logo

III Junius AD

A rabszolgaság az árutermelésben

Valószínű, hogy az első ilyen üzemek a bányák voltak. Az ásványok bányászása és földolgozása persze természeténél fogva alkalmatlan arra, hogy csak a saját háztartás szükségletére folytassák. Mihelyt csak csekély mértékben is kifejlődik, ennek szükségleteit messze túlhaladó mértékben termel; de meg csak úgy is fejlődhetik ki, ha rendesen nagyobb mennyiségben termel, mert ez a munkások ügyességének a föltétele épp úgy, mint annak, hogy az üzem kifizetődjék. Már a kőkorszakban is akadni olyan helyekre, ahol a kő-szerszámokat nagyban s iparszerűleg gyártották, amelyeket a községek vagy törzsek egymás közti cserével terjesztettek el. Bizonyos, hogy ezek az ásványáruk voltak az első árucikkek. Ezek az elsők, amelyeket csere céljaira, tehát árunak termeltek.
Mihelyt valamely értékes ásvány lelőhelyén a bányászat a primitív nyílt művelésen túl fejlődött, azonnal nagyszámú munkást igényelt. Ez a szükséglet hamarosan azt eredményezte, hogy a földközösség tagjaiból a munkában résztvevők száma a nem szabad munkásokkal szemben háttérbe szorult. Miután a bérmunka révén nem lehetett állandóan számos munkást szerezni, tehát csak a rabszolgák s elítélt gonosztevők szolgáltattak elegendő munkaerőt.
Ezek a rabszolgák azonban már nem gazdájuk korlátolt személyes szükségletére, hanem gazdagodására dolgoztak. Nem azért dolgoztak, hogy gazdájuknak legyen a háztartásában márványa, kénje, vasa, reze, aranya, ezüstje, hanem hogy a bánya termékeit eladja, pénzt kapjon érte, vagyis azt az árut, amelyért mindent meg lehet venni, minden élvezetet, minden hatalmat megszerezni s amelyből soha sincs túl sok.

A bányamunkásokból tehát most már annyi munkát préseltek ki, amennyit csak lehetett, mert minél többet dolgoztak ezek, annál több pénzt kapott a gazdájuk. Emellett lehetőleg rosszul táplálták és ruházták őket. Hiszen úgy a ruhájukat, mint az élelmüket vásárolni kellett, pénzt kellett érte adni, mert ezt a bányamunkások nem maguk termelték. Amíg a gazdag háztartás birtokosa a fölösleges használati és élelmi cikkekkel nem tudott egyebet kezdeni, mint rabszolgáival és vendégeivel elfogyasztatni, addig most az árutermelésnél a pénzbeli nyereség annál nagyobb volt, minél kevesebbet fogyasztottak a rabszolgák. Helyzetük annál inkább rosszabbodott, minél inkább nagyüzemmé lett az üzem, s így ők minél jobban elváltak a gazda háztartásától és szorultak azokba a sivár kaszárnyákba, amelyek az előbbiek fényűzésével olyan éles ellentétben voltak.
A gazda és a rabszolga közötti személyes viszony is egészen eltűnt, nemcsak mert munkahelyük elvált a gazda háztartásától, hanem a munkások nagy száma folytán is. A peloponézusi háború korából például azt írják, hogy a tráciai bányáikban Hipponikus 600, Nikias 1000 rabszolgát dolgoztatott. Most a rabszolga jogtalansága borzasztó csapássá lett. A szabad munkásnak mégis van rá módja, hogy némileg válogasson a gazdák közt s hogy a munka megtagadásával némi nyomást gyakorolhasson rájuk s legalább is a leghátrányosabbat magától elháríthassa, de a rabszolgát, ha urától megszökött, agyon is lehetett verni.

A rabszolga kímélésének csak az az egyetlenegy oka volt, amiért az állatot is kímélik: a rabszolga vételára. A bérmunkás nem kerül semmibe. Ha tönkremegy a munkában, jön helyette más. A rabszolgát azonban meg kellett vásárolni. Ha idő előtt pusztult el, akkor a gazdája elvesztette a vételárat. De ez az ok annál kisebb mértékben hatott, minél olcsóbb volt a rabszolga. S volt idő, amikor az örökös háborúk, belső és külső zavarok folytán nagyon csekély volt az áruk.
Így a rómaiaknak Macedónia ellen, a Kr. e. 169. évben folytatott háborújában egyedül Epirusban egyetlen napon 70 várost fosztottak ki és 150 000 lakost adtak el rabszolgaként.
Böckh szerint Athénben a rabszolga rendes ára 100 és 200 drachma közt váltakozott (100-200 K). Xenophon szerint 50 és 1000 drachma közt váltakozik. Appianus szerint Pontusban a hadifoglyokat egy alkalommal 4 drachmáért adták el darabonként. Józsefért, akit fivérei Egyiptomba adtak el, csak 20 sékelt (20 K) kaptak. Aristophanes idején egy jó hátasló sokkal drágább volt, 12 minába (1200 K) került.

romaikor_kep



Ugyanazok a háborúk, amelyek az olcsó rabszolgákat szolgáltatták, sok parasztot tönkretettek, mert a parasztok szolgáltatták a hadsereg magját. Amíg a paraszt a háborúban volt, azalatt tönkrement a gazdasága, mert hiányzott a munkaerő. A tönkrement parasztnak nem volt mit tennie, mint vagy rablónak fölcsapni, vagy ha lehetséges volt, valamely városba költözni s ott ipart folytatni, avagy a züllött proletárok számát szaporítani. Így sok olyan bűn és bűnözés keletkezett, miket korábban nem ismertek, a gonosztevők utáni hajsza pedig újabb rabszolgákat szolgáltatott. Mert a börtönök még ismeretlenek voltak. Ezeket a tőkés termelési rendszer teremtette meg. Akit keresztre nem feszítettek, azt kényszermunkára ítélték.
Így időnként nagyszámú s rendkívül olcsó rabszolgatömeg állott rendelkezésre, amelynek helyzete nagyon nyomorúságos volt. Erre nézve elég az ókor leggazdagabb ezüstbányáira, a spanyolországiakra utalni.

„Eleinte mint Diodorus írja magánemberek foglalkoztak a bányászattal s mivel az ércek nem voltak mélyen s nagyon bőven is voltak, a bányászok nagyon meggazdagodtak. Amikor aztán a rómaiak lettek Ibéria (Spanyolország) urai, sok itáliai is kezdett bányát műveltetni, akik nyereségvágyuk folytán nagy gazdagságra tettek szert. Ezek ugyanis nagyszámú rabszolgát vásároltak, akiket átadtak a bányák fölvigyázóinak (...) Azok a rabszolgák, akik ezekben a bányákban dolgoznak, uraiknak hihetetlen hasznot hoznak, de mert éjjel-nappal a föld alatt vannak s a mértéktelen munka folytán testüket túlfeszítik, sokan meg is halnak. Mert se pihenésük, se üdülésük nincs, s a felvigyázók ostorcsapásai arra kényszerítik őket, hogy mindent eltűrjenek és magukat agyondolgozzák. Azok a kevesen, akiknek elég nagy a testi erejük és türelmük arra, hogy ezt eltűrjék, csak nyomorúságukat nyújtják meg, amely akkora, hogy a halál kívánatosabb nekik, mint az élet.”

Amíg a patriarchális házi rabszolgaság a kizsákmányolás legenyhébb alakja, addig a nyereség utáni hajszát szolgáló rabszolgaság a legrémesebb. A bányákban a rabszolgákkal folytatott nagyüzem az adott körülmények közt a technika követelménye volt. Idővel azonban a rabszolgákkal űzött nagyüzemi árutermelés szükséglete a termelés más területein is föllépett. Voltak olyan közületek, amelyek harcias erőben messze fölülmúlták szomszédaikat. Olyan előnyöket húztak a háborúból, hogy nem tudtak vele betelni.
A háború folyton újabb rabszolgatömegeket szolgáltatott, akiknek hasznos foglalkoztatásán fáradoztak. Ezekben a közületekben nagy városok is voltak. Az olyan város, amely kedvező helyzeténél fogva élénk kereskedelem székhelye lett, egyedül a kereskedelemmel is sok embert vonzott, s ha nem volt szűkkeblű és sok idegennek megadta a polgárjogot, akkor nemsokára népesebb lett, mint a körül fekvő városok, amelyeket leigázott. A környék kirablása és kizsákmányolása még növelte a város és lakóinak gazdagságát. E gazdagság nagy építkezések vágyát támasztotta föl; az építkezések részben egészségügyiek vízvezetékek, kloakák; részben szépészetiek és vallásiak templomok, színházak; részben katonaiak bástyák. Ezeket az építkezéseket legkönnyebben rabszolgatömegek által lehetett megvalósítani.

Az építővállalkozók sok rabszolgát vásároltak s ezek munkaerejével megvalósították az állam részére a különféle építkezéseket. A nagyváros az élelmiszerek számára is nagy piac volt. A mezőgazdasági nagyüzem olcsó rabszolgaárak mellett könnyen szállíthatott nagy árumennyiségeket. A nagyüzem ebben a korban technikailag még nem múlja fölül a kisüzemet. A rabszolgamunka, ellenkezőleg, kevesebbet termel, mint a szabad parasztok munkája. Viszont azonban a rabszolga munkaerejét nem kell kímélni, holtra lehetett nyúzni, s így fönntartási költségeinek leszámítása után is nagyobb fölösleget termelt, mint a paraszt, aki akkor még nem értette meg a túlmunka áldásait, hanem még a jó s kényelmes élethez volt szokva.
Mindehez még az az előny is járult, hogy ezekben a közületekben a parasztot a honvédelmi kötelesség minduntalan elszólította az eke szarvától, míg a rabszolga nem teljesített katonai szolgálatot. Így alakult ki az ilyen városok területén a rabszolgákkal űzött mezőgazdasági nagyüzem. A karthágóiak ezt igen jelentékeny tökéletességre emelték volt. A Karthágóval folytatott háborúk alatt a rómaiak is megismerték, és később az ellenféltől elvett tartományokkal átvették a mezőgazdasági nagyüzemet is, ezt aztán tovább fejlesztették és kiterjesztették.

A nagyvárosokban könnyebben juthatott valaki arra a gondolatra, hogy sok rabszolgát vásároljon össze, közös házban foglalkoztassa s a piac számára termeltessen velük, úgy mint a mai gyárakban, mert a nagyvárosok nemcsak kész piacul szolgáltak, hanem mert a rabszolgavásárok is itt voltak. Ezek a rabszolga-manufakturák azonban csupán a görögöknél emelkedtek nagyobb jelentőségre, a rómaiaknál nem. A mezőgazdasági nagyüzemmel karöltve azonban mindenütt különös rabszolgaipar fejlődött ott is, hol a mezőgazdasági nagyüzem plantázs-szerű, s csak bizonyos cikket, például gabonát termelt, épp úgy, mint ott, ahol főleg a család háztartása számára, és így mindenféle terméket produkált.

romaikor_kep



A mezőgazdasági üzem természetével jár, hogy az évnek csak bizonyos szakaiban igényel sok munkaerőt, míg főleg télen keveset. Ez a körülmény a modern mezőgazdasági üzemeknek is problémája, annál inkább volt probléma a rabszolgamunka mellett. Mert a bérmunkást el lehet bocsátani, ha nincs rá szükség és újra fölvenni, ha szükség van rá. Közben azt tehet, amit akar. De a rabszolgákat nem lehetett ősszel eladni s tavasszal újra megvásárolni. Ez nagyon költséges lett volna. Mert ősszel nagyon olcsók és tavasszal nagyon drágák lettek volna. Ehelyett inkább abban az időben is foglalkoztatni kellett őket, amikor a mezőgazdaságban nem volt munka.
A mezőgazdaság és ipar egységének hagyományai még élénk emlékezetben voltak, a paraszt még maga dolgozta föl a lent, gyapjút, bőrt, fát és üzemének egyéb termékeit ruhává s szerszámokká. A mezőgazdasági nagyüzem tehát a rabszolgákat a mezei munka nyugvása idején ipari munkára használta föl, nevezetesen szövésre, bőr kikészítésére és földolgozására s mindenféle fazekasmunkára. Természetes, hogy nemcsak az üzem saját szükségletére, hanem a piac számára is dolgoztak.

Hogyha a rabszolgák olcsók voltak, akkor ipari termékeik sem voltak drágák. Pénzkiadást nem igényeltek. A latifundium üzeme szolgáltatta a munkások élelmét, a nyersanyagot s nagyrészt a szerszámokat is. Miután pedig a rabszolgákat az alatt az idő alatt is fönn kellett tartani, amíg a mezőgazdaságban nem volt rájuk szükség, azok az ipari termékek, amelyeket a saját üzem és háztartás szükségletein fölül termeltek, olyan fölösleg volt, amely alacsony árak mellett is nyereséget adott.
Természetes tehát, hogy a rabszolgamunka e versenye mellett szabad s erőteljes ipar nem alakulhatott ki. Az iparosok az ókorban s főleg Rómában szegény ördögök voltak, akik rendesen egymagukban dolgozták föl a rendelőtől átvett anyagot ennek házában vagy saját lakásukon. Olyan erőteljes ipari osztály, mint amilyen a középkorban volt, itt föl nem lelhető. A céhek gyöngék, az iparosok rendelőiktől, a nagyobb birtokosoktól függenek, akiknek klienseiként a züllött proletárokhoz nagyon közeli, majdnem parazitaéleteit élnek.

A rabszolgákkal folytatott nagyüzem az ipar megerősödését és a technika fejlődését, amely az ókorban az iparosok szegénységének megfelelően mindig alacsony fokon maradt, meg tudta ugyan akadályozni, de azt nem, hogy az ipari eszközök nyomorúságos fejletlensége dacára az iparos ügyessége sokszor rendkívül magas fokra ne emelkedjék. Ugyanez volt a nagyüzemben magában is a helyzet. A rabszolgaság itt is meggátolta a technikai fejlődést.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter