logo

XVII September AD

Rabszolgagyermekek családi viszonyai

Ez az oktatási struktúra a szabad és írástudó réteg gyermekkorát határozta meg. A szegény családok gyermekei, valamint a rabszolgák nagy része számára a ״szabad emberhez illő iskola” elérhetetlen volt. Egy kisebb részük mégis a szabadokkal azonos műveltségbeli oktatást nyerhetett. Hogy ennek okát megértsük, ismernünk kell azokat a tipikus családi szituációkat, melybe egy rabszolga gyermek beleszülethetett. Az első adottság a biológiai család, azaz az anya személye, akitől a gyermek örökli jogi státuszát.
Az anya mellett nem ritkán ott találhatjuk a biológiai apát is. Ez római sajátosságnak tűnik, a görög epigráfiai dokumentumok adatai alapján rabszolganők és gyermekeik alkotnak családot, az apák említetlenül maradnak. Úgy tűnik, Görögországban a férfi rabszolgák számára valamiért nehezebben megvalósítható volt egy stabil családot létrehozni. Az egyiptomi papiruszok tanúsága szerint nem ritkán tíz év alatti gyermekeket adnak el egyedül, felnőtt kísérő nélkül, gyakran korábbi lakhelyüktől hatalmas földrajzi távolságokra.
Nem tudjuk, hogy ez a gyakorlat kronológiailag és földrajzilag mekkora területre általánosítható. Rómában ugyanakkor számos közös sírfelirat tanúsítja az apa, anya és gyermekeik alkotta rabszolgacsaládok létét. E családok sérülékenységét mutatja, hogy, ha felszabadítás utáni nevükön szerepelnek, nem ritkán az összes családtag más-más családnevet visel, hiszen különböző tulajdonosok szabadították fel őket. Egy rabszolga jogi értelemben nem házasodhatott, helyzet csak Nagy Konstantin alatt változik.

A rabszolgagyermek biológiai családja egy a jog által is elismert familia része, melynek belső viszonyrendszere rendkívül összetett. A famílián belül egy rabszolgagyermek számos módon kerülhet akár privilegizált helyzetbe is. A legegyszerűbb mód, ha a biológiai apa egyszersmind a tulajdonos is, ilyenkor a gyermek megnevezése filius naturalis.
A római családfogalom és leszármazástudat sokkal kevésbé alapult a vérségen, mint a középkori. Szemben a középkori gyakorlattal az antik Rómában elképzelhetetlen volt, hogy előkelőségek törvénytelen gyermekei címeket nyerjenek, vagy nyilvánosan elismerjék őket. Helyzetük azonban így is kedvezőbb volt az átlagnál, bár a jog és a társadalmi szokások azonos módon kezelik őket más olyan esetekkel, ahol a tulajdonos érzelmi kapcsolatban állt egy rabszolgájával.

Az Augustus alatt hozott Lex Aelia Sentia törvény célja a mértéktelen rabszolga felszabadítás vagy másként a manumissio akadályozása volt. A törvény tiltotta a 30. évét még be nem töltött rabszolga jó ok nélküli felszabadítását. A törvény alóli kivételek olyan helyzeteket sorolnak fel, ahol a szolga szorosabban kötődik a családhoz, s ahol a jogalkotó feltételezése szerint a tulajdonos érzelmileg is kötődik a szolgához: dajka (nutrix), paedagogus, ágyas (csakis abban az esetben, ha házasság céljából szabadítanák fel), természetes gyermek (filius naturalis), tejtestvér (collactaneus). A kivételek közé beletartozik a capsarius személye is. A capsarius idősebb gyermek, aki a gazda gyérmekét állandóan kísérte, iskolában és játékban is megosztotta vele idejét. A közösen töltött idő csaknem testvéri kapcsolat kialakulásához vezethetett.

A verna kifejezés háznál született rabszolgát jelent, őket éppen ezért hűségesebbnek tartották, mint a vásárolt szolgákat. Ez önmagában is kiemeltebb státuszt eredményezett. A rabszolgagyermekek életéről érdekes információkat őriznek a sírfeliratok, ahol gyakran említik az őket gyászolókat. Az anya és az apa személye mellett a dajkák (nutrix) is megjelennek.
A csecsemők többségét valószínűleg nem anyja szoptatta. A felsőbb osztályok esetében ennek elsősorban kényelmi okai voltak, a rabszolgák körében a gazdasági érdek indokolhatta vagyis, hogy az anya minél előbb munkába állhasson. Az epigráfiai dokumentumokon gyakran jelennek meg ,,mammati” és ”״tatók”. Ez a két szó az anya és az apa latin gyermeknyelvi megnevezése volt, azonban a sírfeliratokon sokszor a biológiai szülőktől különböző személyeket jelölnek így, akik valószínűleg vér szerinti rokonság nélkül szoros érzelmi kapcsolatot ápoltak a gyermekkel: a kicsit idősebb gyermekről gondoskodó szolgák vagy akár a tulajdonos is így nevezhette magát a feliratokon.

A szinte mindig a tulajdonos szemszögét megörökítő források adatai alapján a famílián belül élő gyermekek viszonya békés és idilli, kedvelt irodalmi toposz az együtt játszó szabad és szolgasorsú gyermekek látványa, bár ez a kép, ha nem is valótlan, de erősen idealizált.

A római társadalom semmi szégyellnivalót nem látott abban, hogy szabad felnőttek érzelmileg kötődtek a famíliájukban felnövő rabszolgagyermekekhez. Ezek az érzelmi viszonyok természetesen meglazulhattak, amikor a gyermek már nem volt ״aranyos”, vagy eredményezhette akár azt is, hogy a gyermekét lényegében csak érzelmi szükségletek kielégítésére tartották úgy, akár egy palotapincsit. Szerencsés esetben azonban ez a kapcsolat eredményezhette a gyermek jövőjéről való hosszú távú gondoskodást is.

romaikor_kep



Kérdéses lehet, hogy a rabszolgák hány százalékát adták el korán, még kisgyermekként. Az egyiptomi rabszolga adás-vételi szerződések számos adatot megörökítenek erre vonatkozóan. A szerződések tanúsága alapján azt mondhatjuk, hogy elég magas százalékot képviselnek az egyedül, felnőtt nélkül eladott kisgyermekek. Ez valójában azt is jelenthette, hogy a gyermek akár egyik provinciából a másikba került, s így minden lehetőség elveszett számára, hogy szüleivel bármilyen kapcsolata legyen. Megállapíthatatlan, hogy e gyermekek közül, hányat vettek el a családjától, hányan voltak árvák, illetve voltak olyan kitett gyermekek {expositi}, akikről saját családjuk mondott le.
A gyermekkitétel mint a nem kívánt gyermekáldástól való megszabadulás egészségügyileg legbiztonságosabb módja az egész ókorban ismert és elfogadott volt. Elterjedtségének mértéke azonban már vitatott. Suetonius De grammaticis című életrajzaiban 15 rabszolga születésű tanár szerepel, közülük legalább kettő volt kitett gyermek, amely meglehetősen magas aránynak tűnik.
Az expositus egyetlen esélye az volt, ha valaki magához vette és felnevelte leggyakrabban, mint rabszolgát. A feliratokon a családon belüli megnevezésük lehet alumnus, „nevelt gyermek”, s úgy tűnik egyesek számára befektetési formává vált a kitett gyermekek gyűjtése, felnevelése, taníttatása, majd eladása. Ha ezek a kitett gyermekek felnőtt korukban megtalálták szüleiket, s származásukat igazolták, akkor lehetségessé vált, hogy szabad születésűvé nyilvánítsák őket.

Az alumnus szó nem csak a befogadott expositusía alkalmazható, hanem bármely, a családban felnövő gyermekre, aki jogi szempontból nem nevezhető családtagnak. A törvények gyakran a tulajdonos és az alumnus közötti érzelmi kapcsolatót emelik ki, ezért például a hitelező a végrehajtás során nem vehette el a gazdától az alumnus-tól.

Gyakran hallunk nők mivel a római jogban egy gyermektelen nő nem adoptálhatott. Bár a rabszolgatartó szerzők hajlamosak saját humánus bánásmódjukat hangsúlyozni, nem lehet kétséges, hogy a szabadok és a szolgák életmódja és életlehetősége már a kezdetektől fogva különbözött.
A Rómában döntően gyakorolt hamvasztásos temetkezés szokása korlátozza a kutatás technikai lehetőségeit, azonban a Herculaneumban talált csontvázak módot adtak a fiziológiai vizsgálatokra. A leletek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a felnőtt lakosság nagy része kemény munkát végzett egész életében, s még a gyermekek csontjai is a fokozott fizikai igénybevétel jeleit mutatják (legalábbis a leletek több mint 10 százaléka esetében). Egy hét év körüli kislány csontváza arra utal, hogy egyéves kora előtt a szó szoros értelmében majdnem éhen halt.

A szabadok és a szolgák curriculums már öt esztendős korukban elágazott. A szabad státuszú gyermekek számára az oktatás hétéves koruk körül vette kezdetét, az elemi iskolával. A rabszolgák esetében egyértelműen bizonyítható, hogy már ötévesen munkaképesnek tekintették őket. Ennek elsődleges bizonyítékait a törvény szövegekben találhatjuk meg. A római törvénykezés alig-alig avatkozott be a család magánéletébe, bizonyos esetekben azonban, például végrendeletek kapcsán, szükségessé vált a háztartás rabszolgáinak értékbecslése. A Digesta felsorolja, mely esetekben kell a rabszolga piaci értékét nullára értékelni: ha a rabszolga ötévesnél fiatalabb vagy fogyatékos. Hasonlóan értelmezhető Columella megjegyzése, miszerint a jó intéző kisgyermekkorától (ab infante) hozzáedződött a mezőgazdasági munkához.

Valamivel kedvezőbb Pomponius kijelentése (Dig. 7,1,55): ha egy infans korú rabszolga haszonélvezeti jogát Örökítették, ez akkor veszi kezdetét, ha az infantia életkorát elhagyja a gyermek. Az infantia életkora körülbelül a hétéves korig tartott. Nehéz megítélni, mennyire lehetett általános, hogy ilyen kicsi gyermekeket komoly munkára fogjanak. Csak egészen szórványos forrásadat tanúskodik ennyire fiatalon dolgozó gyermekről. Mellette szól ugyanakkor egy szomorú tény: Hermann-Otto tanulmányában a sírfeliratokon -ként aposztrofált gyermekekkel kapcsolatos adatokát vizsgálta.
Az 5-6 éves korosztályban volt a legmagasabb a halandóság, meghaladta még a csecsemő vagy a kisgyermekkori halandósági mutatókat is. A sírfeliratok 17%-a ilyen életkorú vernéké volt. Nem találunk adatokat ennyire fiatal korban megkezdett speciális szakmai képzésről, így azt gondolhatjuk, hogy háztartási feladatoknál használhatták őket. Természetesen egy 15-20 kg-os gyermek számára ezek a munkák nem voltak könnyűek, sem veszélytelenek.

romaikor_kep



Az a tény, hogy számítottak már ennyire kis gyermekek munkaerejére is, nem jelenti azt, hogy a Római Birodalmat apró „Twist Olivérek” népesítették be. A legkisebb szolgák számára fenntartott tipikus feladatkör volt például az asztali felszolgálás. Ulpianus példákat állít arra, mely munkára alkalmasak a serdülőkort még el nem ért szolgák (impuberes); egy gyermek is lehet librarius (könyvmásoló, fordító, esetleg a házi könyvtár kezelője), nomenculator calculator (könyvelő vagy legalább is valaki, aki képes pontosan számolni), histrio (színész).

A XVIII-XIX. századi gyáripar számos nehéz, fárasztó, monoton munkára alkalmazott gyermekeket, erre a római üzemekben is adott volt a lehetőség. Ulpianus azonban nem ilyen nehéz fizikai munkákát, hanem olyan könnyű szellemi tevékenységeket sorol fel, melyek elvégzéséhez szükségesek voltak a megszerzett alapismeretek. Említi továbbá a színészetet és egyéb szórakoztatói tevékenységeket, melyeket még ma is űzhetnek gyermekek. Ez azt jelenti, hogy számára a munka (operáé) képzettséggel járó szakmát jelentett.
Minden jel arra utal, hogy a szakmai képzés igazodva a biológiai érési folyamatokhoz 12 éves kor körül vette kezdetét szabadoknál és rabszolgáknál egyaránt. Mindez egyértelműen jelzi, hogy a római viszonyok között a gyermekmunka tényét és a gyermekek szakmai képzését külön kell választani. A gyermekmunka léte nem jelenti szükségszerűen azt, hogy valóban 5-10 éves gyermekek munkaerejére akartak támaszkodni.

Hogy a gyermeknek ötéves kora múltán értéke lett, egy járulékos következménnyel is járhatott: eladhatóvá vált. Maga a taníttatás is eredményezhette tehát a gyermek családból való kiszakítását. Az inasságba adás esetén a gyermek általában továbbra is a korábbi családjánál lakott, de nem minden esetben volt ez így. Az inasság altematívája lehetett, hogy a gyermeket eladták egy mesterembernek. A mester pedig kiképezte inasát, és aztán saját hasznára magasabb értékkel továbbadhatta. A döntést csak a tulajdonos pillanatnyi anyagi érdekei motiválták.
Nem tudjuk meghatározni, hogy a szegény szabad státuszú vagy rabszolgagyermekek közül hányan kaphattak komolyabb szakmai képzést, és hányan élték le egész életüket betanított munkásként. Mindenesetre a tulajdonosoknak érdekében állt a szolgáik taníttatása. Ez ugyanis csekély vagy szinte semennyi befektetés mellett a szolga értékét többszörösére növelhette.
A kézműves inasok esetében a mester fizetett a családnak vagy a tulajdonosnak. Ennek oka, hogy a mester a gyermeket munkaerőként használhatta, s egy rabszolgagyermek tulajdonosa ily módon anyagilag még profitálhatott is a gyermek képzéséből. A törvények szerint, ha a férj képeztette felesége szolgáit, e taníttatás értékét levonhatta a hozomány értékéből, hiszen a szolgák értékesebbek lettek, a hozomány kamatai pedig a férjet illették, csak a tőke maradt az asszonyé?

Ha a servulusok előtt álló képzéseket rendszerezni akarjuk, nagyjából három utat különíthetünk el. Az első a szabadok tanmenetét követő, ahhoz legalábbis hasonló képzési struktúra. A gazdagok háztartásaiban a könyvtárosok, titkárok, előkelő hölgyek titkárnői általában szolgák voltak. Bár tanulmányaikban nagy szerepe lehetett az autodidaxisnak, szükségszerű volt, hogy legalább alapszinten az általános műveltséget is elsajátítsák, mint látni fogjuk, erre a szabadokkal közös iskolákban került sor.
A második út valamely mesterség kitanulása volt. Valójában ez is egyezett a szabadok képzésével. A szakmák az ókorban általában apáról fiúra szálltak, s ez a rabszolgák esetében sem volt másként. A tulajdonos számára mindenképpen ez volt a legolcsóbb és leghatékonyabb módszer arra, hogy szolgája értékét képzettséggel növelje. Ezzel egyenértékű lehetőség volt, ha maga a tulajdonos tanította ki fiatal szolgáit a szakmájára. Emellett létezett az a szokás is, hogy a gyermeket egy mesteremberhez küldték inasként egy szakma kitanulása miatt. A fennmaradt inasszerződések szövegezése nem mutat különbséget a szolgák és a szabadok esetében.

A harmadik lehetőség szintén szakmai képzést jelent, azonban olyan, a háztartásban szükséges szakmák és szerepkörök elsajátítását jelentette, melyeket mindig is rabszolgák végeztek. Ez valójában egyfajta inas vagy komornyik-képzésnek tekinthető.
Ennek helyszíne az úgynevezett paedagogium volt. Nagyobb arisztokrata családok is fenntartottak ilyeneket szolgáik számára, a legjelentősebb paedagogiumok ugyanakkor a császári házhoz tartoztak. A források alapján úgy tűnik, kiváltságot jelentett a szolgák számára a paedagogiumba való kiválasztás, nem tudjuk azonban, milyen távlati lehetőséget jelentett ez számukra.
A képzés során elsajátított ismeretek többsége felszabadításuk után szabad emberként már nem volt hasznosítható. Ami mégis előnyt jelenthetett az a személyes kapcsolatrendszer kialakítása, továbbá a többi rabszolga előtt elért magasabb megbecsültség. Ez a három képzési irány és mód nem különült el élesen egymástól, hiszen a paedagogiumokban is el lehetett sajátítani a ״polgári” mesterségeket. A felosztást csupán azért alkalmazom, hogy a rendszer áttekinthetőbb és átláthatóbb legyen.



Tóth Anna Judit