logo

XVII September AD

Közműveltségi képzés az ókorban

Ahhoz, hogy a rabszolgák képzésének rendszerét megértsük, azt is vázolnunk kell, hogy a szabad gyermekek milyen oktatásban részesülhettek, pontosabban, mit értettek a szabad emberhez méltó műveltség alatt.
A hellénisztikus kultúra korszakára mind a latin Nyugaton, mind a görög Keleten, egy háromszintű oktatási rendszer alakult ki. Ennek legalsó szintje a ludi, görögül scholé, vagyis az alapfokú iskola, ahol az írás, olvasás és alapvető számtan jelentette a tananyagot körülbelül hét esztendős kortól kezdve. Modem értelemben vett iskoláról nem is igen beszélhetünk, bárki felcsaphatott tanítónak, ha talált fizető tanítványokat. Épületre sem volt szükség, gyakran egy-egy nyilvános oszlopcsarnok kis részét választották el függönyökkel a nyüzsgő piaci élettől, esetleg egy tanítvány szüleinek házában béreltek helyet az órák számára.

Az elemi oktatás folyamatát meglehetősen jól ismerjük, auktorszövegek számolnak be az írás-olvasás tanításának lépcsőiről, ajánlanak játékos segédeszközöket, papiruszon nagy számban maradtak fent iskolai dolgozatok, tanári kézikönyvek, illetve az iskolában zajló tevékenységeket megörökítő leírások. A ludit együtt látogatták szabadok és rabszolgák, fiúk és lányok. A gazdag családok gyermekei ugyanezt a képzést otthon, házitanítóktól kaphatták meg.

A következő szint a grammaticus iskolája; a tananyag, mint mindenütt az ókori oktatásban, irodalom-központú. A fejleszteni kívánt legfőbb kompetencia nem más, mint a kommunikáció. Az oktatás célja a klasszikus auktorok olvasása, megértése. Segítségükkel a diák elsajátíthatja a saját egyéni, jó stílusát mind élőszóban, mind írásban. Az előkelő vagy ambiciózus ifjak útja innen a retorikai képzéshez vezetett, mely a jogi, politikai pályára nyújtott felkészítést.

romaikor_kep



A rétorika tanárai jóval magasabb presztízst és társadalmi státuszt élvezhettek, mint az előző iskolatípusok tanárai. Az oktatás kapcsán gyakran szóba kerülő paedagogus nem tanár, hanem az a rabszolga, aki a gyermeket iskolába kíséri, és végig mellette marad. Quintilianus ajánlása szerint (1,8,11) intelligens, és valamelyest képzett személyt kell erre a feladatra választani. A gyakorlat valószínűleg ugyanaz volt, mint a dajkák esetében: azt választották paedagogusnok, aki komolyabb munkára fizikailag alkalmatlan volt.

Ez a rendszer rendkívüli mértékben kötetlen, az egyes iskolatípusok átfedik egymást. Az oktatásban eltöltendő évek száma és az egyes szintekhez szükséges életkorok is a tanuló képességeihez és nem biológiai életkorához alkalmazkodnak. A kézművesmesterségek képzései sem kezdődtek el a tizenéves kor előtt, így elvileg ők is írástudóvá válhattak még a szakmai képzésük megkezdése előtt. Ugyanez igaz az értelmiségi szakmák esetében is: a képzés formai keretét egy képzett mester melletti inaskodás adja. A mester dönti el tehát, milyen tudást vár el inasától.
Vitruvius a szabad művészetek széleskörű ismeretét beleértve a filozófiát vagy a zeneelméletet is várná el a jó építésztől. Hasonlóan vélekedik Galénos is az orvostudomány elsajátítását illetően. A gyakorlatban mindkét tudomány mestere beérhette annyival, hogy a képzésben részt vevő hallgató jól írt-olvasott és számolt.
Jellemző, hogy Vitruvius az építészek oktatása, képzése kapcsán kizárólag a szabad művészetekben szerzett előképzettségről, jártasságról beszél, s tulajdonképpen semmit sem szól az építészképzés mikéntjéről. Ez utóbbi vélhetően nem minősült iskolának, csupán gyakorlati képzésnek, ahol a tanonc a mester szóbeli közlésén keresztül sajátította el a mesterség fortélyait.



Tóth Anna Judit