logo

XX Novembris AD

A római császárkori címek kialakulása

Mommsen a Römisches Staatsrecht első kötetében „A fiktív hivatalviseléssel és triumphusszal járó megtiszteltetések1 (Ehrenrechte dér fictiven Magistratur und des fictiven Triumphs, 455- 467) címen külön fejezetet szentel a római császárkori, hivatali rangjelzéssel való kitüntetéseknek.
Mindaz, amit az akkori princeps philologorum erről a tárgyról írt, legnagyobbrészt érvényesnek tekinthető még ma is. Akik utána foglalkoztak ezzel a kérdéssel, jóformán semmi újat, jobbat nem mondtak. Legfeljebb - mint az epigonok, vagy jelentéktelen ellenfelek általában - ítéleteinek ellentmondást nem tűrő, határozott hangját tompították le, vagy hajszálfinom megkülönböztetéseit laposították el, - pl. mindjárt az ornamenta és az adlectio között, pedig a kettő nyilvánvalóan egészen más dolog. Lehet ugyanis valakit, akinek törvény szerint joga erre esetleg még nem is volna, magasabb senatori rangra emelni, úgyhogy az illető az elnyert magisztrátusi fokozat viselésével járó valamennyi (politikai és tiszteletbeli) jogot élvezheti (adlectio, pl. inter consulares). Lehet viszont hivatali rangfokozatot jelentő, de tartalmatlan címet is adni, mellyel semmiféle politikai jog nem jár (ornamenta, pl. consularia).

Akár a leges annales pontos megtartásával, akár - uralkodói kegy folytán - a szokásos időbeli korlát áttörésével kerül valaki valamelyik hivatali fokozatba, a kettő között jogilag semmi különbség nincsen. Másként áll a dolog a cím, az ornamenta elnyerésekor. „Külszín - tartalom nélkül, látszat, de nem valóság41 (die Form ohne den Inhalt, dér Schein ohne das Wesen), - hangzik Mommsen fogalmazásában. Akit pl. a quaestori címmel (ornamenta quaestoria) tüntetnek ki, nem pályázhatik a következő fokozatra, a praetorságra, sőt a valóságos quaesturáért is folyamodnia kell, ha csakugyan viselni is akarja, - pedig a címet esetleg már régen megkapta. Ezért nem találjuk említve az ornamenta-1 soha a hivatalviselések számának feltüntetésekor, csak a III. században, - akkor sem rendszeresen.
Annak, aki csak a címet kapja, nincs meg pl. az az irigyelt, politikailag fontos joga, hogy a senatus ülésein résztvehessen, ha egyébként legalább is a quaesturát még nem viselte. Ha pedig olyan valaki nyeri el valamelyik magasabb címet, aki már a senatus tagja, új címének megfelelő helyet foglalhat el ugyan a curiában, - de ha az illető hivatalt viselni is akarja, külön kell még majd érte pályáznia.
A fiatal Octavianus pl. 43-ban, Caesar halála után, megkapja az ornamenta consularia-t, de valójában még csak quaestor. A további előhaladáshoz quaestori minőségében kellett volna a magasabb hivatalokért folyamodnia. Joguk van viszont az ily módon kitüntetetteknek arra, hogy nyilvános ünnepségeken a senatorok között ülhessenek, a senatorokat megillető díszruhában (tóga praetexta) jelenhessenek meg és címüknek megfelelő temetésben részesüljenek. Ennyiben lehetne röviden összefoglalni az egész intézmény lényegét.

Az eddig előadottak kétségtelenül helyes, már nem egyszer elismételt megállapítások. Még mindig jobb, mintha tévedéseket ismételnénk (Goethe), az biztos. De ha most még egyszer - és nem is utoljára - meg akarjuk bolygatni az egész komplexust, fel kell vetnünk a kérdést: Beszélhetünk-e tudományunk elsekélyesedéséről? És: jelent-e számunkra mindez valamit? Majd meglátjuk.
Az ornamenta intézménye császárkori ugyan, de egyes idevonható esetek akadnak régebbről is. Az idősebbik Plinius szerint pl. Kr. e. 102-ben egy Cn. Petreius nevű centuriónak a kimber háborúban tanúsított bátorságáért megengedték, hogy toga praetexta-ban áldozhasson. (XXII 6, 11: adstantibus Mario et Catulo consulibus praetextatum immolasse ad tibicinem foculo posito.)
Bárhogyan magyarázzuk is ezt a megbízható forrásból származó tudósítást, lényeges az, hogy ez az egyszerű centurió azok közül a jogok közül nyert el egyet, - a tóga praetexta viselését -, melyek csak a quaestorától fölfelé illették meg a római magistratusokat.

Cassius Dio egy helyen (XXXVI 40, 3-4) arról beszél, hogy a 70-es évek felé rendkívül elharapózott vesztegetési és zsarolási botrányok miatt erélyes rendszabályokhoz folyamodtak, a feljelentőket pedig mindenféle megtiszteltetésekben részesítették. Felhozza erre M. Aurelius Cotta esetét, aki 74-ben tartományát, Bithyniát, jól kizsarolta, és akit egy néptribun, C. Papirius Carbo perbefogott.
Cottát elítélik, vádlóját pedig τιμαΐς ύπατικαΐς, καίπερ δεδημαρχηκότα μόνον, έσόμνυναν: tehát - a szokásos magyarázat szerint - ornamenta consularia-t adnak egy olyan embernek, aki akkor még csak δήμαρχός, tribunus plebis volt. Csakhogy Dio a korabeli görög terminus technicust olyan esetre alkalmazta, hogy az nem felelt meg teljesen a Carbót ért kitüntetésnek. A később rendszeresített ornamenta consulariahoz fűződő kiváltságok valamelyikét minősítette bizonyára - a maga korából visszavetítve - ornamenta consularia-nak.

Hozzásegít a hely megértéséhez az, amit Cicerónak Balbus érdekében mondott beszédében olvasunk (57): tribum Crustuminam ... hic (se. Balbus) adsecutus est legis de ambitu praemio, minus invidioso quam qui legum praemiis praetoriam sententiam et praetextam togam consequuntur. Tehát a praetoria sententia, a praetori helyről való véleménynyilvánítás joga, és a toga praetexta, a praetort megillető díszruha: praemium legis invidiosum, törvényszabta, irigyelt jutalom.
A Lex Coloniae Juliae Genetivae, a baeticai Urso törvénykönyvének 124. fejezete megmagyarázza, hogy ez mit jelent. Ha egy senator egy magasabb állású magistratust de ambitu, vagy de repetundis (Ursoban: de indignitate) bepöröl és a per sikeresen végződik, akkor az így megüresedett helyre a vádlót választják (1. Rómában a Kr. e. 66. év consulait), vagy pedig egyszerűen si volet, in eius locum qui condemnatus erit sententiam dicere ex h(ac) /(ege) liceto: CIL II Suppi. 5439 = Dessau 6087 CXXIV. így érthetjük C. Papirius Carbo τιμαΐ ύπατικαί-át is akit elítéltetett, consulatust viselt ember volt (Kr. e. 74-ben, a per kb. 67-ben folyt le).

Még egy példánk van a Caesar előtti időkből arra, hogy valaki addig viselt hivatalánál magasabb rangfokozatnak kijáró megtiszteltetésben részesült: az uticai Cato. Csak quaestorius volt még, mikor 56-ban, Keletről való visszatérése után megkapta azt a jogot, hogy a nyilvános játékokon év έσθή-n ττερπτορφύρψ, azaz csak praetort megillető toga praetexta-bán jelenhessék meg (Cass. Dio XXXIX 23, 1. Plut. Cat. min. 39). Pedig tudjuk, hogv praetorrá való választását 55-ben Pompeiusék megakadályozták (Cass. Dio XXXIV 32, 1. Plut. Cat. min. 42).

Az eddig tárgyalt esetekben valamilyen, még tulajdonképen ki nem járó jog elnyeréséről volt szó. Előfordulhat azonban a fordítottja is. Valaki távozni kénytelen a senatusból, kiváltságait mégis megtartja. Pl. Kr. e. 70-ben a szigorú censor (Cn. Cornelius Lentulus) P. Popiliust, quod erat libertini filius, in senatum non legit, locum quidem senatorium ludis et cetera ornamenta relinquit (Cie. Cluent. 132). Az ornamenta itt még semmiképen sem terminus technicus.
Az egész tudósítás hangja elárulja, hogy a lényegtelen, politikailag nem fontos kiváltságokat kell rajta értenünk. (Augustus is megengedte azoknak, akiket 19-ben a senatusból eltávolított, και συνθεάσασθαι καί συνεστιώσασ$αι τοΐς βουλεύουσι, τή αυτή σκευή χρωμένοις, Cass. Dio LIV 12, 4. Cf. Suet. Aug. 35: quosdam - se. senatores - ad excusandi se verecundiam compulit servavitque etiam excusantibus insigne vestis et spectandi in orhestra epulandique publice ius.)

Láthattuk, hogy 1. különös érdemek jutalmazására egyes kiváltságok voltak adhatók, melyek csak magasabb hivatali fokozatok viselőinek jártak ki, - de ezek az egyes kiváltságok nem ölelték fel az illető magasabb fokozatot megillető valamennyi jogot; 2. vádlók elnyerhették az elítélt vádoltjaik állásával járó jogokat egészben, vagy részben (az utóbbi egészen közel áll az ornamenta intézményéhez), és 3. a senatus eltávolított tagjai egyes esetekben megtarthatták azokat a senatori kiváltságokat, melyekkel politikai jogok nem jártak együtt.
Kialakult berendezésről tehát a köztársaság korában nem beszélhetünk. Mindazok az esetek, melyeket eddig sorra vettünk, a császárkori ornamenta csíráinak tekinthetők csupán, melyek nélkül talán nem fejlődött volna ki maga a szigorúan szabályozott intézmény. De akkor milyen eseményhez, kinek a nevéhez fűződik az ornamenta megszervezése?

Mommsen szerint az ornamenta első említése az előbb felhozott, Cluentius érdekében mondott Ciceró-beszédben található. A census, melyre a hely vonatkozik, 70-ben zajlott le, maga a beszéd 66-ból való. Ha az ornamenta szót a római irodalomban, valahánvszor csak előfordul, végigkísérjük, ebben a még nem egészen terminus technicusszá merevedett jelentésben már sokkal hamarabb, Cicerónak legelső, 81-ből való beszédében megtaláljuk, azután pedig számtalanszor. Hangulatilag a szó pontosan kifejezi már ekkor is az ornamenta későbbi tartalmatlanságát, lényegtelenségét.
A nvilvános szerepléssel járó kellemetlenségek elviselését teszik lehetővé Cicero szerint ezek a külsőségek, permulta ornamenta, - mint pl. locus, auctoritas, splendor, nomen et gratia, toga praetexta, sella curulis, insignia, dignitas, stb., tehát mindaz, amit a császárkori ornamenta-bán is megtalálunk. Egyik hely inkább, másik kevésbbé mutatja a későbbi szakkifejezés jelentését, pontosan egyik sem. Az intézmény tehát még nem alakult ki, részleteiben szabályozva még nem volt.

Van azonban egy Ciceró-töredék, melyet a fragmenta incerta (38) közé sorolnak, időbelileg elhelyezni nem tudnak, és amelyről nem szoktak tudomást venni. Hieronymus egy levelében (ad Pammach. 66, p. 398 A) olvashatjuk a következőket: notus erat (se. Pammachius) in senatu, sed multi alii habebant infulas proconsulares. Totus orbis huiuscemodi honoribus plenus est. ... Quamvis clarus honor vilescit in turba: et apud viros bonos indignior fit ipsa dignitas, quam multi indigni possident. Unde egregie de Caesare Tullius: „Cum quosdam“ ait, „ornare voluit, non illos honestavit, sed ornamenta ipsa turpavitMire vonatkozik ez?
A Pompeusszal vívott polgárháború alatt Caesar azzal igyekezett magának minél több párthívet szerezni és azok hűségét biztosítani, hogy minden lehetőt ígért nekik, ha majd hatalomra jut. Pharsalos és Thapsus után sor került ezeknek az ígéreteknek a beváltására, ö volt az egyedüli úr Rómában, azt tette, amit akart. A senatust teljesen quantité négligeable-ként kezelte: vitéz katonáit, nem is szabad származású párthíveit, sőt provinciális barbárokat tett meg tagjaivá.

πολλοΐς γάρ δή πολλά υπεσχημένος ούκ εΐχεν δπυυς σφάς άλλως άυείψηται, καί διά τούτο ταύτ έποίει.
(Cass. Dio XLIII 47, 2. Cf. Seneca contr. VII 3, 9: multos tum in senatum legerat Caesar et ut repleret exhaustum bello civili ordinem et ut eis qui bene de partibus meruerant gratiam referret.)

Ismeretes, hogy a consuli méltóság ajándékozásában hogyan járt el: Rebilius Caninius csak félnapig volt consul. A praetorok számát nyolcról tízre emelte, a quaestorokét és aedilisekét szintén gyarapította, a pontifexek, augurok, quindecimvirek testületéinek kereteit új tagok beválasztásával tágította.
Természetes, hogy ezek az autokratikus intézkedések nem találtak általános tetszésre. Ez a Caesar-ellenes hangulat nyilatkozik meg a kor legtöbb írójának Caesar intézkedéseiről szóló tudósításaiban. És általában még ma is ebből a szemszögből nézik Caesar működését. Gundolf klasszikus könyvének olvasása után tudjuk, hogy az akkori hangadó és az, aki a Caesarról való vélekedés irányát évezredekre megszabta, Cicero volt. Nem süllyedt soha Caesar tányérnyalóinak, vagy szürke iskolamestereknek a színvonalára, - már pedig ez a két gondolkozás mód hamisítja meg a történelmet a legveszedelmesebben.
Egyetlen méltó ellenfél sokkal biztosabban ítél meg egy nagy embert, mint száz lakáj, vagy még oly szorgalmas nyárspolgár. Ciceróra Caesar mindenkit felülmúló nagysága szemtől-szemben mindig lenyűgözően hatott. (Ezért kerülte a vele való találkozást.) De ha bizonyos távolságból szemlélhette a dolgokat, akkor mégis csak maga volt a pater patriae, akkor haragudott rá, gyűlölni kezdte a „zsarnokot, irigykedett, neheztelt arra az emberre, aki - kénytelen volt beismerni - nagyobb volt, mint ő, Cicero!

Így érthetjük a leveleiben, beszédeiben itt-ott található kifakadásokat. Nagy nyilvánosság előtt vetett el néha egy-egy maró megjegyzést Caesar működéséről, melyet aztán anekdótaszerűen vég nélkül ismételnek a későbbi írók. Macrobiusban találunk sok ilyen, Caesarnak szóló célzást. Pl. II 3. 11: Cicero ... facilitatem Caesaris in adlegendo senatu inrisit palam. Nam cum ab hospite suo P. Mallio rogaretur, ut decurionatum privigno eius expediret, adsistente frequentia dixit: „Romae si vis habebit, Pompeis difficile est.“ (Cf. Cic. ad fám. VI 18. 1. Macr. II 3, 10: in novum senatum iocatus, cuius numerum Caesar supra fas auxerat; VII 3, 8: scomma fuit in C. Caesarem, qui in senatum passim tam multos admittebat.)
Azonban ezeket a megjegyzéseket, melyek a senatusnak minden tekintélytől való állítólagos megfosztására vonatkoznak, nem kell gondolkozás nélkül teljesen megbízhatóknak elfogadnunk: Caesarnak mégsem lehetett célja, hogy ezt az ősi és mindig jól bevált tanácsadó testületet egészen kiküszöbölje. Ezt mutatta ki legutóbb R. Syme Decidius Saxáról írott cikkében.
Mikor Suetonius Ceasarnak tirannikus, a római gondolkozással össze nem férő viselkedéséről beszél, megjegyzi (Caes. 76, 3): eadem licentia, spreto patriae more, magistratus in plures annos ordinavit, decem praetoriis viris consularia ornamenta tribuit. Itt már kétségtelenül az ornamenta szervezett intézményével van dolgunk. Egészen biztos, hogy Cicerónak Hieronymus idézett levelében megmaradt töredéke ezzel összefügg: szintén egy scomma in Caesarem abból az alkalomból, hogy Caesar nem elégedett meg a kisebb-nagyobb méltóságok korlátlan ajándékozásával, hanem bevezette a hivatali rangjelzéssel való kitüntetést is, csak címeket adományozott. Cicero szerint Caesar ornamenta turpavit, a magistratusokat megillető méltóságjelvényeket lealacsonyította, közönségessé tette, Suetonius spretus patriae mos-ról, a hazai, római szokások megvetéséről beszél.

Érdekes, hogy egy múltszázadbeli francia kutató, M. Naudet, is - inkább a római lényeg ismeretéből és átérzéséből, semmint pontos részletvizsgálatok eredményeképpen - ugyanígy nyilatkozik az ornamenta-ról, mint Suetonius közvetlen tudás alapján. Olyan anomáliának jellemzi az egész intézményt, mely teljesen ellenkezik a római szokásokkal, a római gondolkozással. A kérdés legjobb magyar ismerője, Alföldi András sem tartotta rómainak az ornamenta szellemét, még mielőtt bármiféle lehetőség kínálkozott volna a kérdés megfejtésére. Ha nem Rómában, hol keressük akkor az eredetét? Ott, ahol első hallásra talán idegenül hangzik: a hellenisztikus Egyiptomban.
Hogy ez a feltevés már eleve mennyire nem valószínűtlen, láthatjuk pl. a 186. évi híres senatus consultum de Bacchanalibus kibocsátásának körülményeiből. C. Cichorius mutatta ki, hogy ennek a senatusi határozatnak pontosan megfelelő intézkedéseket rendeltek el néhány évvel előtte Ptolemaios Philopator udvarában. Sikerült felfedeznie a közvetlen összefüggést is a két rendelkezés között M. Aemilius Lepidus pontifex maximusi működésében. Ez az előkelő római 201-től kezdve Alexandriában tartózkodott, mint Philopator gyermekeinek a gyámja. Rómába való hazatérése után (186-ban) befolyásával ki tudta vinni, hogy az Egyiptomban már sikerrel alkalmazott intézkedéseket Rómában is elrendeljék az egyre jobban elharapózó hellenisztikus Dionysos-kultusz ellen. Hogy másik példát idézzünk arra, hogy néha még a legrómaibbnak látszó dolgokban is Itálián kívüli hatásokkal kell számolnunk: C. Gracchus lex frumentariajának pontos mintáját Wilamowitz a samosi törvények között találta meg.

Cichorius maga veti fel a kérdést, hogy nem volna-e szabad a köztársaság utolsó két századában sokkal nagyobbnak feltételeznünk azt a hatást, mellyel a hellenisztikus Egyiptom Rómára volt, semmint idáig gondolták. Ha tehát a Ptolemaiosudvarban sikerül valami olyan berendezésre találnunk, melynek a római ornamenta akár nem is egész pontosan, de megfelel, akkor jogunk van a kettő között összefüggéseket megállapítanunk.
Ha a címek történetét nézzük Alexandriában, láthatjuk, hogy a Lagidák udvarában a III. században még nem lehet szó az άμετρία των τιμών-ról, mely később egyfelől Bizánc kimondhatatlanul hosszú és büszke címeiben, másfelől a servus servorum Dei-ben tetőződik. Csak arról hallunk, hogy valaki στρατηγός, διοικητής, δικαστής, οικονόμος vagy νομάρχης. Sőt az is előfordult, hogy valaki igen előkelő állást töltött be mindenféle hangzatos cím nélkül. Innen származnak az ilyenféle hivatali megjelölések:

ό έπι των πραγμάτων, έπϊ των δλων. έπΐ τής διοικήσεως, τεταγμένος ύπό τόν βασιλέα, -

melyektől közvetlen kapcsolat mutatható ki a római ab epistulis, vagy a rationibus-iée címekig. Apud quos vis imperii valet, inania tramittuntur, mondhatjuk ezekről az állapotokról Tacitusszal (Ann. XV 31).

Egészen más a helyzet a II. században, Ptolemaios Philopator, vagy még inkább Epiphanes Eucharistos uralkodása után.

συγγενής, των πρώτων φίλων, των φίλων, των άρχισωματοφυλάκων, των σωματοφυλάκων, των διαδόχων:

majdnem egyszerre tűnnek fel ezek a címek, 180 körül. (A század vége felé akadunk rá a των δμοτίμων τοΐς συγγενόσιν fokozatra.) Tudniillik a századforduló zavarai után újból meg kellett erősíteni a dinasztia helyzetét, le kellett kötelezni a hatalmasokat, meg kellett nyerni az alattvalókat. Csakhogy az országhatárok összébb szorultával az állam jövedelmei tetemesen megcsappantak.
Ugyanekkor újra kellett szervezni a hadsereget, viselni az udvartartás fokozódó költségeit, jó drágán megfizetni Róma jóindulatát, - hogy mást ne is említsünk. Ilyen helyzetben csak természetes, hogy Epiphanes véget vetett a régebbi uralkodók fejedelmi, de sok pénzbe kerülő ajándékainak és más - olcsóbb - eszközzel igyekezett kielégíteni alattvalóinak kitüntetésekre való vágyakozását.

Nem fontos számunkra, de rámutathatunk, hogy ezek a címek három forrásból eredhetnek; először is az egyiptomi ó-birodalomból. Már az 5. dinasztia korából találunk olyan hivatali, méltóság-megjelöléseket, amelyek azt a gyanút keltik bennünk, hogy nem mások, mint üres címek. Hogy ettől a gyanútól szabaduljanak, tulajdonosaik odateszik címeik elé, hogy „igazi", „valóságos“. Például Kr. e. 2500 körül egy hivatalnok így nevezi meg magát: „A megbízások valóságos felügyelője, valóságos bíró és kerületi főnök, valóságos bíró és főírnok, valóságos bíró és írnok.“ Ugyan melyik méltóságot viselte az illető Tepem anch a valóságban?

A perzsa királyi udvarban is találunk hasonló, kitüntetésszámba menő megjelöléseket:

συγγενείς, φίλοι, δμότιμοι, μεγιστάνες.

Herodotos kétszer is említi a király „jóltevőit“ (Λροσάγγαι: III 140 és VIII 85). Aristophanes az Ácharnesben (92) viccet is farag Pseudartabas hangzatos címéből (b βασιλ^ως όφθαλμός).
Végül a makedón uralkodók alapították meg a φίλοι, έταΐροι intézményét. Alexandrost hét σωαατοφΰλαΕ vette körül. Érdekes lenne nyomon kísérni, hogy függenek össze az előbbiekkel a római amid vagy comites Caesaris, az utóbbiakkal pedig a Martialis-említette sacri lateris custos (VI 76, l).

Fontos számunkra csak az, hogy Epiphanes és utódai udvarában kialakult címrendszerrel találkozunk. Egyszerre csak egyet lehetett viselni, ha valaki magasabb címet nyert el, a régit nem használta többé. Például a τών πρώτων φίλων osztályból a συγγενείς közé lehetett jutni. Egy tiszt az άρχισωματοφύλακες közül lépett a „rokonok csoportjába, egy másik a διάδοχοι közül megkapta a 6 τών άρχισωματοφυλάκων címet.

Ismerünk arra is példát, hogy egy tisztviselő a legalsó csoportból (τών διαδόχων) a legelőkelőbbe (oí συγγενείς) került. Hivatali ténykedés egyik címmel sem jár együtt. De nem egy közülük valóságos hivatali vagy katonai tisztségből degradálódott tartalmatlan címmé. Alexandros σωματοφύλαΕ-ait már említettük: csak a Ptolemaios-udvarban válik a szó kitüntető megjelöléssé, hasonlóképen a διάδοχοι.

Az aktív ήγεμών έπ άνδρΰϋν és Ιππάρχης π άνδρών mellett vannak olyanok is, akik ugyanezt a címet viselik, de szolgálatot nem kell teljesíteniük: άλειτούργητοι. Talán a στρατηγός is csak cím, mint a többi, melynek csak az előnyét élvezi a tulajdonosa. Hogyan ismerkedtek meg Rómában ezzel az intézménnyel?

Egyiptomnak Rómához való viszonyát a hellenisztikus korban néhány szóval össze lehet foglalni: a III. században független, a félig szabad, félig már nem, és végül az I. században teljesen Rómától függ. Az érintkezések sűrűségét, a kapcsolatok erősségét mutatja például az egyiptomi Isis-kultusz sorsa Itáliában. Éppen Caesar korában, a köztársaság utolsó évtizedeiben példátlan erővel terjed minden hatósági beavatkozás ellenére. Tizenkét év alatt (59-48) ötször kellett lerombolni szentélyeit, összetörni szobrait, olyan erős volt az idegen eszmék beáramlása Rómába.

Mommsen mutatott rá, hogy a keleti szellem - főként Alexandrián keresztül - milyen erős hatással volt a római császárság kialakulására. Híres megjegyzése szerint éppen annyira helyes az az állítás, hogy a római princeps kormányozta a Nílus országát, mint az, hogy Egyiptom királyai uralkodtak Rómában. De már előzőleg a papyrologia egyik olasz úttörője, Giacomo Lumbroso számos szembeötlő kapcsolatra hívta fel a figyelmet.
Kornemann aztán részletesen tárgyalta az egyiptomi birodalom megdőlte és a római császárság kialakulása közti összefüggéseket, hellenisztikus-keleti intézményeknek római átvételét és sajátságos átformálását. Hirschfeld szintén hangsúlyozta a Lagidák kitűnő közigazgatási és adózási rendszerének hatását a római világbirodalom közigazgatásának kialakulására.® Cumont vallási téren mutatott ki meglepő összefüggéseket.

Hogy néhány közvetlenül megfogható példát említsünk: a római praefecius vigilum nem más, mint az alexandriai νυκτερινός στρατηγός. A római forgalmi és örökösödési adónak (centesima rerum venalium, vicesima hereditatium) a ptolemaiosi άπαρχή szolgált mintául.
C. Rabirius Postumus, Cicero kliense és Caesar barátja, Ptolemaios Auletes pénzügyminisztere volt. Dioecetes fuit regius, mondja róla Cicero (Rab. 22).
Az a hatalmas per, melybe Rómába való hazatérte után keveredett, csak hozzájárult ahhoz, hogy Rómában a Lagidák pénzügyi politikájának minden részletével megismerkedjenek. Az említett adókat ugyan csak Augustus hozta be, de azzal az indokolással, hogy még Caesar irataiban talált erre vonatkozó tervezetet (Cass. Dio LV 25, 5:ώς καί év τοΐς του Καίσαρος ΰπομνήμασι τό τέλος τούτο γεγραμμένον εύρών)

Mindez nagyon érthető, hiszen tudjuk, hogy Caesar 48-47-ben milyen sokáig tartózkodott Egyiptomban, és így ép elég alkalma volt a Lagidák államberendezésével közvetlen tapasztalás útján is megismerkednie. Appianosnak egy megjegyzése szerint is Nagy Sándor tanuló-iskolája India, Caesaré pedig Egyiptom volt (beli. CÍV. II 154 : τά μέν Ινδών ΆλέΕανδρος έΕετάΖων..., τά bé Αιγυπτίων ό Καΐσαρ . . δθεν άοα καί τών ειρηνικών πολλά Ρωμαίοις Μωρθώσατο). Gondoljunk például a naptárreformra: Caesar tanácsadója, segítője az alexandriai Sosigenes volt.

Eredményként tehát kimondhatjuk, hogy az ornamenta-ról, mint kialakult, megszervezett intézményről a köztársaság korában nem beszélhetünk, legfeljebb kezdeteiről. Ezeket a római talajból kinőtt kezdeteket használta fel a monarchia tulajdonképeni megalapítója, Caesar arra, hogy az üres címek adományozásának a Ptolemaios-utódok alatt Egyiptomban jól bevált intézményét - a római viszonyoknak megfelelően átalakítva - hozzájuk fűzze. Az időt is pontosan megmondhatjuk: 45-ben hozta be ezt is, mindjárt azután, hogy Róma egyedüli urává lett.
Talán sikerült elérnünk, hogy a római történetnek egy egészen kis, de mégis jelentős fejezetében tisztábban lássunk. Jelentős, mert ezzel is többet tudunk arról a folyamatról, mely a köztársaságot azzá alakította, ami a római lényeg klasszikus kiformálódása, előtte meg sem közelített, utána soha többé el nem ért kivirágzása: az augustusi aranykor. A felvetett két kérdésre pedig ezek után válaszoljon ki-ki tetszése és legjobb belátása szerint.



Borzsák István