igen sok művelési ágban a rabszolgamunka váltotta föl a szabad munkát, aminek következtében a munka termelékenysége úgyis lényegesen megcsökkent.
Minél nagyobb volt az egy háztartáshoz tartozók száma, annál könnyebb volt a szükséges cikkek otthoni termelése, amelyeket a kis háztartásoknak még vásárolnia kellett, így ruhát, házi eszközöket. Ennek következtében a család saját szükségletére való termelése még jobban kiterjedt. Csakhogy a gazdagoknak ezt a késői családi gazdaságát nem szabad összetéveszteni az ősi egyszerű családi gazdasággal, amelynek alapja az árutermelés hiánya volt s amely éppen a legszükségesebb s legnélkülözhetetlenebb szükségleti cikkeket termelte maga, és csak szerszámokat és fényűzési cikkeket vásárolt. A család saját szükségletére való termelésének ez a második formája, amely a római köztársaság korának végén s a császárság korában a gazdagoknál dívott, éppen az árutermelésen, a bányáknak és latifundiumoknak piacra való termelésén nyugodott; maga főleg csak luxuscikkeket termelt.

A saját szükségletre való termelésnek ez a kiterjesztése megkárosította a szabad ipart, amelynek a városokban létesített rabszolgaipar-üzemek és a latifundiumok már úgyis eleget ártottak. Ezért a szabad munkások számának a rabszolgákhoz való aránya megcsökkent, az ipar relative visszafejlődött. Ami mellett némely iparban a szabad munkások száma abszolúte megnőhetett, mert hiszen pl. a fényűzés és gigerliskedés a művészi tárgyak utáni keresletet épp úgy fokozta, mint a kenőcsök és illatszerek keresletét.
Az, aki a társadalom jólétét a pazarlásból ítéli meg, aki a római cézárok, nagybirtokosok és udvaroncaik, művészeik s íróik álláspontján van, az Augusztus korát a társadalmi jólét virágzó korának fogja tartani. Óriási gazdagságok folytak Rómába s ezeknek nem volt más rendeltetésük, mint hogy élvezzék őket; élvezetvágyó gazdag dőzsőlők élvezetből élvezetbe vetették magukat, s fölöslegüket pazar kézzel szórták, mert úgysem voltak képesek maguk elkölteni. A mecénások sok írót, művészt támogattak, óriási épületek emelkedtek, amelyeknek méretei és művészi arányai még ma is csodálat tárgyai, úgy látszott, mintha az egész világ gazdagságot izzadna pedig ez a világ akkor már halálra volt ítélve.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter