logo

XXI September AD

A vérségi tagozódás - Tribus, Curia, gens, Familia

Tribusok

A korai társadalmi szervezet legnagyobb egységéről, a tribusokról kevés adatunk van. A hagyományban megőrzött 3 tribus nem állandó szervezet volt, hanem időben többféle felosztást takart.

A három tribus korai értelmezése etnikai csoportokra vonatkozott, azokat a népeket értették alatta, akik Róma városszervezetében a kezdeti időktől jelentős szerepet kaptak. Így a Ramnes tribus Romulus latinjait, a Tities Titus Tatius szabin népét, míg a Luceres a lucumo (vezető) szóval összefüggésben az etruszkokat jelentette volna. Azonban az etnikai besorolás nem tekinthető bizonyosnak Az elrendezés sokkal inkább tűnik katonainak, mint etnikainak. Róma legkorábbi 6 lovas centuriájában ugyanis mindháromból 2–2 szerepelt.

A Servius Tulliusnak tulajdonított „alkotmányreform” alapján a várost territoriális, a társadalmi csoportokat censusos alapon osztotta fel. Ennek alapján kifejezetten területi elrendezést jelent. A város mindig 4 tribusból állt. Mellettük létrehozták a vidéki tribusokat (tribus rusticae), amelyeknek száma Kr. e. 495-ben 17, Kr. e. 241-ben pedig 31. Ez a szám maradt a végleges, a római lakosságot a későbbiekben ebbe a 35 tribusba osztották be.

A tribusok részben társadalmi, részben katonai szervezetek voltak. Politikai szervezete a comitia tributa volt. Hadászati szempontból 100 lovas és 1000 gyalogos alkotott egy tribust.



Curiák

A tribusokat alkotó kisebb társadalmi egységek a curiák voltak. A hagyomány szerint minden tribus 10 curiából állt, így 30 curia (curiae) alkotta a római népet.

A curiák mibenlétével kapcsolatban is szinte minden homályos. Az egyik feltételezés szerint nemzetség-csoportok, a nevük a coviria = férfiak egyesülése szóösszetételből ered. Elsősorban, vagy a korai időkben, politikai szervezet, mely a társadalom gensi (vérségi) felosztására épül, de eredetileg feltehetően hadsereg-szervezési alapokra megy vissza. Ennek alapját a születés, illetve a család adta volna, bár a korai városszervezet területi beosztása és kultikus ünnepei ennek némiképp ellentmondanak.
A curiák eredetmondája a szabin nők elrablására megy vissza. Ez azt meséli, hogy a 30 curia egy-egy szabin nőről kapta a nevét. Mommsen ennek alapján amellett érvelt, hogy a curiák a patriciusok szervezetei voltak. Ennek ellentmond, hogy a ma ismert curiák közül – Acculeia, Calabra, Faucia, Foriensis, Rapta, Veliensis, Tifata, Titia, Velitia – néhány minden kétséget kizáróan területi alapú szervezetre utal, hogy csak a Foriensist – a Forum környékieket – vagy a Veliensist – a Velián lakókat – emeljük ki. Ha a curia nem vérségi szervezet, hanem territoriális, akkor viszont a plebeiusoknak a részeinek kellett lenniük.

A legrégibb római népgyűlés egysége volt. Minden curia élén választott tisztviselő állt, a curio. A curiók (curiones) felett pedig a curio maximus állt, aki Kr.e. 209-ig csak patricius lehetett. Feladatkörébe kezdetben nem tartozott bele a katonai vezetés, feltehetően csak a későbbiekben kapták meg.

Legfontosabb feladata a helyi kultusz ápolása volt. A curio maximus ápolta Iuno Curitis vagy Quiritis kultuszát, ők vezették minden év február 17-én a Fornacalia, a pirított tönkölybúzából sütött kenyér ünnepét, valamint április 15-én a Fordicidia termékenységi ünnepét. A katonai beosztás szerint egy curiába 10 lovas (decuria) és 100 gyalog (centuria) gyalog tartozott, azaz összesen 30 lovas és 300 gyalog alkotott 1 legiót.

A curiák politikai szervezete a comitia curiata volt. Ez a politikai szervezet is a valláson alapuló ügyeket képviselte kezdetben, a közös kultusz gyakorlásában nyilvánult meg. A római népgyűlések közül ez volt a legelső. Szerepe a vallási ügyektől a politikai ügyekig terjedt, majd a társadalmi változások miatt ismét a vallási ügyekre korlátozódott. A tárgyalt esetektől függően, kezdetben a vallási ügyek miatt a pontifex maximus, az egyéb tárgyalásokon a consul vagy a praetor vezette.
Feladatkörébe tartoztak azok a családjogi esetek, ahol a családfő férfi örökös nélkül halt meg. Felügyelte a nemzetségek egymáshoz való viszonyát. A közügyek tekintetében jogában állt a közösség vezető tisztségviselőit hivatalukban mege¬rő¬sí¬teni és imperiummal felruházni (lex curiata de imperio). Tárgyalta a nemzetségekbe történő felvétel, távozás, beházasodás kérdéseit, így az örökbefogadás (adrogatio) is a hatáskörébe tartozott.


Gensek

A hagyomány szerint minden curia 10 gensre oszlott. Eredetét ma sem tudjuk biztosan bizonyítani. A legősibb meghatározása szerint azokat foglalja magába, akiknek azonos volt a neve (nomen gentilicium). Az összetartozás tükröződött tehát a római névben: a közös névhez (nomen gentilicium) csatlakozott a személynév (praenomen), amit a nemzetségen belüli külön ágat jelölő cognomen követett.
Eredetileg nem lehetett vérségi a gensek tagjai közötti kapcsolat, tagjait „affines-nek” (adfinis) nevezték, akik egy közös határ mentén lakók voltak. Több elmélet is született, így feltételezték, hogy a hadrendben való egymásmellettiség, vagy a letelepedési közelség által létrejött kapcsolat volt, amely nem nélkülözte a vérségi elemeket sem. Kezdetben kifelé védszövetség, befelé az állattenyésztők, a földből álló (pagus) közös vagyon és kölcsönös öröklési rend, közös vallási ünnepek és közös temető által összekapcsolt szövetsége volt.
A vérségi kapcsolat ellen szól a számszerű egyenlőség, az, hogy hiányzik a nemzetségfő és a gentiles tulajdon. Ebből arra következtettek, hogy 5-600 férfi katonai, jogi köteléke volt, amely a közös származás vagy közeli letelepedés alapján kapcsolódott össze. A gens mint szakrális közösség ápolta a nemzetség kultuszát (sacra gentilicia). Az idők során azonban a közös kultusz és az együttélés kialakította a közös őstől származás tudatát is. Ez természetesen a férfiági leszármazást jelentette, a gensek teljes jogú tagjainak az atyák (patres) leszármazottai (patricii) számítottak.

A genshez tartozás tehát kezdetben a patriciusok kiváltsága, a plebeius gensek később szerveződtek meg ezeknek a mintájára. A plebeius családok felvétele a gensek közé kezdetben csak ritkán fordult elő (pl. Kr. e. 504: gens Claudia); később azonban, a patricius gensek száma erőteljesen csökkent, ezért Caesartól és Augustustól kezdődően (Kr. e. 44. lex Cassia, Kr. e. 30. lex Saenia) időnként több plebeius-családot fölvettek a patricius-gensek közé (lectus inter patricias familias).
A gensek között megkülönböztették az ősi nemzetségeket (gentes maiores), és a későbbi genseket (gentes minores). Kézenfekvő lenne, ha az egyik a történeti sorrendet is figyelembe véve a tekintélyes és ősi (maiores), azaz patricius gensek csoportja lenne, a másik pedig a később csatlakozott, kevésbé tekintélyes (minores) a plebeius genseké. A történetírók azonban teljes bizonytalanságban hagynak bennünket a kérdést illetően. A kapcsolat a patricius és plebeius, illetve a maiores és minores gensek között teljesen kaotikus.

Kezdetben úgy vélték, hogy a Ramnes és Tities tribusába tartozó gensek voltak a gentes maiores, a Luceresbe tartozók pedig, későbbi gensek, a gentes minores. A gentes maiores tehát a Romulus által létrehozott állam népe, a latinok és a szabinok nemzetségei lettek volna. Mommsen a gentes maiores közé sorolta az Aemilia, Cornelia, Fabia, Horatia, Menenia, Papiria, Romilia, Sergi, Veturia (vagy Voturia), valamint a Camilia, Galeria, Lemonia, Pollia, Pupinia, Voltinia genseket. Minden kétséget kizáróan ezek között ott vannak azok, akik a római történelem meghatározó nemzetségeinek tagjai voltak.

A gensek belső szervezetének élén a princeps, a nemzetségfő állt, aki választás útján került a nemzetség élére. A szó eredete a primum + ceps, azaz aki először kap a zsákmányból, arra utal, hogy a tisztség katonai eredetű volt. A nemzetségek tagjai (gentiles) szerves kapcsolatban álltak a gens szervezetével. Rajtuk kívül a genshez tartoztak cliensek (engedelmeskedők), akik részben a legyőzött nemzetségek (dediti) tagjaiból lettek függő helyzetűek, részben önként csatlakoztak (applicati) a nemzetséghez.
A cliensek kapcsolódása a nemzetséghez (clientela) a patronusa személyén keresztül valósult meg. Az így létrejövő sajátos függő kapcsolatot kétoldalú, szakrális viszony (fides) jellemezte. A jogi aktus, a deditio in fidem, amikor egy patronus védelmére bízták magukat, nem volt – tudomásunk szerint – egy előírásszerű aktushoz kötve.



A Familia

A familia (család) volt a római állam egyetlen természetes és ugyanakkor legfontosabb alapegysége. Zárt szerkezetű közösség volt, amelynek kezdetben vérségi alapja volt. Eleinte olyan feladatokat is ellátott, amire később külön állami szervek szakosodtak.
Mommsen szerint a familia Rómában nem leszármazáson alapuló egység, hanem kezdettől fogva a közös háztartásban élő személyek összességét jelentette, beleértve a szabadokat és a rabszolgákat is. Ebbe mindenki beletartozott, aki a házban (domus) lakott: családfő (pater familias), feleség (uxor), gyermekek (liberi), rabszolgák (famuli). A familia fogalmába eredetileg bizonyos fontos vagyontárgyak (föld, igásállatok) is beletartoztak. Bár a latin szó jelentheti a vérségi alapon nyugvó családot is, de a fentiek szerint az egy fedél alatt élő háznép, házközösségben élő parasztcsalád elnevezése volt.

A familia tagjává lenni kétféle módon lehetett. Az első a természetes út, iustum matrimoniumból való születéssel, azaz a természetes vérségi leszármazás útján. De a familia tagja lehetett valaki jogi aktusok által is. Ennek formái az adrogatio, amikor önjogú (sui iuris) személyt fogadtak örökbe. Ez volt a legősibb, a szakrális jogon alapuló örökbe fogadási forma. Csak abban az esetben valósulhatott meg, ha az örökbe fogadónak nem volt saját fia. A másik forma az adoptio, amikor egy atyai hatalom alatt álló személyt fogadtak örökbe, és az örökbe fogadott saját (agnat) családja atyai hatalma alól feloldozva egy másik család atyai hatalma alá került. Végül a család tagja lehetett valaki beházasodással (conventio in manum) is.

A család feje, korlátlan ura az apa, a családfő, a pater familias volt. Ő volt a ház ura, (qui in domo dominium habet), és teljes jogú, önálló (sui iuris) személy. Tekintélye (auctoritas) alapján korlátlan hatalommal bírt. Hatalmában álltak a családtagok, a rabszolgák, az adósrabszolgák és a cliensek. A családfő hatalma, a patria potestas, amely szerint a családon belül élet és halál ura volt (vitae necisque potestas).
A XII táblás törvények alapján gyermekeit eladhatta rabszolgának. Joga volt sorsára hagyni vagy megölni újszülött gyermekét. Ezt korlátozta ugyan az állítólagos lex regia, amely megtiltotta a fiúgyermek megölését három éves kora előtt. Jogában állt örökbe fogadni bárkit, a feleségét kitagadni, rabszolgáját eladni, vagy gyermekeit megfosztani az örökségtől. A hatalmát kontrollálta a censorok által gyakorolt regimen morum.
A nota censoria ugyanis a censorok által kiszabott becsületvesztéssel szankcionálta a hatalmukkal visszaélő apákat. A pater familias rendelkezett a családi vagyonnal, feladata volt a családi javak igazgatása (bonorum administratio). Ő döntött a családi jogviszonyt érintő jogi ügyekben (felvétel, kilépés, házasság), a családi büntetésekben. Kifelé ő képviselte a családot.

A római család azonban mindenekelőtt vallási, kultikus közösség volt. Megvoltak a maguk házi istenei (Lares, Penates, Manes) és szertartásai. Ezek papja a családfő volt, aki közvetített a család és az istenek között. Ez a szerepe magyarázza a személyével szemben kifejezett feltétlen pietast. A pater familias volt az ősök tiszteletének letéteményese, aki őrködött a hagyományok továbbélése felett. Amíg csak élt, a családfő jogai – bármily magas tisztséget értek is el fiai, unokái – megmaradtak.
Az atyai hatalom alól a fiú három módon szabadulhatott fel. A természetes út: apja halálával önjogúvá lett. A második forma az emancipatio, amikor az apja háromszor eladta (mancipatio) és a harmadik után a fiút feloldották atyai hatalma alól. Ez nem volt teljes szabadság, ugyanis ebben az esetben egy másik személy atyai hatalma alá került. Végül megszűnt felette a patria potestas, ha flamen Dialisszá lett.

A lányok esetében az atyai hatalom alól csak a Vesta szolgálatába fölvett leány szabadult meg, a nők mindig valaki hatalma alatt álltak, vagy atyjuk, vagy fiútestvérük, vagy férjük hatalma alatt (femina sub tutela est).
A patria potestas tekintetében a családfő életében nem volt lényegi különbség a fiú (filius), a hatalom alatti más leszármazottak (pl. leány) és a rabszolgák helyzete között. A különbség csak a pater familias halálakor mutatkozott meg. A közvetlenül apai hatalom alatt álló családtagok ekkor önjogúakká (sui iuris) váltak, a rabszolgák pedig a pater familias örököseinek tulajdonába kerültek.

A filius familias (atyai hatalom alatt álló fiú) helyzete a rabszolga helyzetétől legszembetűnőbben a jogképesség területén tért el. A szakrális jog tekintetében a filius familias jogképessége teljes, de a rabszolgának is biztosít valamennyit. A ius publicum, a közjog tekintetében a filius közjogi jogképessége teljes, tehát római polgárként az önjogú személyekkel egyenlő szinten áll. Ez természetesen nem vonatkozott a lányokra (filia familias), ugyanis a nőket a közéletből teljes egészében kizárták. A ius privatum, a magánjog tekintetében a hatalom alatti szabad családtagok jogosultak voltak a házasságkötésre (ius coniubii), de csak a pater familias beleegyezésével.
A már megkötött házasság után a hatalom alatti házasfelek csak a pater familias jóváhagyásával válhatnak el. A házas, de hatalom alatti filius rendelkezhetett saját törvényes leszármazottakkal, de atyai hatalommal nem rendelkezett felettük. Ők ugyanis a pater familias (a nagyapa) hatalma alá tartoztak. A filius csupán a nagyapa halálát követően gyakorolhatott patria potestast gyermekei felett. A kezdeti időkben a filius familias vagyonjogi jogképessége teljes egészében hiányzott.



T. Horváth Ágnes