logo

X Quintilis AD

Közösségi rabszolgák (servi publici) Pannóniában

Az ókori Róma történetében a rabszolgaságnak alapvető jelentősége volt, amin belül a közösségi rabszolgaságra (servitus publicara) kevés figyelem irányult, magyarul mindössze Diósdi György rövid cikke szorítkozik a témára. Ebbe hozott jelentős változást Alexander Weib 2004-ben publikált monográfiája, a Sklare der Stadt, Untersuchungen zur öffentlichen Sklarerei in der Stadten des Römischen Reiches. Weib a munkája során feldolgozta tör-ténetírók és jogi szövegek mellett az eddig kevésbé használt forrásokat, például a korai kereszténység iratanyagát, és nagyban támaszkodott a görög és római feliratos forrásanyagra.
Weib először tisztázta, kik tekinthetők servus publicusnok. A szakirodalom korábban úgy vélte, hogy azok a rabszolgák sorolhatók ide, akik állami feladatkörben dolgoztak, így a császári rabszolgák is. A feliratos anyagok tüzetesebb átvizsgálása viszont nyilvánvalóvá tette, hogy a görögök és a rómaiak azt tekintették közösségi szolgának, aki a közösség tulajdonába tartozott. Számos felirat tanúskodik arról, hogy rabszolgagyermekek, - nők (tudniillik rabszolganők), sőt egész rabszolgacsaládok voltak az állam vagy város tulajdonában.

Ezen a ponton felmerül, hogy az állami rabszolga (servus publicus) és a városi rabszolga (servus civitatis, servus municipii) között van-e éles határvonal. Hermann-Otto két pontban lát lényeges eltérést közöttük, egyrészt a privilégiumok, másrészt a házasság kérdésében. Első esetben sok átfedés van a kettő közt, a városi rabszolgák is kapnak fizetést, és a vagyonuk felét szabadon örökíthetik. Második esetben pedig arról van szó, hogy míg Rómában nincsenek, a vidéki városokban vannak közösségi rabszolganők (servae publicae), akik tevékenysége alig ismert, feltehetőleg csak a reprodukcióra szorítkozhatott.
Hermann-Otto a városok hatalmi-pénzügyi kontrolljával magyarázza a serva publiciák meglétét. Ha ugyanis a városi rabszolga gyermekei szabadoknak (ingenui) számítanának, az atyai örökség a városi vagyon egy részét tenné ki, ami így a város számára további kiadásokat jelentene a császárkor végi hatalmas adóterhek mellé. Weib szerint a női közösségi rabszolgák megléte külön fejleménynek tekinthető, de önmagában nem elegendő ok arra, hogy a két csoportot élesen elválasszuk egymástól, mivel mindkét csoport privilégiumai és foglalkozásai jórészt egyeznek. Diósdi György oldja fel ezt a dilemmát egy Ulpianus idézettel, amely a városi szolgát az állam tulajdonának tekinti. Ezért a sevitus civitatist a servitus publica részének tekintem.

A birodalom nyugati felében a már kialakult római servitus publica nyújtott mintát a többi városnak, hogy a közösségi szolgaságot bevezessék, de hogy ez mikor történt, arra nincs pontos adat. Öt késő köztársaságkori felirat jelzi, hogy a folyamat már ekkor megkezdődött, de ezek alapján nem lehetséges pontosan behatárolni a városi közösségi rabszolgák alkalmazásának kezdetét. Az azonban okkal feltételezhető, hogy a római rabszolga-intézmény megszilárdulása után terjedt el birodalom-szerte a servitus publica. Mivel Pannonia a birodalom nyugati feléhez tartozott, latin nyelvű provincia volt, ezt a római előképet kell tüzetesebben szemügyre venni, a görög minta feltételezhetően nem, vagy alig járult hozzá a pannoniai állami rabszolgaság intézményéhez.
Weib megállapította, hogy a császárkori Rómával szemben a provinciákban a közösségi rabszolgaság a városi közigazgatás egyik legerősebb szervévé vált. Ezen belül öt nagy kategóriát állított fel, a hivatalnokok segédei, városi adminisztráció, rendfenntartás, technikai-kézműves személyzet, vallási szertar-tások segédei. A városi adminisztráció többféle tisztséget foglalt magában: a kincstárnokot (arcarius, dispensator), a levéltárost (tabularius), az államhatalom képviselőjét jogi ügyekben (actor publicus), piac felügyeletét, gabonaellátást, árva gyermekek ellátását (alimentum). A rendfenntartásban a közszolgák kisegítő rendőrként, börtönőrként vagy akár hóhérként dolgoztak, a tecnikai-kézműves személyzet is differenciálódott városi vízellátásra, a közfürdők személyzetére, a földek kimérésére (mensor), ólomöntésre (plumbarius) és téglagyártásra.

Weib publikációja azonban nélkülözi néhány kisebb pannoniai gyűjtemény anyagát, valamint azóta megjelent egy új, kiemelt jelentőségű feliratgyűjtemény, a Tituli Aquincenses. Jelen dolgozatomban arra vállalkozom, hogy megvizsgáljam, hogy az új anyag mennyire illeszthető be a Weib által felállított rendszerbe, és árnyaljam a már meglévő képet. Mócsy András 1956-ban összegyűjtötte a Pannoniában található rabszolgákra és felszabadítottakra vonatkozó feliratokat, művében viszont nem tér ki a pénzügyben dolgozó rabszolga és felszabadított személyzetre.
A rabszolgák és felszabadítottak egy része magánszemély, más része pedig a császár tulajdonában van, és vannak persze a közösség tulajdonában levők is. A magánszemélyek szolgái nem tartoznak témámhoz, a császári kézen levők közül is csak azokat veszem figyelembe, akik közhivatalok betöltésében az állami szolgákat felváltva vállaltak szerepet. Ezek bemutatásánál Alexander Weib-nél használatos felosztást vettem alapul, ami az adott hivatal majd hivatalnok szerepét mutatja be, utána következnek a feliratok, majd végül a servus publicusok szerepe az adott hivatalban. A felszabadítottak azért érdemelnek figyelmet, mert felszabadulásuk előtt még szolgákként dolgoztak.

A téma szempontjából kulcskérdés, vajon mi alapján lehet egy feliraton szereplőről eldönteni, hogy rabszolga vagy fel-szabadított, és hogy melyik kategóriába tartozik. Ha ott van a servus, verna stb. elnevezés, valamint a tulajdonos vagy tulajdonosok neve genitivusban, akkor a dolog egyértelmű. A név is lehet forrás: ha egyetlen neve van, és az görög, vagy más keleti eredetű, akkor nagy valószínűséggel szolgáról vagy felszabadítottról lehet szó, de ha nincs feltüntetve a státusza, akkor nem tekinthető annak.
A magánkézben levő szolga neve mellett mindig ott van az uráé is, akár egy magánemberé, akár a császáré. Utóbbi esetben nem a császár teljes neve van kiírva, hanem néhány bevett formula, pl. Augusti, Augusti nostri vagy esetleg ezek többes száma. A közösségi szolgák esetében a publicus melléknév segít kiigazodni, illetve a város, mint birtokos, neve genitivusban, esetleg megtoldva egy coloniae vagy colonorum kiegészítéssel. Ha nem bizonyítható a szolga vagy felszabadított közösségi volta, nem tekinthető servus publicusnak.


I. A pannoniai feliratos anyag áttekintését a hivatalnokok segédeivel kezdem. A 188. évi savariai (szombathelyi) collegium névsorán a szereplők közül hárman biztosan, ketten talán közszolgák voltak. Előbbiek neve (Valentinus, Secundinus, Seleucus) után található egy col rövidítés, amit colonorumnak szokás feloldani, azaz Savaria colonia lakosainak tulajdonában voltak. Utóbbi két szereplő, Valerianus és Vindicianus azért valószínűsíthetően felszabadított közszolgák, mert nevük előtt van egy Colonius név, ami a colonia-ból származik. A felszabadítottak volt uruk nevét vették fel, ebben az esetben a colonia lehet a tulajdonos, a Colonius pedig a belőle képzett név, noha a felszabadított közszolgák esetében inkább a Publicius név volt használatban, ettől még lehettek közszolgák.
A név kivételével viszont más nem utal a két férfi esetleges szolgai mivoltára. A felirat alapján ez az öt személy feltételezhetően a város vezető tisztségviselőinek, a duumvir-eknek, aedikiseknek, quaestoroknak segítettek, ahogy lex Irnitana passzusai állítják, esetleg áldozás, illetve egyéb szertartás alatt segédkeztek, nincs ugyanis olyan elnevezés, amely valamely hivatalra, munkakörre utalna.

II. A második csoporton, azaz a városi adminisztráción belül a kincstárnokok érdemelnek különös figyelmet. A város pénzügyeinek intézése volt a városi hivatalok legfőbb feladata az antik városvezetésben. A római birodalom minden városa rendelkezett egy saját kincstárral (lat. arca publica, aerarium, gör. tamieion), és a pénzügyeit függetlenül, saját felelősségére intézte. Mivel ez az önigazgatási modell olykor sikertelennek bizonyult, a Kr. u. 2. századtól császári különleges tisztviselőket, curatorokat (lat.), küldtek ki a városok pénzügyeinek felül-vizsgálatára. Hogy a városi pénzügyek világa milyen törékeny volt, azt Plinius levelezéséből is kitűnik, ahol amellett, hogy a bithyniai városok pénzügyi irányítását dicséri, olykor rossz befektetésekről is beszámol.

A városok mindennapi pénzügyeinek alaposabb, mélyrehatóbb megismerésére egyelőre a források szűkössége miatt nem lehetséges. Azonban még ezek az antik valósághoz képest szórványos ismereteink is arra utalnak, hogy a városokban nagy volt a pénzmozgás. Bevételek körébe tartozott az ingatlan, illetve a használati jogok (pl. mező-, erdőhasználat, halászati jog a közösség vizein, a folyók, só lepárlók, bányák használata) haszonbérletbe adása, belépők (fürdőkbe, színházakba), a nyilvános vízvezetéket használókat sújtó adó, piac, kereskedők adói, vám és a summa honoraria.
Kiadások körébe többek között az istenek tiszteletére bemutatott ünnepi játékok voltak, de a császárkultusz, a nyilvános kitüntetések, követségek, a cursus publicus támogatása, a középületek fenntartása (fürdők, színházak, stb. keleten még a gymnasionok palaistrák), újak építése, helyi tanítók és orvosok fizetése, valamint a közszolgák fizetése és ellátmánya (cibaria) tartozott. Ezek alapján belátható, hogy a kincstárra és a kincstárban dolgozó quaestorokra, jegyzőkre (scribae) és servus publicusokra milyen fontos szerep hárult.

Egészen biztos, hogy az állami kincstárban (arca publica) dolgozó közszolgák közé tartoznak azok, akiket arcariusnak neveznek a feliratok, valamint a dispensatoruk is, ugyanis Gaius, a Kr. u. 2. században élt jogtudós Institutionesében kifejti, hogy azokat a szolgákat, akiket a pénzek kezelésével bíztak meg, dispensatoroknak nevezik. Egy Asculum coloniából származó felirat a rabszolga hivatalát igen aprólékosan írta le:

dispensator arc(a)e summar(um). A summae szót itt pénzösszeg (summa) értelemben használja a felirat, bár Mommsen szerint városi kincstár értelmezés is lehetséges. Bármelyik jelentést is veszem alapul, nem változtat a közszolga kincstári alkalmazásának a tényén, sőt ez alapján az actor summarum és a vilicus summarum címmel rendelkező állami szolgák is a kincstári személyzet részét képezték.

A pannoniai feliratos anyag áttekintését az arcariusokkal kezdem. WEIB nem ismer egy pannoniai szolgát sem, aki arcarius címet viselt, pedig egy Intercisából (Dunaújváros) előkerült felirat megnevez egy bizonyos Chrysantust, aki servus arcariusnak nevezi magát. Am mivel a felirat eleje letört, lehetetlen megállapítani Chrysantus publicus mivoltát, a többi pannoniai feliraton pedig nem fordul elő. A szórend alapján viszont inkább egy magán-személy rabszolgája lehetett.
Hat dispensator található pannoniai feliratos anyagban, közülük viszont egyik sem használ szolga (servus, verna) vagy fel-szabadított (libertus) elnevezést, még ha sokan közülük az Augusti nostri dispensator vagy Augustorum nostrorum dispensator címet viselik. Kérdés, hogy ez a cím vajon tényleg úr-szolga függést, esetleg vezető-beosztott viszonyt jelentett, vagy a hivatalnokok ezzel csak az uralkodó iránti kötődésüket, hűségüket akarták kifejezni. Mivel mindnyájan közülük egynevűek (pl. Fructuosus, lucundus), egyesek közülük görög nevűek (Alexander, Threptus), ez császári rabszolga-státuszt jelöl. A feliratok a 3. századra datálása akár szabad státuszt is feltételezhetne, de a kincstárosok esetében a felszabadítás ritka esemény volt.

Van még summarum terminust használó felirat Pannoniában, amelyek közül Weib mindkettőt említi:

Neviodonum (Drnovo):
- Invicto deo Charito
Neviod(unensium) summ(arum sc. dispensator)
- Fortunae Aug(ustae) sac(rum) Restutus summarium sc. dispensator)

Az első feliratot fenntartás nélkül elfogadja Weib a Neviodunensium miatt, ami nemcsak a summarummal van egyeztetve, hanem egyúttal Charitóra is vonatkozik, azaz a felirat állítója Neviodonumból való. A második feliratot viszont a város hiánya miatt fenntartással kezeli, ugyanis nem minden summarum elnevezést használó automatikusan közszolga.
Nyilvánvalóan a város vagy más, publicusra utaló elnevezés hiánya aggasztja, de a felirat többi részének hiánya miatt lehetetlen teljes bizonyossággal eldönteni a problémát. A szlovén feliratos corpus (ILSl) viszont mindkét személyt közszolgának tekinti. Weib, ahogyan korábban írtam, a summarumon pénzösszeget, az ILSl viszont egyértelműen városi kincstárat ért, a két jelentés nem feltétlenül zárja ki egymást, a feliratok töredékes volta sem visz közelebb a megoldáshoz.

A vilicusok közül a kincstárban dolgozókkal kell foglalkozni, tehát vilicus mellett a summarum vagy az intézménynév (arca v. aerarium), esetleg az ebből képzett foglalkozás (arcarius vagy aerarius) szerepel. A vilicus elnevezés ugyanis elsősorban egy agrárüzem, azaz a majorság (villa) igazgatója, főleg a földművelésről írók (Cato, Varro) használják ilyen értelemben. Ezek a szerzők és a korai feliratok jó része a földeken dolgozó rabszolgák (familia rustica) felügyelőjét értették a vilicus elnevezés alatt. Ám a császárkori gazdag feliratos forrásanyagban ennek az elnevezésnek a megváltozását és kiterjesztését figyelhetjük meg. Ezt a terminust sok másik hivatali címnél használják, mint pl. birtokok, földalatti és felszíni bányák, a császári birtokok és javak, könyvtárak, fürdők, amphiteatrumdk, a pénzügyben pedig a provinciális vámés adóügyi hivatalok igazgatói. A vilicusi beosztású servuspublicusok között van forrás a fentebb említett kincstárnokok mellett piaci felügyelőre (vilicus macelli), árvák ellátását végzőkre (vilicus ab alimentis), valamint az ólomöntők felügyelőjére (vilicus plumbariorum)?

A pannoniai feliratok között 21 vilicust lehet találni. Ebből Weib egyet ismer el servus publicusnOk, Daphnust, aki viszont egy különleges feladattal megbízott szolga. A többi felirat vagy töredékes ahhoz, hogy lényegi információt nyújtson, vagy magán-, illetve császári kézben levő rabszolgák, és szabadok nevét tartalmazza.
A pannoniai feliratos anyag bemutatása két további kérdést vet fel: a pénzügyben dolgozó közszolgák különböző elnevezései valamilyen rangot jelentenek-e, azaz egy arcarius pl. alacsonyabb rangú volt-e mint egy dispensator. Továbbá, ha ezek az elnevezések egy hivatali ranglétrára utalnak, akkor milyen fo-kozatokat kellett végig járni, egyáltalán, hogyan lehetett előlépni. Ám ha ezek mégsem egy hivatali hierarchia különböző fokait je-lentik, akkor arra a másik kérdésre kell választ kapni, hogy vajon a különböző elnevezések eltérő feladatokra specializálódást jelentettek-e, azaz milyen feladatok tartoztak pl. egy arcariushoz vagy egy dispensatorhoz.

Weib szerint nincs bizonyíték arra, hogy a hivatali szolgák rétegén belül létezett bármilyen hierarchia, hogy pl. a dispensator magasabb rangú lenne, mint az arcarius, sőt a feliratos források alapján az utóbbi épp úgy az állami szolgák legfelső rétegébe tartozott.
Ami a servus publicusok feladatait illeti, mivel a különböző elnevezések nem rangot rejtenek, nem lehet éles különbséget tenni beosztásuk között, sőt, a különböző címek ugyanazt a feladatkört rejtik. Hogy ez mit foglalt magában, arra a feliratok és az irodalmi források sem nyújtanak lényeges információkat, a Digesta viszont nyújt néhány támpontot.

A Digesta szemelvényei viszont magánszemélyek rabszolgáira vonatkoznak, tehát vitat-ható, mennyiben vonatkoznak a bennük foglaltak a közösségi rabszolgákra, Weib szerint ez nem képzi megfontolás tárgyát. Az adott részletek azt emelik ki, hogy a kincstáros feladata ura számviteli vagy pénztárkönyveinek (rationes) vezetése, amit nagyfokú önállósággal végzett. Arról nem tesznek említést a jogászok, milyen gyakorisággal ellenőrizték könyvelését, ám a felszabadítás előtt a szolgának mindenképp el kellett számolnia a valóságnak megfelelő könyveléssel, és azt urával ellen kellett jegyeztetni, ugyanis felszabadítás után már nem lehetett felelősségre vonni korábban elkövetett hibáiért, amik addig esetleg rejtve maradtak - ezekért a dotninusa.dk. kellett felelnie. Emiatt rendkívül ritka a pénzügyekben dolgozó szolgák felszabadítása. Ennek megfelelően a kincstárban dolgozó közösségi szolgák feladata a városi pénztárkönyvek vezetése, a bevételek és kiadások könyvelése, és az érmék megszámolása volt. Valószínűleg a közkincstárba való befizetéseket közvetlenül a közszolgáknál kellett intézni, mint ahogy a kifizetéseket is.


III. Egy servuspublicus sajátos feladatkörét mutatja be egy Savariából származó felirat:
Genio candidat(orum) Ven(eris) Vict(ricis) Daphnus col(oniae) Sav(ariae) vil(icus) kal(endarii) Septimi[a]ni (kiemelés tőlem - Z. A.) sac(erdote) P(ublio) Ael(io) [Sjabiano d(onum) d(edit).

Borhy László fordításában: „A hivatalra pályázók Tédősgellemének, Venus Victrixnek Daphnus, Savaria városának közszolgája, a Septimius Severus által tett alapítvány ügyvezetője (kiemelés tőlem - Z. A.)

Publius Aelius Sabianuspapi tisztségének betöltése idején adja és ajánlja.” Borhy László és Mócsy András Theodor Mommsen értelmezését véve alapul a kalendáriumot alapítványnak, pénzalapnak tartja, amelyet Septimus Severus császár (193-211) alapított, és amelynek kezelője Daphnus, a közszolga. Weib egy más értelmezést részesített előnyben, amelyhez előbb a kalendárium intézményét kell röviden bemutatnom.

A kalendárium ugyanis eredetileg egy számviteli könyvet jelentett, amely a hitelező vissza nem fizetett kölcsöneit és azok kamatait tartalmazta. Magában foglalta a visszafizetés napját is, amely általában az adott hó első napjára, latinul kalendájára esett, amiből a könyv neve származik. Ami nemcsak magán hitelezőknél volt alkalmazásban, hanem a közösségek esetében is, amelyek állami pénzekből képesek voltak hiteleket nyújtani. Ez utóbbiakat a kalendarium publicum vagy kalendarium rei publicae néven tartottak nyilván. A könyvelést valószínűleg a pénzügyek igazgatásával megbízott servus publicusdk végezték (arcariusok, stb.), noha erre nem adnak konkrét példát a források.
A közösségek kalendariumainak felügyeleti szerveként hozta létre Traianus császár Itáliában a Kr. u. 2. század elején a curator kalendarii intézményét. Továbbá ismerünk három császári tulajdonban lévő kalendariumot, amelyekről nem derül ki, hogy milyen úton kerültek császári kézbe, és amelyekhez egyéb bürokratikus intézményeket csatoltak. Ez azt a kérdést veti fel, hogy ezek esetében a kalendarium még a régi értelemben áll (azaz hitelkönyvről van szó), vagy már új jelentés társult hozzá. Pantelis M. Nigdelis szerint a fenti három kalendarium nem kizárólag hitelkönyvet jelentett, hanem azokat a kiterjedt földbirtokokat is hozzászámították, amelyek elkobzás vagy öröklés útján kerültek a császár kezére, magukban foglalva az előző tulajdonosnak fennálló tartozások behajtását is.

A fentiek alapján Weib egy új értelmezési keretet állít fel a pannoniai jelenség megértéséhez. Eszerint a kalendarium Septimianum esetében egy bizonyos Septimius földbirtokáról lehet szó, amely a rabszolgákat és a bérleti szerződéseket is magában foglalta, amely vagy ajándékozás vagy öröklés, de akár elkobzás útján a város tulajdonába kerülhetett. Daphnus tehát nem a tény-leges városi pénztárkönyv könyvelője volt, hanem egykor magán-kézben, egy bizonyos Septimius tulajdonában levő kalendárium vilicusa volt, a város pedig továbbra is őt bízta meg a kalendárium felügyeletével.
A kincstári fejezetben jellemzett vilicusdk kivételével a vilicus eredetileg gazdatiszt, rabszolga-felügyelő értelemben volt használatos. A vilicus elnevezés tehát újabb bizonyítékot nyújt arra, hogy a kalendárium Septimianum nagyobb földbirtokokat is magában foglalt. Az a kérdés, hogy a kalendarium alapítója Septimius Severus-szal lenne azonos, nem dönthető le teljes bizonyossággal a források hiánya miatt.

Mommsen és Mócsy érvelése ellen szól, hogy nem ismert más olyan példa, ahol a császár hozott volna létre egy kalendariumot, amit azután a közösségnek adott volna. Az a fel-vetés sem bizonyítható, hogy Septimius császár, ráadásul akad még egy felirat szintén Savariából, amit egy Septimius nevet viselő családnak állítottak. De hogy a kalendarium a ehhez vagy egy másik Septimius családhoz tartozott, illetve ezek milyen kapcsolatban álltak egymással és a császári családdal, erről források hiányában nem lehet biztosat mondani.
Weib értelmezése pedig annyiban ellentmondásos, hogy a kalendarium tágabb jelentése csak a magánkézből császári kézbe került kalendarium esetén bizonyított, városi kézbe kerülésére nincs példánk, és a kettő folyamat közötti párhuzam csak valószínűsíthető. Emellett a vilicus tevékenységében is változás állott be a földművelésről író szerzők (Varro, Columella) óta, ugyanis a terminus a Kr. u. 2-3. századra nem gazdatisztet, hanem ügyintézőt, elöljárót jelölt.


IV. Az irattárak óriási szerepet játszottak az antikvitásban. Már mykénéi kultúra alatt fennálltak, és a palotagazdaság hivatalos okmányait tartalmazták. Athén a Kr. e. 4. században rendelkezett bizonyíthatóan központi, állami irattárral, az Agorán levő Métróonnal, amiben a városi törvények, rendeletek mellett magánjellegű dokumentumok is helyet kaptak, mint pl. bírósági jegyzőkönyvek. Cicero megjegyzése szerint Rómában, a kezde-tekben a törvények kerültek az irattárba.
A központi állami irattárnak a Capitolium mellett található aerarium populi romani vagy aerarium Saturni (ti. a Saturnus templomban volt elhelyezve) felelt meg, amely emellett állami kincstárnak is számított, sőt, inkább ekként funkcionált. Ezért egy más fogalom fejezi ki az irattárnak a latin megfelelőjét, a tabularium, amely a tabulae publicae-ból, azaz közösségi iratokból származik, amiket ezekben a tabulariumokban tároltak. A császárkorban azután egyéb állami levéltárak is létrejöttek, mint a császári irattár (tabularium Caesaris), vagy a tábori levéltár (tabularium castrense)?

A császárkorban a római okirattárak a népesség adózási regisztrálásában játszottak komoly szerepet. Ez a folyamat abban csúcsosodott ki, hogy a császári bürokrácia kiszélesedésével csak-nem minden hivatal okirattárhoz jutott. Továbbá minden egyes kormányzó székhelyén létezett egy provinciai okirattár (tabularium provinciae). Ezek nagyrészt azokat a dokumentumokat tartalmazták, amelyek a bürokrácia alsó szintjein keletkeztek. E hivatalok létére gyakran csak azok a feliratok utalnak, amiket a bennük dolgozó irattárosok (tabularii vagy adiutores tabularii) állítottak. Ahogy a császár saját okirattárai igazgatását a familia Caesarisra bízta, úgy a városok számára is kézenfekvő volt, hogy a személyzet egy részét a familia publica soraiból töltsék fel. Ennél-fogva nem tekinthető különösnek az, hogy az irattár személyzetén belül megtalálhatóak voltak a közszolgák (servi publm)?

Az archívumokban alkalmazott állami szolgákra már az athéni demokrácia fénykorában vannak források. Rómában az állami okirattár alkalmazásában álló közszolgákra a Kr. e. 169. évből van biztos forrás. Livius arról számolt be, hogy ennek az évnek a censorait, Tiberius Gracchust és C. Claudiust a néptribunus, P. Rutilius államellenes cselekedettel vádolta, és ez ellen tiltakozva „a censorok tüstént felmentek Libertas oszlopcsarnokába, itt lepecsételték az állami számadásokat, lezárták az irattárat, elbocsátották az állami szolgákat (kiemelés tőlem - Z. A.), s kijelentették, hogy addig semmiféle hivatalos tevékenységet nem folytatnak, amíg ügyükben a nép ki nem mondja az ítéletet:”
A servuspublicusdk ezen a téren történő alkalmazása valószínűleg régebb óta bevett szokás volt, talán a Kr. e. 3. esetleg 4. századra nyúlt vissza. Római irattárak személyzeteként egészen a császárkor közepéig alkalmazták őket: a fratres arvales iratai említik, hogy Kr. u. 155. december 11-én Carpus publicus Corneliust áthelyezték a quaestorok archívumába másolási feladatokra.

A pannoniai feliratos anyagban számos helyen megjelenik az irattáros, ám közülük Weib csak egyet ismer el servus publicusnak, amiben Lucius Publicius Aper libertásnak és tabularius rei publicaenek vallja magát: Emona (Ljubljana): Diis(!) Man(ibus) [s(acrum)] / L(ucio) Publ(icio) Apro / lib(erto) et tabul(ario) / rei publ(icae) Aug(ustali) / gratuito / vivusfec(it) sib(i).

A felszabadított státuszra a Publicius név utal, amely szolga publicus mivoltából eredetezhető. Tehát már csak valaha szolgálatban levő közszolgáról van szó, aki szabadságot nyert, ami abból a szempontból érdekes, hogy birodalom szerte több ilyen libertus jelent meg a 2. századtól.

Ezen kívül még két aquincumi felirat szól irattárosról, amelyeknek töredékes volta miatt lehetetlen biztonsággal meg-állapítani, hogy a feliratállító servus publicus-e.
Aquincum (Budapest):

- Iunoni / Reginae / P(ublius)
Aellus) Ma/ ximinus tab(ularius) c(ivitatis) Er(aviscorum) / v(otum) s(olvit) l(ibens) mlerito
- [Deo Si][vano C]la(u)diu[s Urs]inu[s tabul]ari[us ---] votum solv(it) libe(n)s [m]erito.

Közülük az első Publius Aelius Maximinus, az eraviscus törzs (civitas) irattárosa nem tekinthető közszolgának, mivel Publius Aelius Hadrianus uralkodása alatt vagy után polgárjogot szerzett. Tisztségét feltételezhetően még a civitas létezésekor, a municipium megalapítása előtt vehette fel, Aquincum városi rangra emelése illetve a civitas megszűnése után pedig tovább viselte a korábbi tisztségét. Második esetben a felirat töredékessége teszi bizonytalanná, hogy az illető tényleg szolga volt-e.

A többi felirat állítója pedig a familia Caesaridhoz tartozik, felirataik tartalmaznak érdekes adatokat a közösségi szolgaság vizsgálatához. A hivatali rangsort tekintve Weiba tabulariust tartja az irattár vezetőjének, alatta volt az adiutor tabularii, mint az irattár személyzete, és vele egy szinten, esetleg alatta az a tabulario vagy esetünkben ex tabulario rétege. Ezek az elnevezések mind meg-vannak a pannoniai feliratos anyagban, de már a császári rab-szolgák, felszabadítottak esetében. Ez természetes annak fényében, hogy a császári adminisztráció kiépítése során az irattárakban fokozatosan egyre több császári alkalmazott dolgozott, a minta tehát a közösségi szolgaság volt.
Egy Poetovióban (Ptuj) talált felirat egy bizonyos Philades-potusról szól, aki amellett, hogy Augustorum nostrorum verua volt, azaz szolgaságban született császári rabszolga, a custos tabularii címet viselte. Ez a cím az irattár őrét jelentette, de az őrség pontos feladatkörét nem ismerjük. A cím egyébként még Rómában és Karthágóban fordul elő, és mindhárom esetben a familia Caesaris tagjáról van szó. Itt is kérdéses, hogy vajon ennek a posztnak volt-e előzménye a servus publicusok funkciói között.

Fentebb említettem, hogy a rendfenntartó alakulatokban dolgoztak közszolgák, lehettek kisegítő rendőrök, börtönőrök, vagy hóhérok is, de a piacok felügyeletében is szerepet vállaltak. Mivel az antik archívumok a nyilvánosság előtt nyitva álltak, és a magánemberek is betekintést nyerhettek az irattárba, biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítani, de még így is számtalan biztonsági problémáról számolnak be a források, leginkább okirathamisításról. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy mind a görög, mind a latin jog súlyosan büntette az okirathamisítást, illetve az okiratok megsemmisítését, akkor nyilván gyakori volt az ilyen jellegű bűntény. A biztonsági intézkedések egyike lehetett a custos tabularii létrehozása.

Az okirattárakban dolgozó közszolgák tevékenységi körének meghatározásához célravezetőnek tűnik az irattárakban tartott dokumentumok mennyiségét és minőségét ismertetni. A Lex Irnitana alapján a következő dokumentumok voltak megtalál-hatóak egy irattárban: a császári rendeletek (epistulok, edictumok), a decreta decurionum (a közösség vezetőinek határozatai), a népgyűlés (comitia) jegyzőkönyve, a városi vezetők (decuriones), hivatalnokok, papok, alkalmazottak jegyzéke, a hivatalnokok és jegyzők esküformulái, a város számlái, a közösségi földek és ingatlanok jegyzéke, polgárok cenzuson alapuló lajstroma, a helyi telek-könyv, a város külkapcsolatainak iratai, az ünnepi naptár, valamint a bíróság iratanyaga.

A római uralom alatt a provinciai városok hivatalnokainak nagy szükségük volt minden lépésük dokumentálására, és az iratok megőrzésére a hivatalok tevékenységeinek ellenőrizhetősége miatt. Ennél fogva a birodalom mindkét felén sok okirat keletkezett és az alkalmazott irattárosok feladata volt az iratanyag könnyen hozzáférhetővé tétele. Tehát az irattárosnak elsősorban sorban rendezni, rendszerezni kellett az okiratokat, valamint az irattár zavartalan működését biztosítani és rendjét felügyelni. Továbbá feladata volt a hivatalnokok kérésére az okiratokat kiadni, a magánembereknek ezekbe betekintést nyújtani.


V. Az ólomöntők (plumbariusok) munkája a városi vízellátásban, ezen belül is az ólomból készült, belvárosi vízvezető csövek (fistulák) előállításában volt fontos. Számos pecsét maradt az utókorra a birodalom nyugati feléből, többek között a pannoniai Sisciából is, amit a gyártója vésett bele az ólomcsőbe: Col(oniae) Sis(ciae) (Sziszek, Sisak) ΊEL(?) ser(vus) f(ecit). A f(ecit), azaz készítette ige világossá teszi, hogy a szolga tényleg plumbariusként dolgozott.
A szolga állami státuszára a felirat többi részéből következtethetünk: a felirat először a cső tulajdonosát, a községet nevezi meg, és csak utána azonosítja a szolgát, ami arra utal, hogy Tel(?) servus publicus volt, nem pedig magánkézben levő szolga. Bár Rómában szabadok is állítottak elő fistulákat a közüzemi hálózatnak, a vízvezetékeken magukat tüntették fel, műhelyükben dolgozó szolgáikat csak a legritkább esetben. Ezért a ser(vus) jelzés értelemszerűen elegendő arra, hogy a felirat állítója állami szolgának minősüljön.

A városi tulajdonú ólomöntők száma bár nem csekély, eltörpül a feliratos anyag többi ólomöntő bélyegzői mellett. Az ólomöntő közszolgák feladata ólomcsövek öntése volt, amit a városi csatornahálózat fő vezetékeinek kiépítésénél használtak fel, amihez az egész közösség hozzájárult, míg az ebbe csatlakozó magánvezetékek kiépítése önálló műhelyek hatás-körébe tartozott. A fogyasztó saját pénzéből fizette ki az építési költségeket. De nem mindenhol volt ez általános, sok városban, mint pl. Lugdunum, Ostia, stb., a feliratok tanúsága szerint az összes vízvezetéket egyéni vállalkozók gyártották le, a város az ólomcsövek gyártását pályázati úton valósította meg.
Máig tisztázatlan kérdés, hogy néhány város miért nem alkalmazta ezt a közművek építésénél bevett eljárást, és miért tartottak fenn saját műhelyt saját rabszolgákkal. Kérdéses az is, hogy vajon olcsóbb volt ez az eljárás, mint a pályázat, és hogy kik fektették le ezeket a csöveket, a gyártók, vagy erre már pályázatot írtak ki. Nagyon valószínű, hogy ezek a közösségi műhelyek csak ideig-óráig álltak fenn, azaz csatornahálózat fő elemeinek megépítéséig, azután felszabadították a személyzetet.


VI. A vízvezeték-készítés mellett a téglák gyártása az az „iparág”, ahol a servus publicusok megtalálhatók voltak a császárkor városaiban. Már a közösségi vízvezetékgyártó mű-helyek száma is elég csekély volt a magánkézben levő, önálló mű-helyekhez képest. A téglagyártó műhelyek esetében az arány még kedvezőtlenebb: WEIB csak két pecsétet talált összesen öt téglán. A latin nyelvű városok köréből egyetlen név maradt fenn, amely felszabadított státuszt jelölhet. Savariában kettő tégla került elő Lucius Savariensi Ionius pecsétjével, illetve még három tégla, amely az EX OF L S I pecsétet tartalmazza. Ennek a feloldása Ex officina) L(uci) S(avarensis) I(oni), azaz valószínűleg saját műhelye (officina) volt.
Sajnos eme források alapján nem lehet megnyugtató módon tisztázni, hogy vajon az illető tényleg felszabadított közszolga volt-e, és hogy még szolgaként egy közösség téglagyártó műhelyét igazgatta-e. Mindez abba az irányba mutat, hogy a közösségi téglagyártást kivételes in-tézkedésnek kell tekinteni, noha Pannoniában négy olyan téglavető műhelyről (Siscia, Quadriburgium, Vincentina, Arrianis) tudunk, amely egy település tulajdonában volt.
A városok általában nem tartottak fenn állami építőipari üzemeket, hanem a közmunkákat kiadták magánvállalkozóknak pályázati úton. Csak a katonaság tartott fenn saját téglagyárakat saját szükségletének kielégítésére. Egyelőre rejtély marad, hogy milyen alkalomból sikerült annak a néhány városnak és talán Savariának egy saját műhelyt felállítani, mint ahogy az is, milyen épületeket emeltek a város kezében levő téglákból.


Összegzésképpen elmondható, hogy Pannonia provincia feliratos anyagában találhatók szép számban rabszolgák, többségük magánkézben van, de nem kevés a császár tulajdonában lévő vagy onnan szabadultak száma is. Az utóbbiak vizsgálata annyiban kapcsolódott a servitus publicához, hogy a köz-szolgákat gyakran a császári szolgák váltották. Az újonnan létrehozott hivatalok esetében feltételezhető, hogy a közszolgák már fennálló mintáit követték.
A közösség tulajdonában levő pannoniai szolgák közül sikerült azonosítani egy kincstárost, valamint egy feltehetőleg közszolga kincstárost, egy kalendárium ügyintézőjét, egy tabulariust, továbbá egy valószínűleg tabulariust, egy ólomöntőt, egy téglagyártót, akinek közszolga státusza bizonytalan, valamint még három biztos és kettő valószínűsíthető servus publicust, akiknek a pontos szerepe nem határozható meg.

A pannoniai feliratokban a különféle hivatalokban dolgozó servus publicusok munkaköri feladatai jól beilleszthetők a Weib által felvázolt munkaköri leírások rendszerébe, egyedül az irattárak esetében az irattár őrsége egészíthetné ki eddigi ismereteinket, ha kétséget kizáróan lehetne bizonyítani ennek a címnek a meglétét közszolgák esetében. A kalendárium Septiminanum értelmezése pedig számos kérdést vet fel, amelyeket a régészeti ásatások útján napvilágra kerülő új források tisztázhatnak a jövőben.


Zimonyi Ákos