logo

III Junius AD

A gazdasági pusztulás

Az uralkodó osztályok korán megérezték, hogy a társadalom lejtőre jutott, ők maguk már éppen semmit sem csináltak, minden munkát a rabszolgák végeztek, még a tudományt és politikát is ezek űzték: Görögországban a rabszolgamunka alkalmat adott az uraknak az állam igazgatására és a lét problémáival való foglalkozásra. Minél jobban megnőttek azonban azok a fölöslegek, amelyek a földbirtoknak kevesek kezén való koncentrációja, a latifundiumok terjeszkedése és a rabszolgatömegek szaporodása következtében keletkeztek, annál inkább lett az élvezés, a fölöslegek pazarlása az uralkodó osztályok legelőkelőbb funkciója, annál élénkebb lett köztük a pazarlás versenye s az a törekvés, hogy egymást fényben, semmittevésben, bőségben fölülmúlják. Ez Rómában még könnyebben ment végbe, mint Görögországban, mivel Róma a kultúra alacsonyabb fokán állott még, amikor ezt a termelési fokot elérte.
A görög hatalom főleg barbár népek ellenében hódított tért, míg Kis-Ázsiában és Egyiptomban erős ellenállásra talált. Az ő rabszolgáik barbárok voltak, akiktől ők semmit sem tanulhattak s akiknek nem engedhették át az állam igazgatását sem. Azok a gazdagságok pedig, amelyeket a barbároktól szerezni lehetett, aránylag csekélyek voltak. Ezzel szem-ben a római birodalom hamarosan kiterjedt a keleti ősrégi kultúr-államokra egészen Babilonig (vagy Seleukiáig); a rómaiak ezekből az újonnan hódított tartományokból nemcsak mérhetetlen gazdagságokat, hanem olyan rabszolgákat is kaptak, akik többet tudtak uraiknál, akiktől ezek tanulhattak s akiknek könnyen átengedhették az állam igazgatását is. A császárság korában a nagybirtokos arisztokraták helyett mind gyakrabban volt császári rabszolgák s előbbi uraiknak lekötelezett szabadon bocsátottak kormányozták az államot.

A latifundium birtokosai s nagyszámú ingyenélőjük nem tehetett tehát egyebet, mint hogy élvezte az életet. Az ember azonban minden olyan ingerrel szemben, amely állandóan hat rá, eltompul, az örömmel és fájdalommal, a gyönyörrel s halálfélelemmel szemben egyaránt. A megszakítás nélküli puszta élvezés, amelyet nem szakított meg a munka, a küzdelem, újabb élvezetek utáni hajszát eredményezett, amelyekkel az előbbieket túlszárnyalni, az eltompult idegeket újra izgatni törekedtek, ez vezetett a természetellenes bűnökhöz, a legválogatottabb kegyetlenségekhez s ez idézte föl az esztelen pazarlást.
De mindennek megvan a határa, s hogyha az egyes ember egyszer már akár pénzügyi, akár testi csőd következtében oda jutott, hogy nem volt képes élvezeteit fokozni, akkor a legerősebb csömör állott be nála, az élvezetektől való undor, az életuntság, az az érzés, hogy minden földi törekvés hiú dolog vanitas, vanitatum vanitas. Beállott a kétségbeesés, a halál utáni vágy, de a magasabb, újabb élet utáni vágy is a munkával szembeni ellenszenv azonban olyan mély gyökeret vert bennük, hogy ezt az új ideális életet nem örömteli munkáséletként gondolták el, hanem cselekvés nélküli boldogságként, amelynek boldogsága a testi szükségletektől és élvezetektől, fájdalomtól és csalódástól való mentesség.

A kizsákmányolók legjobbjaiban bizonyos szégyenérzet is keletkezett amiatt, hogy jólétük sok szabad paraszt pusztulásán, sok ezer rabszolgának a bányákban és latifundiumokon történő bántalmazásán épül. A csömör a rabszolgák iránti rokonérzést is fölébresztette sajátságos ellentmondás ez azzal a kegyetlenséggel szemben, amellyel életük fölött rendelkeztek -, e tekintetben elég a gladiátorokra emlékeztetni. A csömör ezen felül az arany, a pénz utáni vágyat is megutáltatta, amely akkor uralta a világot.
„Tudjuk -, mondja Plinius természetrajzának 33. könyvében -, hogy Spartacus (az egyik rabszolgafölkelés vezére) megtiltotta, hogy az ő táborában valaki aranyat vagy ezüstöt tartson magánál. Megszökött rabszolgáink menynyivel fölülmúlnak lelki nagyságban bennünket! Messala szónok azt írja, hogy Antonius triumvir minden szükség végzésénél arany edényeket használt (...) Antonius, aki az aranyat így megbecstelenítette, megérdemelte volna a büntetést. De egy Spartacusnak kellett volna ezt megtennie.”

Ez alatt az uralkodó osztály alatt, amely részben vad élvezethajhászás, pénz utáni sóvárgás s kegyetlenség miatt pusztult el, részben a szegények iránt érzett szánakozással, a pénz és élvezet utálatával s a halál utáni vágyakozással volt eltelve, a dolgozó rabszolgák nagy tömege terjeszkedett, amelyet a mi állatjainknál rosszabb bánásmódban részesítettek, akiket a legkülönbözőbb népekből szedtek össze, akik a folytonos bántalmazás következtében eldurvultak s elállatiasodtak, akik a láncok közti munka, az ostorcsapások miatt keserűséggel telve, bosszút forraltak és reménytelenül éltek, akik mindig készen álltak a lázadásra, de a többségüket alkotó barbár elemek értelmetlenségénél fogva képtelenek voltak a hatalmas állam rendjét megdönteni s újat alapítani, jóllehet a köztük levő néhány kiváló szellemű egyén ezt meg is szerette volna tenni. Szabadulásuk egyetlen módja, amely siker kilátásával kecsegtetett, nem a társadalmi rend megdöntése, hanem a társadalomból való menekülés, ők vagy a bűntettesekhez, a folyton szaporodó rablóbandák közé, vagy az állam határain kívül levő ellenséghez menekülhettek.

E szerencsétlenek milliói fölött voltak a rabszolgák százezrei, akik sokszor bőségben, jólétben éltek, tanúi és tárgyai voltak a legbujább s legőrültebb érzékiségnek, minden képzelhető korrupcióban közreműködtek és ez a korrupció vagy őket is épp úgy magával ragadta és megrontotta, mint uraikat, vagy pedig úgy, mint uraik közül sokan s talán még ezeknél is korábban, megcsömörlöttek tőle, mert hiszen ők az élvezés keserűségeit is ismerték s ezért vágytak a romlottság és élvezethajsza után új, tiszta, magasabb élet után.
Ezeken kívül a szabad polgárok és szabadon bocsátottak százezrei rajzottak, a parasztság nagyszámú, de nyomorult maradéka, tönkrement bérlők, szegény városi iparosok, teherhordók, nagyvárosi lumpenproletárok, akikben azonban a szabad polgárok ereje és öntudata élt, de a társadalom gazdálkodása szempontjából fölöslegesekké váltak, akiknek nem volt biztos lakásuk, biztos keresetük s akik azokra a hulladékokra voltak utalva, amelyeket a nagyurak fölöslegükből juttattak nekik, vagy mert nyugton akartak tőlük lenni, vagy félelemből vagy bőkezűségből.

romaikor_kep



Amikor Máté evangéliuma szerint Jézus azt mondja magáról: „A rókáknak megvan a barlangjuk s az ég madarainak megvan a fészkük, az ember fiának azonban nincs hol lehajtsa fejét” (8:20), akkor csak azt a gondolatot mondja el saját személyére vonatkozóan, amelyet Tiberius Gracchus Kr. e. 130 évvel Róma egész proletárságára nézve elmondott: „Itália vadállatainak megvan a barlangjuk s a fekhelyük, amelyen pihenhetnek, de azoknak a férfiaknak, akik Itália uralmáért harcolnak s meghalnak, csak levegőjük és világosságuk van, mert ezt nem lehet tőlük elrabolni. Kunyhó s födél hiányában bolyonganak feleségükkel és gyermekeikkel.”

Nyomoruknak és létük bizonytalanságának annál jobban el kellett őket keserítenie, minél szemérmetlenebbül mutogatták a nagyok gazdagságuk bőségét. A szegényekben a gazdagokkal szemben elkeseredett osztálygyűlölet támadt, de ez az osztálygyűlölet egészen más természetű volt, mint a modern proletárságé. A társadalom ma ennek a munkáján alapul. Ha ez abbahagyja a munkát, megrendülnek az alapjai.
Az ókori lumpenproletár nem teljesített munkát, a szabad parasztok és iparosok maradékának munkája pedig nem volt nélkülözhetetlen. Akkor a társadalom nem a proletárságból élt, hanem a proletárság élt a társadalomból. Egészen fölösleges volt s akár egészen el is tűnhetett volna, anélkül, hogy veszélyeztette volna a társadalmat, sőt ellenkezően, ez ennek még előnyére lett volna. A társadalom alapja a rabszolgamunka volt.
A tőkés és munkás közötti ellentét ma a gyárban, a műhelyben játszódik le. Az a kérdés, hogy ki legyen a termelés ura: a termelőeszközök vagy a munkaerő birtokosa-e? Ez a termelési módért folyó küzdelem arra irányuló törekvés, hogy a meglevő helyébe tökéletesebb termelőmódot tegyenek. Ilyen céljai az ókori lumpenproletárnak nem voltak. Nem dolgozott s nem is akart dolgozni. Törekvése a gazdagok élvezetének részesévé lenni, az élvezeti cikkek más elosztását s nem termelőeszközöket akart, ki akarta a gazdagokat fosztani s nem más termelési módra törekedett. A bányák és nagybirtokok rabszolgáinak szenvedései épp úgy hidegen hagyták, mint a marhák szenvedései.

A parasztoknak és iparosoknak még kevésbé juthatott eszébe, hogy magasabb termelési módra törekedjenek. Még ma sem teszik. A legjobb esetben a múlt visszaállításáról álmodoztak. De olyan közel álltak a lumpenproletárokhoz, ezeknek céljai reájuk nézve annyira csábítók voltak, hogy ugyanarra törekedtek, mint azok: a gazdagok költségén munka nélkül élni; a gazdagok kifosztásával kommunizmust csinálni.
A római köztársaság végének és a császárságnak társadalmában tehát nagyok voltak a társadalmi ellentétek, nagy osztálygyűlölet uralkodott, voltak osztályharcok, lázadások, polgárháborúk, nagy s végtelen vágyakozás élt egy más, jobb élet után, a meglevő társadalmi rendet is meg akarták változtatni, de új s jobb termelési mód megvalósítására nem gondoltak.
Ennek ugyanis sem erkölcsi, sem értelmi föltételei nem voltak meg, nem volt olyan osztály, amelynek meg lett volna a tudása, a tettereje, munkakedve s elég önzetlensége ahhoz, hogy új termelési mód kiküzdésére hatásos nyomást gyakorolhatott volna, de még annak is hiányoztak az anyagi föltételei, hogy ennek a gondolata is megszülessék.

Láttuk már, hogy a rabszolgagazdálkodás technikailag nem fejlődést, hanem visszafejlődést jelentett, hogy nemcsak a gazdát ernyesztette el s tette a munkára képtelenné, nemcsak a nem termelő munkások számát szaporította meg a társadalomban, hanem a termelő munka termelékenységét is lefokozta s a technika fejlődését, egynéhány fényűzési cikk termelésétől eltekintve, meggátolta. Hogyha a rabszolgagazdálkodás új módját összehasonlítjuk az általa elnyomott és háttérbe szorított szabad parasztgazdálkodással, úgy azt látjuk, hogy ez visszafejlődést jelent. Ez szülte azt a nézetet, hogy a múlt jobb volt, ez volt az aranykor s hogy a helyzet mindig rosszabbodik.
Amíg a tőkés kort a termelési mód folytonos javítása utáni törekvésével az a fölfogás jellemzi, hogy az emberiség fejlődésének lehetősége korlátlan, s a múltat inkább sötétnek, a jövőt pedig rózsásnak látja, addig a római császárság korában éppen fordítva: azt gondolták, hogy az emberiség föltartóztathatatlanul halad a pusztulás felé. Amennyiben a társadalmi reformok kapcsán egyáltalában foglalkoztak a termelési viszonyokkal, úgy csak a régi, a szabad parasztgazdálkodás visszaállítására törekedtek s ebben igazuk is volt, mivel ez volt a fejlettebb.
A rabszolgamunka zsákutcába vezetett. A társadalmat, hogy tökéletesebbé lehessen, újra a parasztgazdálkodás alapjára kellett fektetni. Erre azonban a római társadalom képtelen volt azért, mert már hiányoztak a szükséges szabad parasztok. Ehhez az kellett, hogy a népvándorlással a szabad parasztság számos néptörzse elárassza a római birodalmat, mielőtt művelődésének maradványai egy új társadalom keletkezésének alapjául szolgálhattak.

Mint minden ellentétekre épített termelési mód, úgy az ókori rabszolgagazdálkodás is maga okozta saját pusztulását. Abban a formában, amelyben a római birodalomban látjuk, a háború volt az alapja. Csak a szakadatlan győzelmes háborúk, folytonosan újabb nemzetek leigázása, a birodalom területének állandó megnövekedése szolgáltathatta a szükséges olcsó rabszolgaanyagot.
Csakhogy a háborúhoz katona kell, a legjobb katona meg a paraszt. Miután a szabadban való folytonos munkához van szokva, állja a hideget és meleget, a naphoz és esőhöz egyaránt szokva van, tehát a háború szenvedéseit is legjobban kibírja. Sem a munkától elszokott városi lumpenproletár, sem a kézi ügyességgel rendelkező iparos, a takács, az aranyműves, a képmetsző nem volt erre alkalmas. A római sereg a szabad paraszttal együtt elvesztette a katonáit is.
A hadköteles polgári sereget mind nagyobb arányban kellett hivatásos zsoldos katonasággal kiegészíteni. Nemsokára a római polgárok még így sem tudtak elegendő számú katonát adni. S Tiberius már kénytelen a szenátusban kijelenteni, hogy nincs elég tisztességes önkéntes és mindenféle söpredéket is be kell fogadni. A római seregek ezért folyton nagyobb számban kerültek ki az elfoglalt tartományok barbár zsoldosaiból, sőt végül a hiányos sorokat külföldiek közül s az ellenségtől átvett egyénekkel kellett kiegészíteni. Már Caesar alatt is vannak germánok a római seregben.

Minél kisebb mértékben szolgáltatta azonban a hadsereg létszámát az uralkodó nép s minél ritkább s értékesebb lett a katona, annál hajlamosabbá kellett Rómának a békére válnia, még pedig nagyon reális okokból s nem erkölcseinek változása folytán. Katonáit kímélnie kellett, határait tovább terjeszteni már nem állott módjában, mert hiszen örülnie kellett, ha elég katonája volt arra, hogy meglevő határait védje. Éppen abba az időbe esik a római offenzíva megállása, amelyre Jézus életét teszik, Tiberius korába. Ettől kezdve a római birodalom törekvése mindinkább csak az, hogy a támadások ellen védekezzék.
Ettől kezdve mind több támadás is éri, mert minél több külföldi, különösen germán szolgált a római seregben, annál jobban megismerték Róma barbár szomszédai ennek gazdagságát és hadi ügyességét, de gyöngeségét is, s annál élénkebbé vált az a vágyuk, hogy ne zsoldosok és szolgák módjára, hanem urak és hódítókként vonuljanak be a birodalomba. Ahelyett, hogy mint régen, a barbárok ellen vadászatokat rendeztek volna a rómaiak, most már kénytelenek voltak ezek elől visszavonulni, ezek kíméletét megvásárolni. Ezért időszámításunk első századában az olcsó rabszolgák árja nem is ömlött többé Róma felé. Ezentúl a rabszolgákat tenyészteni kellett. Ez azonban nagyon költséges volt.

A rabszolgatenyésztés csak a magasabb rendű házi rabszolgáknál fizetődött ki, akik tanult munkát végeztek. A latifundiális gazdálkodást tenyésztett rabszolgákkal folytatni lehetetlen volt. A rabszolgáknak a mezőgazdaságban való alkalmazása mindinkább megszűnt, sőt a bányákban is mind kevesebb rabszolga volt, nagyon sok bányaüzem megszűnt jövedelmet hajtani, amikor nem jutottak többé, mint régen, olyan sok hadifogolyhoz, akiket mint rabszolgákat nem kellett kímélni.
Csakhogy a rabszolgagazdálkodás pusztulása nem hozta meg a parasztság fölvirágzását. Ehhez nem volt meg a számos és jómódú parasztnemzedék, ami a földnek magántulajdonná válását is lehetetlenné tette: a latifundiumok urai nem voltak hajlandók birtokaikat föladni. De nagyüzemeiket korlátozták. Ingatlanaik egy részét kis bérgazdaságokká alakították, amelyeket bérlőknek, kolonusoknak olyan föltétel mellett adtak bérbe, hogy ezek munkaerejük egy részét a földesúrnak engedik át. Így keletkezett az a földművelési rendszer, amelyet a hűbéri korban a földesurak mindig megőrizni törekedtek, amíg ezt a kapitalizmus tőkés haszonbérleti rendszere ki nem szorította.

romaikor_kep



Azok a munkások, akik a kolonusokat szolgáltatták, részben falusi rabszolgák és tönkrement parasztok; részben proletárok, szabad iparosok és nagyvárosi rabszolgák voltak, akik itt már nem tudtak megélni, mert amióta a mezőgazdasági rabszolgaüzem nem volt már olyan jövedelmező, a gazdagok bőkezűsége és dőzsölő életmódja is alábbhagyott. Ezekhez csatlakoztak a határon fekvő tartományok lakói, akiket az előnyomuló barbárok elűztek birtokaikról s akik a birodalom belsejébe menekültek s itt kolonusokká lettek.
Ez az új termelési mód nem volt képes megakadályozni azt a gazdasági pusztulást, amelyet a rabszolgafolyamok elapadása okozott. Ez is fejletlenebb művelési mód volt, mint a szabad parasztgazdálkodás, s így a technikai fejlődés akadályául szolgált. Az a munka, amelyet a kolonusnak a földesúr részére kellett teljesítenie, szintén kényszermunka volt, amelyet épp úgy hanyagul, kedvetlenül s a marha és szerszámok épp olyan kíméletlenségével teljesítettek, mint a rabszolgák. Emellett volt ugyan a kolonusnak saját üzeme is, de ezt alig engedték neki kiterjeszteni, nehogy jómódba jusson, így aztán éppen csak arra volt elég, hogy meg tudjon élni. A természetben megállapított haszonbért ezért olyan magas mértékben emelték, hogy a kolonusnak mindent be kellett az úrnak szolgáltatnia, amije nyomorúságos életszükségletein fölül megmaradt.
A kolonusok nyomorúsága körülbelül olyan volt, mint az ír törpebérlőké vagy a dél-olaszországi parasztoké, mert itt még ugyanaz a termelési mód dívik most is. Ma azonban legalább meg van nyitva az agrárius vidékekről a föllendülő ipari vidékekre való vándorlás szelepe. A római kolonus számára ilyen szelep nem volt. Az akkori ipar csak csekély mértékben szolgált termelőeszközök gyártására, hanem főleg fényűzési cikkek gyártására. A latifundiumok és bányák birtokosai fölöslegének csökkenésével a városi ipar visszafejlődött, a lakosság száma csökkent.

Ezzel egyidejűen a mezőgazdasági népesség is csökkent. A törpebérlők nem tudtak nagyszámú családot eltartani. Üzemeik hozadéka rendes időben is csak éppen arra volt elegendő, hogy őket nyomorúságosán táplálja. Ha rossz volt a termés, akkor se készletük, se pénzük nem volt, hogy átvergődjenek a következő évbe. Ilyenkor az éhség és nyomor nagyon dühöngött, különösen gyermekeik között. Úgy, mint ahogyan Írország lakossága egy század óta folyton csökken, ugyanúgy kevesbedett a római birodalomé is.
„Nagyon is érthető, hogy azok a gazdasági okok, amelyek az egész római birodalomban a népesség számának kevesbedését okozták, különösen Itáliában és legfőképp Rómában éreztették hatásukat. Ha a számokat nézzük, akkor azt látni, hogy a város Augustus korában elérte a milliót, amely szám a császárság első száz évében meg is maradt, a Severusok korában azonban leolvadt hatszázezerre; ezután pedig rohamosan apadt.”
Meyer Ede az ő „Die wirtschaftliche Entwicklung des Altertums” (1895) című szép munkájának mellékletén Dio Chrysostomusnak (szül. Kr. u. 50. körül) hetedik beszédében foglalt azt a leírását ismerteti, amelyet az Euböa egy kis meg nem nevezett városáról ad. Ez élénken megvilágítja a birodalom elnéptelenedését.

„Az egész mezőgazdasági terület városi határ és ennek fizeti az adót. A föld legnagyobbrészt, ha nem kizárólag, gazdag emberek birtokában van s részben legelőnek, részben szántónak használják. De most teljesen parlagon hever. A népgyűlésen az egyik polgár ezt mondta: «Határunknak majdnem kétharmada parlagon hever, mert nem törődünk vele és mert kevés a város lakója. Nekem magamnak annyi földem van, mint bárki másnak, úgy a hegyek közt, mint a síkon s ha akadna valaki, aki megművelné, nemcsak hogy szívesen átengedném neki, de szívesen adnék neki még pénzt is«. (...) A pusztaság most már közvetlenül a város kapuinál kezdődik, «a föld már egész pusztaság s igazán olyan szomorú képet nyújt, mintha sivatagban s nem a város kapui mellett feküdnék. De a falakon belül nagyrészt bevetik s le is legeltetik a területet. (...) A gimnáziumot (tornateret) szántóföldekké alakították, úgy, hogy Herakleszt és a többi hős szobrát nyáron elborítja a rozs, s az előttem szóló naponként a piacra hajtatja a marháit, ahol a városháza és a hivatalok előtt legelnek s azok az idegenek, akik idejönnek, kinevetik és lesajnálják a várost«.”

„Ennek megfelelően a városban sok ház üresen áll, mert nyilvánvaló, hogy a lakosság folyton csökken. A kaphari szikláknál néhány bíborhalász lakik; különben ez a nagy terület mindenütt lakatlan. Régente ez az egész nagy terület egy polgáré volt, «akinek sok ménese, gulyája, legelője és sok szép szántóföldje s nagy egyéb vagyona is volt«.” Gazdagsága miatt a császár parancsára megölték, gulyáit s azokat az állatokat is elhajtották, amelyek pásztoraié voltak s egész földje azóta parlagon hever. Csak két gulyás maradt itt, akik a város polgárai s most vadászattal, földműveléssel, kertészettel és állattenyésztéssel foglalkoznak.”

„Azok az állapotok, amelyeket Dio itt leír s a császárság korának elején Görögországban már mindenütt ilyen volt a helyzet -, éppen olyanok, mint amelyek Rómában s közvetlen környékén a következő századokban kialakultak s a Campagnának a mai napig is megadták a jellegét. Itt is oda fejlődtek a viszonyok, hogy a falvak eltűntek, hogy a föld mérföldnyi területeken parlagon marad vagy csak legelőül szolgál (némely helyen a hegyek lejtőin szőlőkül is), míg Róma elnéptelenedik s a házak üresen maradnak s épp úgy, mint a középületek, összedőlnek, a fórumon és Kapitóliumon pedig nyájak legelnek. Ilyen állapotok kezdődtek a 19. században Írországban, ami mindenki előtt, aki Dublinba megy vagy még beljebb jut az országba, nyilvánvalóvá lesz.” (Ih. 67. és 69. lap.)

Ezzel egyidejűén csökkent a talaj termékenysége. Az istállóban való etetés fejletlen volt és a rabszolgagazdálkodás mellett, amellyel az állattal való kíméletlen bánásmód is velejárt, azt még szűkebb keretek közé kellett szorítani. Istállózás nélkül pedig nincs trágya. Trágyázás és belterjes művelés híján meg éppen azt vették el a talajtól, amit szolgáltatnia kellett volna. Ez a művelési mód csak a legjobb talajon fizetődött ki. De minél hosszabb ideje tartott a művelés, s minél jobban kiszítták a talajt, annál kevesebb ilyen talaj állott rendelkezésre.
Ehhez hasonló állapotokat a 19. században is tapasztalhattunk Amerikában, ahol a déli államokban a rabszolgagazdálkodás mellett szintén nem trágyázták a talajt s így ez hamar kimerült, s a rabszolgagazdálkodás szintén csak a legjobb földeken volt jövedelmező. Itt a rabszolgagazdálkodás csak úgy tudott fennmaradni, hogy mind messzebb terjeszkedett nyugat felé, ahol újabb területeket vett művelés alá, a kiszipolyozott földeket pedig egyszerűen elhagyta. Ugyanez volt a helyzet a római birodalomban is, ami egyúttal urainak földéhségét is megmagyarázza, valamint azt a törekvést, hogy újabb területek szerzésére folytonosan új háborúkat indítottak. A császárság elején már pusztaság volt Itália déli része, Szicília és Görögország.

A föld kiszipolyozása s a munkaerő folyton növekvő hiánya mellett ennek észszerűtlen fölhasználása nem eredményezhetett mást, mint a föld hozadékának állandó csökkenését. Ezzel egyidejűen az ország gazdagsága is csökkent, s így nem volt módja hozzá, hogy a külföldtől vásároljon élelmiszereket. Az arany és ezüst mindig ritkábbak lettek. Mert a bányaüzemek, amint láttuk, munkaerő hiányában megszűntek. Az arany és ezüstkészletekből pedig mind több került külföldre éspedig részben Indiába és Arábiába, ahonnan a gazdagok fényűzési cikkeket vásároltak, részben a szomszédos barbár népek megfizetésére. Láttuk, hogy a katonákat folyton nagyobb számban ezekből vették; azoknak a száma is folyton szaporodott, akik zsoldjukat s mindazt, amijük szolgálati idejük végén megmaradt, magukkal vitték a külföldre.
Minél jobban pusztult a birodalom hadereje, annál inkább törekedtek arra, hogy a veszedelmes szomszédokat lecsitítsák s jóindulatra hangolják, amit a legbiztosabban gazdag adóval értek el. Ahol ez nem sikerült, ott az ellenséges sereg nagyon gyakran betört a birodalomba, hogy ezt kifossza. Gazdagságának egy része ezen az úton is veszett el.
Az utolsó részét végül védelmének biztosítása céljából vesztegették el. Minél jobban megfogyott a birodalom lakóinak harci készsége, minél ritkábbak lettek a belföldi újoncok, minél több külföldi zsoldost kellett fogadni s minél erősebb lett az ellenséges barbárok támadása, úgy, hogy a zsoldosok utáni kereslet növekedett, míg a kínálat csökkent, annál nagyobb zsoldot kellett nekik fizetni. „Ez Caesar óta évi 225 dénár (196 márka) és havonként kétharmad medimna (egy medimna = 54 liter) gabona volt, ami négy modiát tesz s amely mennyiséget később öt modiára emelték.
A rabszolga, akinek ez volt az egyetlen ellátása, ugyanennyit kapott. A délvidéki ember mérsékelt életmódja mellett ebből a mennyiségből élelmiszerszükségletének legnagyobb részét fedezni tudta. Domitianus fölemelte a zsoldot 300 dénárra (261 márka). A későbbi császárok alatt a fegyvereket is ingyen kapták. Septimius Severus, majd utóbb Caracalla megint emelték a zsoldot.”

Emellett a pénz vásárlóereje sokkal nagyobb volt, mint ma. Így Senecának Nero korában az volt a véleménye, hogy egy filozófus napi fél sestertiusból megélhet.

„Ha figyelembe vesszük az árakat, akkor látjuk, hogy a római légionárius zsoldja igen tekintélyes volt. A zsoldon kívül az új császárok trónra léptükkor meg is szokták őket ajándékozni; s olyan időben, amikor a katonák néhány hónaponként új császárt választottak, az is tekintélyes összegre emelkedett. A szolgálati idő végén a katona elbocsátási ajándékot kapott, amely Augustus korában 3000 dénár volt, ezt Caligula leszállította a felére, de Caracalla meg 5000 dénárra emelte.” (Paul Ernst: Die sozialen Zustande im römischen Reich vor dem Einfall der Barbaren. Neue Zeit, XI 2, 253. s köv. 1.) Emellett az állandó hadsereg létszámát abban az arányban kellett fölemelni, amely arányban a birodalom ellen intézett támadások megszaporodtak. Augustus idején 300 000 ember volt a létszáma, később ennek a kétszerese.

romaikor_kep



Ezek rendkívül nagy számok, hogyha figyelembe vesszük azt, hogy a földművelés akkori állapota mellett a birodalom lakossága nagyon ritka, s az a fölösleg, amelyet munkája adott, nagyon csekély volt. Beloch számítása szerint a római birodalomnak, amely körülbelül négyszer akkora volt, mint a mai Németország, 55 millió lakója volt. Itália, amelynek ma 33 millió lakosa van, akkor 6 milliót számlált. Ennek az 55 milliónak fejletlen technikájával olyan sereget kellett fenntartania, amely akkora, mint a mai német birodalomé, pedig ez ennek is nyomasztó teher, jóllehet a technika rendkívül haladt s az a hadsereg még sokkal többet is kapott, mint a német katona.

Amíg a lakosság megfogyott és elszegényedett, a militarizmus terhei mindig emelkedtek. Ennek két oka volt s mind a kettő siettette a gazdasági összeomlást. Az államot akkor különösen két kötelesség terhelte: a hadsereg és az építésügy. Ha az elsőnek kiadásait adóemelés nélkül akarta emelni, akkor emezt el kellett hanyagolnia. S így is volt. A társadalom gazdagsága korában és a rabszolgák nagy munkafölöslege idején az állam is gazdag volt s képes arra, hogy nagy építkezéseket végeztessen, amelyek nemcsak fényűzésre, hanem vallási, egészségügyi és gazdasági célokat is szolgáltak.
Azoknak a nagy embertömegeknek a segítségével, amelyek fölött az állam akkor rendelkezett, emelte azokat az óriási műveket, amelyeket ma is csodálva nézünk, azokat a templomokat és palotákat, vízvezetékeket és csatornákat, azt az úthálózatot, amely Rómát a birodalom legtávolabbi helyével is összekötötte s amely a gazdasági és politikai összetartás és nemzetközi forgalom nagyszabású eszközévé lett. Emellett ott voltak a nagyszabású öntöző és levezetőcsatornák. A pontini mocsarak lecsapolása révén Rómától délre 100 000 hektár igen termékeny területhez jutottak. Ezen a területen valamikor 33 város állott. A pontini mocsarak csatornáinak építése és karbantartása Róma hatalmasainak állandó gondja volt. Ezek a művek annyira elpusztultak, hogy a mocsarak és környékük ma terméketlen pusztaság.

Amikor az állam pénzügyi ereje megfogyatkozott, a kormányférfiak inkább pusztulni engedték ezeket a műveket, semhogy a militarizmust korlátozták volna. Az óriási építkezések óriási romokká lettek, még pedig annál gyorsabban, minél inkább vették a munkaerő hiánya folytán az elkerülhetetlenül szükséges új építkezésekhez ezekből az anyagot, ahelyett, hogy a kőbányákból hozták volna. Ez az eljárás többet ártott az antik műemlékeknek, mint a vandálok és más barbárok.

„A néző, aki a régi Róma romjaira veti szomorú tekintetét, kísértésbe jő, hogy a gótok és vandálok emlékét emiatt a pusztítás miatt megátkozza, pedig ennek végrehajtására nem is értek rá s nem volt hozzá sem kedvük, sem erejük. A háború vihara néhány igen magas tornyot egyenlővé tesz a földdel; de az a pusztítás, amely ezeknek a csodás épületeknek alapjait aláásta, lassan, tíz évszázad alatt ment végbe. (...) A konzuli és császári nagyságok emlékét már nem tisztelték úgy, mint a főváros halhatatlan dicsőségét; csak kimeríthetetlen kőbányákként becsülték, amely olcsóbb s kényelmesebb, mint a távoli kőbányák.
Nemcsak a műemlékek pusztultak, hanem azok a közintézmények is, amelyek a gazdasági életet vagy egészségügyet szolgálták, az utak, a vízvezetékek. Ez a pusztulás, amely az általános gazdasági sülyedés következménye volt, megint oly irányban hatott vissza, hogy ezt siettesse.

A katonai terhek ennek dacára is folyton nőttek és mivel mind tűrhetetlenebbek lettek, siettették a teljes pusztulást. A közterhek összege a természetbeni szolgáltatások, a közmunka, az adó egyenlő maradt vagy szaporodott, míg a lakosság s gazdagsága fogyott. Az egyest mind nagyobb köztartozás terhelte. Mindenki arra törekedett, hogy a gyöngébbek vállaira hárítsa; a legtöbbet a szerencsétlen kolonusokra hárítottak, szomorú helyzetük emiatt még kétségbeesettebb lett, amit számos lázadás is igazol, így a bagaudoké, a gall kolonusoké, akik Diocletianus alatt, Kr. u. 285-ben lázadtak föl s akiket győzelmes kezdet után levertek ugyan, de akik egy teljes századon keresztül folyton megismételt nyugtalansággal és fölkelésekkel mutatták meg a világnak nyomorúságuk nagyságát.

A lakosság más osztályait is folyton elnyomták, de nem olyan mértékben, mint a kolonusokat. A kincstár mindent, amit találhatott, elvett, a barbárok sem fosztogathattak jobban, mint az állam. A társadalom általános föloszlásnak indult, a társadalom egyes tagjaiban pedig folyton fokozódott a kedvetlenség és a képtelenség arra, hogy a társadalomért és egymásért bármi csekélységet is tegyenek. Amit eddig a szokás, erkölcs és gazdasági szükség szabályoztak, azt most az állam hatalmának kellett kikényszerítenie.
Diocletianus óta szaporodtak a kényszerítő törvények. Az egyik részük a földhöz kötötte a kolonust, tehát jobbággyá tette; a másik rész arra kötelezte a földbirtokosokat, hogy részt vegyenek a városi igazgatásban, ami persze főleg az állami adók behajtásából állott. Mások kényszeregyletekben egyesítették az iparosokat s arra kötelezték, hogy munkájukat és áruikat bizonyos áron adják. Az állami bürokrácia pedig, amelynek kötelessége volt mindezt életbe léptetni, megnőtt.

Ezzel a bürokrácia és a hadsereg, azaz az állami hatalom mind nagyobb ellentétbe került nemcsak a kizsákmányoltakkal, hanem a kizsákmányoló osztállyal is. Az állam ezek szempontjából is az eredeti védő és támogató intézményből mindinkább fosztogató és pusztító intézménnyé lett. Az állammal szemben való ellenszenv fokozódott; még a barbár uralmat is megváltásnak tekintették. A határszélek lakossága mind nagyobb számban menekült hozzájuk, végül is az uralkodó állami hatalomtól való megmentés céljából behívták és tárt karokkal fogadták őket.

A római uralom vége felé egy keresztény író, Salvianus, „De gubernatione Dei” című munkájában ezt írja:

„Gallia és Hispania nagyrésze már gót, s mindazok a rómaiak, akik ott élnek, csak azt az egy reményt táplálják, hogy ne legyenek többet rómaiak. Én csak azon csodálkozom, hogy az összes szegények és szükségben élők nem mennek át, de ez csak azért van, mivel vagyonkájukat és családjukat nem hagyhatják el. S mi rómaiak csodálkozunk rajta, hogy nem bírjuk a gótokat legyőzni, amikor mi rómaiak szívesebben élünk köztük, mint egymásközt.”

A népvándorlás, a római birodalomnak a germán rajok által való elárasztása nem jelentette egy virágzó magas kultúrának idő előtti megsemmisítését, hanem egy haldokló kultúra elmálási folyamatának végső jelenségét s egy új kultúra megalapozását, amely persze lassan s bizonytalanul ment végbe.
Abban a négy században, amely a császári hatalomnak Augustus által való megalapításától a népvándorlásig eltelt, keletkezett a kereszténység: abban az időben, amely a legnagyobb fénnyel kezdődik, amelyet az ókor csak elért, a gazdagságnak és hatalomnak kevés kézben való leghatalmasabb és legelragadóbb összpontosításával; a legnagyobb nyomor, a rabszolgák, züllött parasztok, iparosok és lumpenproletárok tömegének összegyűjtésével; a legélesebb osztályellentéttel és a legengesztelhetetlenebb osztálygyűlölettel s amely a társadalom teljes elszegényedésével és kétségbeesésével végződik.

Mindez rányomta a kereszténységre a maga bélyegét és nyomait meghagyta benne.
De más befolyások nyomait is viseli, olyanokat, amelyek abból az állami és társadalmi életből keletkeztek, amely a leírt termelési rendszerből nőtt és amely ennek hatásait százszorosan fokozta.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter