logo

XVII September AD

Dolgozó lányok

Keith Bradley az egyiptomi inasszerződésekben előforduló gyermekeket három kategóriába sorolta: szabad születésű fiúk, rabszolgafiúk, rabszolgalányok. Kiemeli a szabad születésű lányok hiányát, és arra a következtetésre jut, hogy az egyiptomi kézművescsaládok lányai az előkelőbb rétegek lányaihoz hasonlóan, nem kaptak szakmai képzést, a tradicionálisan nők által végezhető házi munkákra vonatkozó ismereteken kívül. Ez a következtetés önmagában kétségbe vonható, mivel olyan rejtett premisszákat is magába foglal, melyek modem, felvilágosult előítéleteinkből fakadnak és nem az ókor valóságából.
Joggal feltételezhető, hogy a fiúk jelentős része is a családon belül részesült szakmai képzésben, s ez magától értetődően semmiféle írott dokumentumot nem hagyott maga után. Ha a lányokat nem engedték a házon kívül dolgozni, azt nem csupán az magyarázhatja, hogy el akarták őket zárni a szakmai képzéstől, hanem az is, hogy egyszerűen jobban féltették őket.

Az inasévek a fiúk esetében a 12-14 éves életkor környékére estek, a lányok számára ugyanakkor ez volt a férjhezmenetel tipikus időszaka. A római jog 12 éves kortól engedélyezte a lányok házasságát, és bizonyos, hogy jelentős részük tízes éveinek közepén férjhez is ment. Aligha lett volna nyugodt az a szülő, aki szakma tanulása miatt eladósorban levő lányát vadidegen férfiakra bízza. Ez indokolhatja a szabad születésű lányok említésének hiányát az inasszerződésekben. Kétséges azonban, hogy tényleg teljes-e ez a hiány. Peter van Minnen ennek ellenkezőjét bizonyítja. Ismert olyan szerződés, ahol a szülők lányukat rábízzák egy másik férfira és nőre.
A szöveg töredékes, így hiányoznak azok a jogi passzusok, melyek teljesen bizonyossá tennék, hogy a szöveg inasszerződés. Egy évvel később azonban ugyanez a férfi az unokaöccsét bízza rá ugyanerre a nőre, és a korábbi szerződésre inasszerződésként hivatkozik. Van Minnen ezek mellé sorol egy VIII. századi kopt iratot, ahol egy nő a lányát félreérthetetlenül inasként bízza rá egy Maria nevű nőre azért, hogy a gyermek kosárfonást tanuljon. Ez volt az első olyan irat, ahol a tanár is nő, van Minnen ehhez hozzáad még egy példányt, ahol egy férfi egy lányt bíz egy női mesterre. Minnen a töredékes szöveg editio princepséntk kiegészítéseit revideálva felajánl egy olyan kiegészítési lehetőséget, mely alapján a lány szabad származású és a szerződő vérrokona lenne.
A szöveg többi részében sem utal semmi a lány szolgai státuszára, csupán a kiadó fordította a ή παίς, vagyis a lány szót rabszolgalányként. Ez valójában a szó felesleges túlinterpretálása, hiszen a leggyakoribb és leghétköznapibb gyermek jelentésű görög szóról van szó, melynek hímnemű változatát az inasszerződések szövegei minden további nélkül használják szabad születésű fiúk megnevezésére. Bár van Minnen nem említi, de mellette szóló igen erős érv a mester neme is, mivel az általa felsorolt három példán kívül a tanítást végző mesterember mindig férfi. Úgy tűnik, az egyiptomi családok lányaikat abban az esetben taníttatták mesterségre, ha a tanító személye egy asszony volt. Még egy példát hozzáfűzhetünk ezekhez.

A Kr. e I. sz. közepén egy olajkészítő arról ír, hogy egy inas-lány megszökött tőle. Ebben az esetben az inasság gyakorlatilag adósrabszolgaságot jelentett, a lány apja tehát adósa volt a mesternek, a lány zálog vagy a törlesztés része. A forrástípus homályban hagyja, milyen okok késztették a családokat arra, hogy lányukat inasságba adják szegénység, a kenyérkereső férfi hiánya stb. kétségtelen tény, hogy az ókorban a kiskorú leánygyermekeknek is lehetőségük volt arra, hogy a fiúkhoz hasonlóan évi 245 napon át, napi tizenkét órában fizikai munkát végezzenek.

romaikor_kep



F. Hintze a kopt szöveg kiadásánál olyan értelmezést fűz a szerződéshez, mely inkább illene 1917-hez, mint a kiadás 1977. évi megjelenési dátumához: eszerint a kosárfonást talán „Heimarbeit” formájában űzték, és Maria mesterasszony nem kézművesnő im eigentlichen Sínné, hanem a házimunkának ezen ágában különösen tapasztalt nő. Heimarbeit vagy Bradley-nél domestic work) De mit is kell e fogalmak alatt értenünk?
Az egyetlen ok, amely miatt a nők által végzett kézműves tevékenységet a háziipar keretei közé sorolhatnánk, az az, ha kizárólag a háztartás saját szükségleteinek kielégítésére termeltek. Ha Maria szövést tanított volna, ez elképzelhető lenne, azonban még a legnagyobb háztartás fonott kosár igényei is erősen korlátozottak, nyilvánvaló tehát, hogy ez az asszony és tanítványai eladásra termeltek. Sajnos egyik kutató sem definiálta pontosan, mit ért házimunka alatt.
Nem zárhatjuk ki, hogy szemük előtt az otthon és a munkahely modem megközelítése lebegett: munka az, amit egy erre szentelt épületben végzünk munkaszerződés vagy iparengedély kiváltása után. Az állás és a házimunka ilyen megkülönböztetése a XIX. század előtt nem létezett. A Római Birodalomban még hivatali épületek léte is alig igazolható, a magis trainee otthonukból intézték a hivatalos ügyeket. Következésképpen, ha egy ókori nő a saját nappalijában szőtt, font, kosarakat vagy koszorúkat készített azért, hogy a család ezt eladhassa, azt ugyanolyan kézművesipari tevékenységnek kell tekintenünk, mintha a férje tette volna ugyanezt.

S. Treggiari a feliratos anyag alapján összegyűjtötte a nők által gyakorolt szakmákát. Ezek mindenekelőtt a rabszolgák és a felszabadított rabszolganők által végezhető munkákat reprezentálják. A háztartáson belül elérhető legmagasabb pozíciók, mint a dispensator, procurator, melyek a háztartás pénzügyi forrásai feletti rendelkezést is magukba foglalták, bizonyosan el voltak zárva a nők elől. A házi hierarchián belül elérhető legmagasabb pozíció a libraria (könyvtáros) és az amanuensis (titkár) lehetett. Az általa összegyűjtött szakmanevek többsége a szépészethez, a kozmetikához, illetve a ruhák készítéséhez, esetleg az öltöztetéshez kötődik: ornatrices (fodrászok), unctrices (masszőrök), vestiplicae (ruhahajtogató), pedisequae (fonás), textrices, lanipendae, vestificae (öltöztető).
Általában nők a könyvek felolvasói (anagnostrices, lectrices) elláthattak azonban írnoki, titkári, sőt akár gyorsírói, illetve könyvmásolói feladatokat is. Szintén tipikusan női szakma a szülészet, csecsemőgondozás: a bábák {obstetrices} és szoptatósdajkák {nutrices} kevéssé meglepő jelenlétén túl, érdekesebb a női paedagogusok (paedagoga) és még inkább a női orvosok jelenléte.
A feliratos anyagból a teljes ókorra vonatkozóan Holt N. Parker 42 példát gyűjtött össze orvosnőkre. Emellett több forrás is alátámasztja, hogy az orvosnők jelenléte Platón korától kezdve az ókori ember számára egészen szokványos dolognak számított. Tevékenységi körükről csak találgathatunk. Ha pusztán a szülések körüli feladatokat látták volna el, úgy egyszerűen bábának nevezhették volna őket (obstetrices / maid).

A római társadalomban nehezen képzelhető el egy olyan orvosnő jelenléte, aki férfiakat is kezel. Joggal feltételezhetjük, hogy vagy női (és esetlegesen gyermekkorú) pácienseket láttak el, vagy szülésznőként olyan orvosi beavatkozást igénylő helyzetekét kezeltek, melyeket a bába már képzettség hiányában nem tudott. Parker néhány szöveghely alapján úgy véli, hogy az orvosnők férfiak helyett végezték a nőgyógyászát! vizsgálatot. Arra utaló bizonyítékok is vannak, hogy az orvosnők tevékenységi köre ennél jóval szélesebb volt.

romaikor_kep



A társadalom tagjai és a férfikollégák is tisztelték tevékenységüket, orvosi szerzők tekintélyként idézik női szerzők műveit. Egy Augusté nevű doktornő megkapta az archiatriné (főorvosnő) címet, amely az orvosok elitjének fenntartott, privilégiumokkal együtt járó államilag elismert cím volt. Az orvosnőket említő feliratok, szobrok köztiszteletről és vagyoni megbecsülésről árulkodnak.
Itt egy fontos, de sajnos információ hiányában nem vizsgálható kérdés merülhet fel: milyen szociális háttér esetén fordulhattak a páciensek orvosnőhöz? A női orvoslás létjogosultságát ugyanis könnyen lehet, hogy nem a nőkhöz való emancipált viszonyúlás okozta, hanem annak éppen az ellenkezője.

A Birodalom és annak fővárosa etnikai szempontból igen sokszínű volt. Ezen etnikumok asszonyai nagyon eltérő státuszt élveztek saját kultúrájukon belül, így az is eltérő lehetett, mennyire engednek férfiakat a társaságukba. Tertullianus egy írásában hangsúlyozza, hogy míg egyes keresztény nők a fejüket sem kívánják elfátyolozni, addig az arab nők dicséretes módon még az arcukat is eltakarják. Más forrásokból egyértelmű, hogy a római hódítás előtt a hellénisztikus birodalmak területén bizonyos esetekben a görög kultúrájú nők is teljesen eltakarták arcukat, ha az utcára léptek.
Vitruviustól tudjuk, hogy a rómaiak elfogadták és tolerálták azt a tényt, hogy a görög házakban a nők számára külön, zárt lakrészt építenek, maguk azonban nem követtek ilyen elveket a házak építésekor. Emellett számos egyéb szociokulturális tényező is meghatározhatta, hogy egy család mennyire engedi nyilvánosság elé nőtagjait. Sok család valószínűleg még a súlyos beteg asszonyokhoz sem kívánt férfi orvost hívni, így a női orvoslás iránti igény esetlegesen a nemi szegregáció következménye (is) lehetett.
Az orvosnők képzéséről keveset tudunk. Helyzetüket illetően azt mondhatjuk, hogy több közöttük az orvosfeleség, s feltételezhetjük, hogy a mesterséget családon belül esetleg egy orvos apától vagy orvos férjtől tanulhatták. Egyikük, egy Restituta nevű nő sírfelirata alapján valószínűsíthetjük, hogy egy orvos tanítványa és felszabadított rabszolgája lehetett.

A nők munkaerőként való megjelenését leginkább az korlátozta, hogy egy szabad születésű nő csak olyan tevékenységet végezhetett, melyet a család és a társadalom nőhöz illőnek tekintett, s melynek elvégzése nem csorbította a nő társadalmi státuszát. Ez a tipikusan női tevékenység nem más, mint a szövés és a fonás. Sajnálatos módon ezek a munkák csekély hozzáadott értéket termeltek.
Nehéz megítélni, hogy a férjek, apák által végzett ipari, üzleti tevékenységben milyen esetekben és mekkora részt vállaltak a nőrokonok. Szabad születésű nők számára az özvegység nehéz gazdasági kihívást jelenthetett. Ha a férj fizikailag nagy igénybevételt jelentő szakmát űzött, és nem voltak olyan szolgái, akik ezt a tevékenységet halála után átvehették volna, abban az esetben az özvegy számára nem maradt más megoldás, mint az üzem felszámolása. Ha azonban ezek a feltételek teljesültek, az özvegy elvileg folytathatta férje vállalkozását azonban nem a saját nevén, hiszen a gazdasági önállóságot a császárkori jogi szabályozás is csupán a háromgyermekes anyák számára engedélyezte.

Rabszolgák esetében a női munkák egyetlen akadálya a fizikai erő hiánya lehetett, így a foglalkozásnévvel szereplő nők között sok a rabszolga és a liberta, ezek egy jelentős részét, mint láthattuk, éppen a nemi szegregáció hívta életre. Az előkelő hölgyek körül könyvtáros nőket és titkárnőket találunk a férfiak librariusok mintájára. Vespasianus császár nagy szerelme Caenis, Antonia titkárnője volt. A fodrászat kimondottan női szakma volt, művelőit ornaírának hívták. Ha a fodrászók lehetőségeit összevetjük a borbélyokéval, kirajzolódnak a női és férfí munka perspektíváinak eltérései.
A férfi klienseket fogadó kozmetikai szakmák legalapvetőbbike a borbély mesterség, melyet a tanulni vágyók inasképzés formájában sajátítottak el. A férfiak hazulról jártak el borbélyhoz (tonsor). Nem hallunk ugyanakkor fodrászhoz járó nőkről vagy fodrász szalonokról. Az ornatrixok, mint egy konkrét megbízó vagy tulajdonos tűnnek fel. Ez a tény nem meglepő, hiszen egy fodrászüzlet jellegénél fogva nyilvános hely lett volna. Mindez pedig sértette azokat az antik nemi sztereotípiákat, melyek a nő életteréül az otthont, a férfiak számára pedig az agorát jelölték ki.
Aligha engedhette meg magának minden nő, hogy saját fodrászrabszolganőt tartson. Különösen a császárkor extravagáns női frizurái esetében elképzelhetetlen, hogy speciális szakértelem és képzettség nélkül meg lehetett alkotni őket házilag. A források sem itt, sem más, nők által űzött szolgáltatói szakmánál nem tárják fel, hogyan oldották meg ezt a problémát. Egy fodrásznő akár szabad volt, akár rabszolga, eljárhatott házakhoz a munkáját végezni, nem tudjuk azonban, hogy ténylegesen ez volt-e a gyakorlat. Egy jómódú nő kiközvetíthette ügyes kezű ornalrixát barátnőihez, ezzel juttatva magát és a rabszolganőt is rendszeres jövedelemhez. Mindez azonban pusztán spekuláció.

A nők szakképzésének külön csoportját alkotja az értelmiségi szakmák elsajátításának folyamata. Források utalnak rá, hogy az értelmiségi szakmát űző apák néha kitanították lányaikat saját mesterségükre, még akkor is, ha semmi esély nem volt rá, hogy a lány gyakorlati hasznát lássa hozzáértésének. így tett például Hortensius, a nagy szónok is, jóllehet tudta, hogy a jogi, szónoki pálya teljesen el volt zárva a nők elöl. A nők ugyanis nem viselhettek hivatalt és nem vehettek részt a bíráskodás folyamatában.
A sors szeszélye mégis úgy hozta, hogy Hortensia volt talán az egyetlen olyan antik nő, aki nyilvánosság előtt is megcsillogtathatta rétorikai talentumát. Hasonlót figyelhetünk meg a filozófiában is: Hypatia apja révén filozófiát tanulhatott, és neki, hasonlóan néhány további újplatonikus filozófusnőhöz, lehetősége nyílt rá, hogy saját iskolát tartson fenn. Bár nem hasonlítható más szakmai képzésekhez, de önálló szakmaként kezelhető a költészet is, nem egy az ókorban is nagyra tartott alkotóval, mint Sapphó, Korinna vagy az egyetlen, műveiből is ismert római költőnő, Sulpicia.



Tóth Anna Judit